Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
A SZOVJETUNIÓ KÖZTÁRSASÁGAINAK NOVELLAIRODALMA Hézagpótló kiadvány a Kokukk-kut. Válogotást ad a Szovjetunió tizennégy köztársaságának — vagyis nagyobb lélekszámú nem orosz nyelvű, népeinek — el beszólást roda Imából. A novellák jó része az egyetemes irodalomnak olyan területeiről való, amelyről eddig csak szórványos híradásokat hozott a Nagyvilág folyóirat vagy egy-két elfelejtett ontológia — vagy ahová magyar fordító még nem is jutott el. Mit olvashatunk a kötetben? Mit találunk a keleti népművészet színeivel, alakjaival bemutatkozó borítólap alatt? Tizennégy nemzeti Irodalom, tizennógyféle hagyomány — változatos kép. Több népnek csak a húszas évek óta van igazi, könyvkiadást kívánó prózairodalma. A közép-ázsiai és kaukázusi szerzők tekintélyes részéről azt olvashatjuk az életrajzi jegyzetben, hogy népe eibeszélésirodalmának egyik megalapozója. Elbeszéléseikben érezni a kezdet nehézségeit. A balti népek irodalmát viszont jelentős nevek — köztük európai hírű szerzők, Juhan Smuul, Mykolas Sluckis — képviselik. A nép éiete, munkája az ábrázolás közös tárgya; sok novella cselekményének történeti háttere a polgárháború vagy a második világháború. Az azerbajdzsánt és belső-ázsiai elbeszéléseken szinte átüt a múlttól kapott, még a szóbeliség korából őrzött néphagyomány, sőt a népmese is; Saraf Rásidov üzbég író elbeszélése valójában nem novella, hanem rege. Az orosz nyelvű szovjet irodalom az utóbbi időben nagy és sikeres erőfeszítéseket tesz, hogy az emberi konfliktusok mélyére hatoljon. Ebben a tekintetben a kötet nem egészen elégíti ki az olvasó igényeit. A konfliktusok vagy nem időszerűek, vagy nem sikerül az alapjukig hatolni. Az ok azonban nemcsak az ábrázolási módszerben, eszköztárban van, . hanem a válogatás diakronikus jellegében is. Az elbeszélések nagy többsége nem a mában vagy a tegnapban született: jórészt régebbi írásokat válogattak, húszas, harmincas, ötvenes évekből. Mi lehetett az oka, nem tudjuk. Az irodalommal foglalkozó ember hálás a szerkesztőnek, hogy eljuthat több szovjet nép prózairodalmának forrásvidékóre, de nagyon szeretnénk ezeknek a köztársaságoknak a legfrissebb irodalmat is megismerni. — Kiválónak mondhatjuk Jurij Janovszkij ukrán író Gyermekkor című elbeszélését; hangvétele modern, bár 1933-b<m keletkezett, és a háttér a hagyományos ukrán népélet. Fordítása is messze az átlag feletti (Grlgássy Éva). A fordítások alapja jórészt az orosz szöveg. A közvetítő nyelvből történő fordításnak sajátos követelményei vannak, amelyeket a fordítással foglalkozó szakirodalom még nem dolgozott fel, s amelyben a műfordítóknak nincs elegendő tapasztalatuk. Az Európa Könyvkiadó fontos kulturális küldetést vállalt ezzel a kötettel. Igen szép eredmény —, de továbbiakkal kellene kiegészíteni. Ugyanilyen keresztmetszetre lenne szükség a hetvenes évek novellaterméséből. És szeretnénk ugyanilyen jellegű összeállítást olvasni az orosz föderatív köztársaság (OSZSZSZK) autonóm köztársaságainak prózájából, amelyben megszólalnának északi nyelvrokonaink is, továbbá az egri közönséget bizonyára érdeklő csu- vas írók. (Európa Könyvkiadó 1976.) Bán Ervin ILLYÉS GYULA: in ÉLNED KELL Ügy gondolom akkor is helyesen jár el a recenzens, ha az illyési életmű legújabb kötetéhez úgy közelít mint történeti esszékhez. Indokolja ezt, a szerzői témaválasztáson túlmenően, a választott műfaji keret is. Illyés Gyula legtöbbször történelmi tárgyú problémát dolgoz fel esszé-keretben, gondoson ügyelve arra, hogy a műfaj adta — és megkövetelte — tartalmi keretet történelmi tanulságokkal megtöltse. Aki esszét ír annak elsősorban nem a szaktárgyi onyagot kell Ismerni, hanem valamiféle általánosabb érvén yű és egyetemesebb tartalmú igazságokat elmondani. Illyés Gyulának a választott történelmi és társadalmi problémái valójában ,,ürügyek" ahhoz, hogy a magyarság sorsprobiémáiról elmondja a maga egyéni véleményét. Az esszé nemcsak feltételezi, hanem el is várja, hogy művelője olyan összefüggéseket, megállapításokat mondjon el benne, amelyeket semmilyen rnás műfaji keretben nem lehet elmondani. Ugyan nem hiányozhat az esszéből a konkrét tényismeret, de a benne vázolt társadalmi, történelmi probléma részletszerű feldolgozásánál sokkal fontosabb az agitatív jelleg, a probléma ,,társadalmi súlyának" a felvillantása. Fülep Lajos, a két világháború között: magyar szellemnek ez a Baranyában élő óriása, hívta fel Illyés figyelmét az egykekérdésre. Olyan problémája volt ez a harmincas évekbeli magyar társadalomnak, amely hűen tükrözte a felemásan megfutott magyar polgári fejlődés csaknem összes jellemzőit. Az egyke-kérdésben azonban nem lehet kizárólagosan demográfiai problémát látni, illetve láttatni, hanem olyan társadalmi jelenségeket, amelyek az ország csaknem összes megoldatlan problémáit, közvetve, vagy közvetlenül érintik. Bizonyság erre az első kötet három esszéje. A Magyarok, a Lélek és Kenyér és a Csizma az Asztalon címen publikált írások csak foganásukban rokoníthatók az egyke-problémával. Ezek az írások elsősorban a nemzet előtt álló ha- iaszthotatian végeznivalókat igyekszenek tudatosítani és az elvégzésükhöz szükséges nemzedéki tömörülést összehozni. Egy népért és nemzetért való önmarcangoló, töprengő írástudót ismerhetünk meg az esszékből. A huszadik századi magyar paraszttársadalom legégetőbb kérdése mindvégig a megoldat lan agrárreform volt. A nagybirtoktúlsúly jelentette a harmincas évek elején is o legnagyobb akadályát annak, hogy a parasztság polgárosodjék. így az érdekükben felemelt kiáltásban valójában össztársadalmi igény fogalmazódott meg. A népiesek talán legnagyobb érdeme, melyből Illyés Gyula is maradandóan kivette a részét, az volt, hogy tudatosították, a magyar parasztság társadalmi, szociális körülményeit nehezítő viszonyok össznemzeti problémát takarnak. A falukutató irodalom legdrámaibb hangú tudósításait talán éppen Illyés Gyula írta. A Puszták népé-t, mely egyébként nincs a re- cenzált kötetben, hamarosan követte a Magyarok, illetve a 40-ben megjelent Lélek és Kenyér. A társadalmi problémák tudatosításán túlmenően további jellemzője ezeknek az esszéknek a programadás volt. Tizenkilenc- huszadik századi elbukott és levert forradalmaink valóban kelthettek olyan érzést a népies írók körében, hogy történelmi kudarc- sorozataink részben abból adódtak, hogy gyakran hiányzott a következetesen átgondolt, reálisan megvalósítható reformprogram. Ezért tartották számon halaszthatatlan feladataink közt, a Márciusi Front író vezérei is, hogy a társadalmi élet megbomlott viszonyait és zavarait elsődlegesen egy időhöz és alkalomhoz jobban szabott reform- programmal lehet orvosolni. A Magyarok naplójegyzeteinek 1937., 38-ban írott sorai is meggyőzően bizonyítják: korabeli sajátos helyzetünkből adódóan az ország ügyeibe való beleszóláshoz nincs illetékesebb az íróknál. Igen találóan írja Illyés egy 1958-ból származó és a harmincas évekre utaló jellemzésében, hogy milyen nehéz a kortársi embernek a történelemben helyesen tájékozódni: ,,Hogy hová kanyarodik a történelem, azt száz évre könnyebb kiszámítani, mint ötre.” A harmincas évek végén, a német nácizmus és a magyar politikai jobboldal előretörésének időszakában valóban nehéz volt bizonyosan tudni milyen megrázkódtatásokat tartogat még a jövő. Ebben az embertől elidegenedett világban, és nem utolsósorban a szorongató tájékozatlanságból kiindulva, olyan közösségi fogalmakat is át kell gondolni, mi a magyar?, mi a nemzet valóságos tartalma?, mi az a történelmi örökség, amit a társadalmi progresszió nyíltan magáénak vállalhat. Hogy Illyés Gyulát milyen régóta foglalkoztatják a fenti fogalmak, azt jól tanúsítja ez a két kötet is. A harmincas évek elejétől szinte napjainkig többször és többféle aspektusból, igen sokszor az aktuálpolitikai kihívásoknak megfelelően, kísérli meg újraértelmezni a nemzetnek, a népnek, a nemzetinek a tartalmát. Az aforizma tömörséggel megfogalmazott illyési nacionalizmus értelmezést aligha lehet nem elfogodni: nemzeti aki jogot véd, nacionalista aki jogot sért. Ezt a tételt alkalmazza Illyés a Habsburg-birodalom keretei között évszázadokig anorganikuson együttélő kis nemzeteknek, a birodalomból való kiválásuk utáni, konfliktusokkal terhelt kapcsolatára is. A ,,hajszálgyökerek”-ben felhalmozott, valós vagy vélt nemzeti sérelemben látja Illyés a legfőbb akadályát annak, hogy a keleteurópai kis népek között súrlódásmentes kapcsolat alakulják ki. Amikor néhány évvel ezelőtt Szakvizsgán — Nacionalizmusból című írását Illyés Gyula közzétette — ami egyébként a jelen kötetben is jelen van —, a szigorúan vett szakmai közvélemény felszisszent. Elsősorban azt kifogásolták, hogy Illyés a nemzetet az indokoltnál tartósabb közösségnek fogja fel, s hogy a leglényegesebb nemzetképző faktornak a közös lelkületet tartja. Való igaz, a történeti, filozófiai közelítés vitathatja az illyési ismérv kizárólagos jellegét. Nem vitathatja azonban azt, hogy a korszerű nemzeti tudatnak szerves részét kell, hogy képezzék a progresszív kultúrhagyományok. Zrínyi Miklós óta a haladó magyar irodalom gyakran fogalmazta meg a magyarság valóságos sorsproblómáit. Nemzeti létünkről, társadalmi konfliktusainkról mondott általános érvényű és meggondolkoztató megállapításokat. Az ITT ÉLNED KELL kötet szerzője jogos öregbítője lehet ennek a történelmi örökségnek. (Szépirodalmi, 1976.) Szőke Domonkos. 63
