Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - KÖNYVESPOLC

Dühe, amit mélyből az aggodalom táplál már próféciára ragadja:

Hisz nem fontolják értő gondjaink, hogy itt neveltessen is élet; hogy belátná az értelem: föléli Magyarország e népet.

Az „öregember-vonításos” falvakban kószálva társtalanságát ilyen gondokkal népesíti be a költő, valamiképp a közéleti költészetről eddig ismert fogalmainkat is tovább bővítve.

*

Serfőző mióta egyértelműen költő, a szomszédban, Miskolcon él. Kabdebó LóAz irodalmi folyóiratok mai versözöne sokszor zavarba ejti még a többé-kevésbé tájékozottabb kritikust is: az oly gyakran jelentkező fiatal nemzedékek értékteremtő teljesítményének mérlegelése egy-egy vers alapján mindig kockázattal jár. A felfedezett értékekhez azonban mindig ragaszkodunk, s ha a költői pálya kötetben mérhető állomásához érkezett, örömmel Összegzőnk elért, vagy továbbmutató eredményeket. Valójában a magunkban hordott élmények tisztázását is elvégezhetjük, és ha maradnak is bennünk megválaszolatlan kérdések, az közel sem a bizalmatlanság, hanem a továbblépést ígérő lehetőségek felismerésének a jele. S ha ez a vállalt belső tisztázás némileg hozzájárul az olvasók versélményének rendezéséhez is. a kritikusi tevékenység teljesíti vállalt feladatát.

Az értékmérő szándék esetleges ellentmondásainak ez a mentegetése ugyanakkor feleslegesnek is tűnik, ha olyan költőkről szólunk, akik már eddig is kiváltak nemzedékükből. A mai harmincévesek — költőnek talán nem is annyira fiatal — generációjához tartozó Apáti Miklós és a csupán két évvel fiatalabb Sárándi József ugyanis régen túljutottak a pályakezdők útkereső bizonytalanságain. Van önálló mondanivalójuk önmagukról és a világról, s ami legalább ennyire fontos, mindketten sikerrel állták ki a formateremtés kísérleteit is vállaló egyéni költői hangvétel kialakításának próbáját.

Kettőjük közül Apáti Miklósra figyelhettünk fel először. 1969-ben a Költők egymás közt című antológiában Simon István ajánlotta az olvasóknak verseit, s ha nem is érezte még^ lehiggadtnak minden értelemben, a költő új kötetében, az Ajánlott küldemények címűben bizonyította, hogy már akkor az önállóság felé mutattak versei. Valójában mostani kötetében igazolja korábbi vallomását: ,,Sokkal több ars poeticám van, mint versem. De egy dologban pontos az egyezés: nem az avantgarde a legfőbb rossz, amely ellen küzdeni illik, még akkor sem, ha magam tartózkodom az erőszakolt kísérletektől. Társadalmi-politikai központú a gondolkodásom, de ebből még soha semmi bajom nem származott.” Az új kötet verseiben érezzük igazán, hogy Apáti Miklós költészetében az említett „társadalmi-politikai központú gondolkodás” a személyes életélményekből töltekezve pontos kifejezést kap.

ránt tíz éve Itt mutatta be a Napjaink hasábjain. De amit a kolóniákról, s azok népéről mond a költő, az ország bármely kolóniájáról, népéről lehetne vallomás. Az egyetemesség, s nagyobb közösség felé törés szükségképpeni velejárója a szű- kebb környezet egyedi hangjának lehalkí- tása? Nem hinném. Ártana az életműnek, csökkentené súlyát, ha a születés szép pillanatait nyújtó föld körvonalai is megpillanthatok lennének abban? Aligha.

Merre visz a költő további útja? A fogódzója jó. Sosem nyúlt általános érvényű receptekhez, jól bevált képletekhez, elkerülve a sematizmus veszélyét. Semmi sem idegenebb tőle, mint a verbalizmus, annyi

Az avantgarde líra kubista-szűrrealista ösztönzéseit most tudja már igazán tartalomhordozó formaelemként alkalmazni: a „kései proletár ivadék” egyrészt visszatér az „ifjúság sírdombjához”, feltérképezi örökségét, gyermekkori emlékeit, felnőtté eszmélő múltjának megrázó élményeit (Az ország elhagyása), másrészt kísérletet tesz létének racionális felmérésére, keresve a továbblépés lehetőségeit. Jól tudja, hogy a múlt időnek „nem is az ága, csak a virága tört le”, és rokonszenves küzdelmet vív egy újtartalmú harmóniáért.

Az Ajániott küldemények költője a „bádoglavór és sufnifény” külvárosi világából érkezve őrzi meg apjának és anyjának, a „csillagokra néző csöpp öregasszonynak” örökségét, költőtársak, Váci Mihály, Ladányi Mihály és Nagy László igazát vállalja, átéli a hazátlanná vált barát tragédiáját, de úgy érzi, hogy „másért virrasztó lázadása” idő előtt árvaságra juttatta, s hogy „a dolgok helyükre álltak” ugyan körülötte, de mégis „a honnan-hová túli térben” kell az értelmes cselekedetek rendjét megteremteni. Mindezt pontos, nyelvileg is tömören zárt képekben fejezi ki, inkább a dolgok rejtett asszociációival gondolkoztatja el olvasóját. Szikár töredezettség érződik így néha verseiben, amely mentes a látomásos jelképi- ség átfűtöttségétől. A költőn múlik, hogy ezt a puritán racionalizmust igazán követi-e majd a logikus rendbe fogott világ egyetemes egysége. Útja errefelé vezet, alkata és egészséges türelmetlensége erre kényszeríti.

Sárándi József költészetében több a nagy- indulatú jelképesség. Verseiben megszemélyesítések és metaforák mozgatják sodró képeit. ö is második kötetével jelentkezik, de a „TÜZ0,?ók naPÍa címmel összefoglalt vers- gyűjtemény már érett költőnek mutatja. Huszonnyolc éve mögött sokat próbált embersors ad fedezetet vallomásainak. Gyermekként „tüdőre és eszméletre” szívta az ekével fölhasított otthoni föld „pacsirta-sóhajait”, s ma ezzel az elkötelezettséggel „világunk szövetébe szőtten” szeretne rendet teremteni maga körül. Költői rendet, amelyben az emberi lét kérdéseire adhat válaszokat.

A költő nagy feladatot vállal magára, de a rendteremtés személyes gondját győzi erővel és közösségi hittel. A „cellányi versmagányban” megszenvedi a „hajdan lávázó

pályatársának süllyesztője. Hogyan tovább az ismétlés veszélye nélkül? Mert az igazi költőnek nemcsak pályatársain kell túllépnie, — önmaga korábbi mondanivalója körén is. Az igazi vízválasztó a két-három kötetes megjelenést követő idő. Ezért oly izgalmas most Serfőző további útja. Nem adhatja alább: újabb meglepetésekkel

kell szolgálnia. Úgy tűnik kötete megjelenése óta napvilágot látott versein, már rá is lépett erre az útra. A konok jövőfaggatás lesz ez az út? Ki tudja? A választ ő adhatja majd meg.

Kiss Gyula

hitek” lehiggadását, a felnőtté válás komoly felelősségét, de tapasztalataiból törvényt teremt magának: „konok szorgalmú proletár", aki soha nem tud lemondani a másokért élés szép költői parancsáról. Tudja, hogy időnként „az ember féltében vadnak áll, de támad mindig új indoka, hogy túlélje a halált”.

A küzdelemhez távlata is van: legfőképpen azzal, hogy a világot változásában és egyetemességében tudja szemlélni. Felismeri, hogy a mai ember felett a pusztuló folyók és a surranó sugárveszély idején létét fenyegető „pallosok suhognak”, de van elegendő bölcsessége ahhoz, hogy miközben „homlokunkon ráncok mérik a mélyülő időt”, a természet örök mozgásához mérje az újjászülető remények igazságát. Látja a tovatűnő napok emberi tartalmait — személyes sorsának és a közösségi létformáknak változásait —, és a megérintett, körülfogó tárgyak is embersorsokat nyitnak fel előtte.

Mindezek mellett Sárándi József költészetében a vonzó őszinteség, a fiatalos nyíltság, néhány esetben a játékos jókedv jelzik még az érett lírikus igazi erejét. Évődéseit vagy szerelmes verseinek mértéktartó és mélyen humánus erotikáját ugyanúgy komolyan kell venni, mint az emberiség egészéért érzett felelősségét. Érzi és érti a költői szó hatalmát, s ugyanolyan hozzáértéssel bánik a hangsúlyos vers ritmikájával, mint amilyen tudatossággal építi fel — formateremtő kísérletezéseinek jeleként is — a prózavers gondolatritmusának konstrukcióját. Választott útjai ígéretes kiteljesedés felé vezetnek.

Két verseskötet alapján túlzás lenne, ha messzemenő következtetéseket vonnánk le a mai harmincévesek nemzedékének egészére. Egy azonban bizonyos: ez a nemzedék a magyar líra megerősödésének olyan periódusában eszmélt feladataira, amikor a hatvanas években Váci Mihály, Juhász Ferenc vagy Nagy László csúcsokat jelző életművének „árnyékában” kellett elindulni az önálló költői hang kialakítása felé. Tehetséget és rátermettséget igazán próbára tevő helyzet volt ez, s aki győzte erővel, annak költészete igazán nagy reményekre jogosít. Apáti Miklós és Sárándi József ezek közé a lírikusok közé tartoznak.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.)

E. Nagy Sándor

KÖLTŐK VÁLASZÚTON