Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Úgy mondom, ahogy van I.
G. MOLNÁR FERENC: Úgy mondom, ahogy van HiiiiiniiiiitiitmtitmMii'iiimimw uiimiiiiiiiiitiuitiiiiiiimuiliiIutMiniM.i Ronda idő volt odakint. Hideg is, lucskos is, az embernek nincs kedve caplatni a sárban, feltűrt gallérral, fázós vacogással. Itt bent meg legalább harminc fok van. A zománcozott tűzhely mellett pedig ta'án a gutaütés is kerülgethetné az embert. Nem igy a fiatal asszonyt, aki felhúzott térddel kucorog az ágy szélén és meztelen talpait a tűzhely fölé nyújtja. — Most jött haza — int feléje az anyja —, ott hagyta az urát. Eddig a kőművesek mellett dolgozott Vison- tán. Most nem dolgozik. A fiatal asszony szőke haja kivirít a sok fekete hajú fej karéjából. Pisze orra olyan, mintha á'landóan fintorogna. Telt, duzzadt ajka maga a csattanó élet. Most nem dolgozik, ott hagyta az urát. Jött az anyjához, az apjához. Majd ők eltartják. Hosszú, seprőn/él nyurgaságú fiatal férfi telepedett a kis ablak mellé. Felült a nyűttes rekamié tetejére, arra a tenyérnyi sík helyre, ami a két hátpá na fölé lapul, ha összerakják a valamikori francia fekvőalkalmatosságból magyarossá divatosult bútordarabot. Fekete sörénye, mint a drót. Oldalszakálla mutatja, hogy fiq'el a divatra. Egy szál ing van rajta, hosz- szú, ösztövér lábszára fölött keresztbe vetette a két karját, meztelen talpai pedig elfedik az ablak nyílását. Mint két sütőlapát, akkorák. — Ez meg Pestről jött haza. Mert még fiatalkorú — magyarázza újabb mentegefődzéssel az anya —. és mégis három műszakba osztották be a Pamu'fonónál. Pénzt meg alig kapott. Nyolcszázat keresett egy hónapban. Hát ezt érdemli ez a szegény fiú? Még nincs is tizenhat éves. — Járt iskolába? Az anya mondja tovább, mint egy bekapcsolva hagyott magnetofon. Ebből is kiderül, hogy ő vise'i a felelősséget az egész család minden dolgában. — Járt, de hát lehet, hogy rossz a felfogása, mert csak a nevét tudja leírni. — Rossz a felfogása — duzzog az apa ingerülten. — Lusta volt, nem tanult. Én még a nevem sem tudom leírni, de hát én nem is jártam iskolába. Kényes témához érhettünk, mert szinte menekülésszerűen bújik be a vetett ágyba. Letörli a meztelen talpait, mielőtt dunyhát a vállára ka- nyarítaná, de az egy pillanatig sem zavarja, hogy rajta a fekete hosszúnadrág és az ing, ami fölött még egy kigombolt mellény is verdesi szárnyait a széles mozdulatok nyomán. — Azt intézze el, főnök úr — kérlel az asszony, miközben karján tartott, most már nyűgösködö gyerekének félig kigombolt blúza alól odakínálja a mellét —, azt, hogy kapjak családi pótlékot. Az ember nem dolgozik, az ő nevén vannak a gyerekek, én meg már egy éve szülési szabadságon vagyok. A rózsái műanyagnál dolgoztam. De a gyerekek az ember nevén vannak. — Miért nem dolgozik? — kérdem a család fejétől, aki sunyi pislogással lapul a dunna alatt. — Azért, mert... ugye... ízé... a lábam... — Mert lusta, eszi a nyavalya — vágja rá az asszony emelt szóval. Annyi fájdalmas korholás érződik ki a hangjából, hogy a férfi válla közé húzott fejjel megy vissza a dunyha alá, akár a csiga a házába, ha a gyerek fűszállal fricskázza meg nyálkás szarvát. — Megcsináltam én egy nap két kosarat — tér magához kis idő után a férfi, és büszkélkedik fennhangon. — Kettőt? Meg egyet, meg egyet se! Ha rájött a mehetnék, akkor nem dolgozott tovább. Felállt, ott hagyott mindent, és elindult a feje után kóborolni. A ház nem régi, amiben laknak Gyöngyöspatán Berki Rudolféi«. Az egyik szobája nyú:t azonban csak lehetőséget ahhoz, hogy itt ülni, enni és feküdni lehessen. A vendéget nagy tisztességgel fogadják, műbőr bevonatú széket tesznek alá, amit előzőleg a ház asz- szonya a csupasz alsó karjával sepert le. Az ajtó nyílására felkapták a fejüket, az idegen megjelenésére riadtan rebbent a tekintetük, csak akkor oldódtak fel pillanatnyi merevgörcsükből, amikor meglátták az aj ^keretben M^zei Istvánt is feltűnni. Mezei a patai cigányok fogadat- fan prókátora, senki meq nem b'zia semmiféle tisztséggel, mégis olyan a tekintélye, mint valamikor a vajdának volt a cigányok körében. Amit Mezei István mond, az szentebb a szentírásnál is. — A vesszőt pedig vigyétek vissza, ami még itt van — szigorodik most Mezei hangja —, különben feladlak benneteket a rendőrségen. Még egy napot várok. Értettétek? Még egy napot. — No, jól van, jól, hát itt vannak a vesszők, visszük már, hogyne vinnénk vissza, csak arra vártunk, hátha megint elkezdhetjük a munkát, a kosárfonást. Hallod-e, te Mezei Pista? — Ahhoz másként kellene dolgozni — korholja Mezei a ház fejét. Hat gyerek van a családban. Kettő közülük iskolás. A II. és az V. osztályba járnak. A nagyobbik lány osztályt is ismételt már, a másodikossal eddig semmi baj. Őrá mindenki büszke. o°o Ezt a házat sem tegnap építették. Ránézésre olyan kis ügyes. Se nem naqy, se nem szűk. És van benne minden. Középen a konyha, abból nyílik az utca felé a tiszta szoba, hátra pedig a másik szoba. Amikor megérkezünk Mezei Jáno- sékhoz, azonnal a tiszta szobába tessékelnek. Itt ugyan hideg van, de a bútorok mutatósak. Kissé kooot rekamié, piros huzattal, aztán szek'ény, asztal, fotel, még kép is a falon, valami szentfélével. Mezei János két héttel korábban még maga is fonta a kosarat. A felesége a gyöngyösi építőszövetkezet- ben dolgozott, két hete azonban már táppénzen van. Beteg és terhes. A férj és a feleség megilletődve forgolódik az érkezők körül, láthatóan zavarba jöttek, hirtelenjében azt sem tudják, mihez kapjanak. Aztán oldódik bennük a feszültség, amikor a családra terelődik a szó. — Hat gyerek van itthon — kész- ségeskedik az anva. — Három iskolás, három pedig óvodás közülük. Nagyon jó gyerekek. Az iskolások közül még egy sem ismételt osztályt. A legnagyobb, az Erzsiké azt mondja, ő tanítónő szeretne lenni. Az asszony keze összekulcsolva domborodó hasa alián. rebhenetle- nül néz szembe a kérdezővel, mellette a fé fi nagyon készségesen és hang nélkül csak álldogál, bólogat az asszony minden szavára, ezzel is jelezve, hogy mennyire úgy igaz minden, ahogy az élete pára sorolja. Hány éves lehet ez a hetedik terhét hordó fekete haiú. fényes bőrű asszony? Huszonnyolc? Harminc? — Az kellene, hogy az ember megint dolgozhasson. Merthogy a gyerekek az ő nevén vannak, és ho nem dolgozik, akkor nem kapunk gyereksegélyt — hadarja aggódva, a terhét összefogott kézzel tartó anva. — Abból meg, amit én kapok táppénzt, abból a hat gyerekkel együtt... Ilyenkor, amikor nincs pénz ot'hon, mindig a gyerekek számát emlegetik. Indulatosan, nyersen torkollja hát le Mezei a sápítozót. — Nemcsak most kellene arra gondolnotok, hány gyereketek van, hanem akkor is, amikor... — dohog o'yan atyai bölcsességgel, mintha ősz lenne már a haja, pedig ő is alig múlt el harmincéves. Ő azonban más, mint a többi.
