Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Úgy mondom, ahogy van I.

arra vár, hogy okos érvekkel elhessegessék kétségeit.

Mint aki nagyon szeretné, ha meggyőznék, hogy éppen ő való csak vajdának, senki más.

Aztán néhány másodperc múlva mégis fordít egyet a dolgon.

— Tanácstag kell a cigányok közül, aki eljár a dolgaikban, aki tudja, hová kell fordulnia és ismeri is a cigányokat úgy, mint önmagát.

Ö már igy gondcx'kozik.

Amikor belülre kerültünk a házba, megmutatta az eg'ik utcai szobát. Ebben olyan szép NDK-garnitúra nézett vissza a rácsodálkozóra, hogy el kellett ismerni a ház asszonyának a jó ízlését. A bú'orok fáia mahagóni színű, de a huzatok mind bordók.

Akárha a cigány bőrét és vérét példáznák.

A konyhában olajkályha ontotta a meleget, két oldalt két rekamié, rajtuk tiszta ágyneműk, damaszt huzatú selyempap'anokkal.

A tv és a rádió egymás mellett húzódott meg. Aztán mind'árt ott szorongott mellettük az asztal is. Raita könyvek, kinyitva, egymáson keresztben.

— Mit csinált?

— Tanultam. Marxista esti középiskolába járok. Ezeket a könyveket én vettem, hogy segítsenek a tanulásban. Most éppen azt néztem meg az eayik kislexikonban, hogy mi is az a fekete szeptember, mert ez van benne az anyagban, de nem tudtam, mit kell azalatt érteni, hogy fekete szeptember.

— Hogy megy a tanulás? — csúszott ki a szokványos kérdés, de őszinte kíváncsisággal töltve.

— Hát, bevallom, nehezen. Más ez, mint amit annak idején tanultunk. Nehezebb. Ajaj, ha tudtam volna, mibe vágok bele, de ha már elkezdtem ..

ök is a konyhában élnek, de pap- lanos ágy, olajkályha, tv és kislexikon társaságában. A gondos asszonyi kéz dicsértét hirdeti itt minden némán és mozdulatlanul is. Bármelyik magyar ház megirigye'hetné ezt a pedantériát, asszonyi jó szagot, amit árasztott magából a ragyogó konyha, a patyolat-ágynemű.

Ebben az utcában Mezei István házán kívül még két nagyon rendes, tiszta, külsőre is szép, méreteiben is jól mutató cigányház van: az ő apjáé és a nagyapjáé.

o°o

Csemer János olyan Mezei mellett, mint valami jó famulus. Mindig kéznél van, mindent rá lehet bízni, mindent megcsinál, illetve: egy kis fogyatékossága ennek a sürgölődő embernek is van. A pénzt nem szabad hosszú ideig nála hagyni. Mondjuk, tíz percig.

— Bemész oda, elkéred a húsz forintomat, amivel tartoznak. Aztán azon a húszason veszel három kenyeret, és hazaviszed a gyerekeknek. Megértetted? Mert különben megnézheted magad, úgy elkapom a szádat, hogy megemlegeted.

— Csak két kenyeret veszek — mondta halkan Csemer, ahogy ott loholt Mezei nyomában az utca keskeny jórdá:án.

— Hogyhogy? — kapta fel a fejét és emelte meg a hangját indulatosan Mezei.

— Meg egy liter tejet — tette ki a pontot a mondat végére Csemer János, akár egy jó színész, aki tudja, mennyire fontos a drámai feszültség és a nyomán kialakuló kis szünet hatásos kihasználása a színpadon. A közönség csak így mered kiguvadt szemmel a színészekre, és lesi, felhúzott idegzettel lesi, robban-e a feszültség a következő pillanatban.

— Az más — enyhült meg Mezei is.

Eszembe jutott az anekdota, amikor a kissé bohém eoizodistának azt mondja a színész barát:

— Most bemegyünk ide a kricsmi- be, és elköltjük mind az összes négy forintomat. Három hatvanért veszünk rumot, negyven fillérért pedig kenyeret.

Két hukkantás között azt mondja erre mély riadalommal az epizodista:

— Elment az eszed! Minek az a rengeteg kenyér? Még ránk szárad!

Úgy látszik, Csemer János más.

Öt kilenc gyerek várja haza mindennap.

Kézzel-lábbat tiltakozik ellene, hogy bemenjünk a lakásába. Akkora kis ház az övé, hogy egy valamirevaló tenyérre kényelmesen ráférne.

— Nincs otthon senki — jut hirtelen eszébe a kifogás, a legutolsó és leghatásosabb érvként.

Nem vette észre, hogy a ház kéményéből bodor füstpamacsok pöfögtek az ég felé. Egyébként is, ha ő velünk van, akár találnánk otthon mást, akár nem, bemehetnénk szétnézni az épületbe.

— Iszonyú a rendetlenség és a

kosz náluk — jegyzi meg halkan, vidám vigyorgással Mezei. — Most aztán szégyellj. De hát erről már inkább az asszony tehetne. Igaz, Csemer is elinná még a holnapi napot is, ha tehetné. Kérdezze már meg tőle, hány osztályt járt.

Csemer bevallotta, egyet sem. A2 otthon lévő gyerekek közül egy tizenhat éves a legidősebb.

— Ő is analfabéta — közli tetetett közönnyel, inkább a rend kedvéért, a statisztika rideg ténymegállapító stílusában az apa. — Négy még iskolás, de egyik sem tudja még a nevét sem leírni közülük.

A csend egy pillanatra közénk telepedik. Csak állunk az út közepén, szemben a fehérre meszelt házikóval, és még visszacsengenek bennünk o szapora család adatai.

— De két fiam már Gyöngyösön él — jut eszébe szinte mentségként Csemernek. — Hogy mit dolgoznak, azt nem tudom, de azt tudom, hogy dolgoznak. Az egyikük a Nyolcvanasban lakik.

Akár dicsekvésnek is tűnhetne az utóbbi megjegyzés, de önigazolásnak mindenképpen. Valahogy úgy: lám, mégsem vagyunk mi o'yan kivetnivaló utolsó népség, hiszen a két gyerek már megkapaszkodott a városban, gyökeret eresztett, őket már magához emelte a város. Bizonyítva az összes többiek előtt: így is lehet, jobban is lehet, másként is lehet, mint otthon Gyöngyöspatán. Mintha ebben a pillanatban megfeledkeznének arról teljesen, hogy a „másként” Patán is fellelhető, csak körül kell nézni a Mezeik háza táján.

Csemer a rózsái műanyagfeldolgo zót hagyta ott a patai segédmunkási stallumért. Miért?

— Itthon jobb — mondja meggyőzően. — Nem kell utazni, kevesebb a költeni való lehetőség és..

— mély lélegzetet vesz, mint aki valami komoly mondásra készül, aztán újból kiböki az első megállapítást:

— itthon mégiscsak jobb.

Ki vitatkozhat ezzel a véleményével?

— Megcsinál ez mindent — toldja meg a már elhangzottakat Mezei István. — Úgy bízhatok benne, mintha magam volnék.

Minősítésnek sem utolsó az ilyen. Akárha be is lehetne vezetni Csemer személyi lapjára, ha volna ilyen o kihelyezett, patai szövetkezeti részlegnél.

(Folytatjuk)