Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - E. Nagy Sándor: A valóság vonzásában

TUDOMÁNYOS

M

rt

u

IHIIEILI

s 5

\ E. NAGY SÁNDOR:

j A valóság vonzásában j

EGY GÁRDONYI-REGENY MOTÍVUMAI

ÍHHntnmiiMiim tini Mimiin hi ni!nmHmniuin«tinMiiiiti»rtMnw»»mm*tnm»tJMMinMtHHHiiMitiiim«it*mit!iíT

INDÍTÉKOK ÉS ÖSZTÖNZÉSEK

Gárdonyi Géza prózairó művészetének mél tatói közül először Schöpflin Aladár állapította meg, hogy „Górdonyi természete szerint novellaíró volt. Nem a nagy formák monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyengéd kezű mívese, nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architektúrában volt az ereje, hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és a harmonikus színek felrakásában." A megfigyelés pontos, és a legújobb Gárdonyi-filológia sokoldalúan bizonyította is már, hogy az írót egyéni alkata, műveltsége és sajátos világképe valóban az apró lelki rezdülések művészi ábrázolására predesztinálták. Regényei igazolják - s köztük történelmi regényei is —, hogy a nagyepika világában idegenül mozgott, és hogy még a legnagyobb fegyelemmel megszerkesztett műveiben is inkább a személyiségrajzok, a szereplők egymáshoz való kötődésének miniatűr rajzai váltak mondanivalójának valóságos kifejezőivé. Regénystruktúrái töredezettek, ritkán épített a XIX. századi realista regény mintájára nagy ívű regénykompozíciót: műveinek idődimenziói ugyanúgy összezsugorodtak, illetve lelkiállapottá váltak, mint ahogyan a regénytér is másodlagos funkciót tölt be nála legtöbbször.

Eltérnénk eredeti szándékunktól, ha részletezően áttekintenénk történelmi regényeit, de éppen ezek lehetnek alkalmasak a fentiek igazolására. Az Egri csillogok második részének ostrom jelenetei mozaikszerűen állnak össze egésszé, és még A láthatatlan ember cselekménytablóit sem az objektíve leíró, közlő módszer jellemzi, honem az erösen személyiségre irányított írói figyelem tölti meg feszültséggel. A katalaunumi csatamezön elsősorban Zéta szemével, érzéseivel látjuk az ütközetet, és Attila temetésének egyébként nagyszerűen megírt tablóját is Emőke önfeláldozó szerelme hangolja líraivá.

Mindezek tehát ismert tények, amelyeket közel sem értékmérőnek fogunk fel, csupán az író alkotómódszerének sajátosságaként állapítunk meg. Mezei József és Gergely Gergely keresték már ennek gyökereit Gárdonyi pszicbo- logizmusában, de néhány utalás kivételével nem találunk a szakirodalomban bővebbet arról, hogy az író milyen elméleti—esztétikai szemlélettel formálta így regényeit. Ezért örülünk annak, hogy Gárdonyi titkosírásának megfejtésével végre olyan dokumentum került kezünkbe, amely lehetőséget ad e szemlélet és a regényírói gyakorlat szembesítésére.

Kísérletünkhöz felhasználjuk az 1974-ben megjelent Titkos napló esztétikai természetű utalásait - főleg a Mesterkönyv című részt —, valamint Gárdonyi írói pályájának egy későbbi szakaszából származó művét, az Ida regé- nyé-t A választás szándékos és tudatos, mert Gárdonyi egyrészt ebben az alkotásában árul el legtöbbet művészetfelfogásából, másrészt pedig már elmeletét is ki- alakultabbnak, lehiggadtcbbnak feltételezhetjük pályája, nak későbbi szakaszában.

GENETIKAI PROBLÉMÁK

Az Ida regénye keletkezéséről Gárdonyi József részletesen beszámol Az éló Gárdonyi című könyvében. Tőle tudjuk, hogy az író 1918. május 14-én kezdte el műve írását és 1920. január 2-án fejezte be. A kész regényt a Fcsíi Hírlap közölte folytatásokban 1920 áprilisától 1921 augusztusáig, de könyv alakban csak az író halála után két évvel. 1924-ben jelent meg. Gárdonyi Józseftől tudjuk, hogy a regény ötletét 1918 februárjában házassági hirdetések olvasgatása adta Gárdonyinak, s hogy a hősnő alakjához valóban élő személy szolgált modellként. Az író fia megírta azt is, hogy 1918. május 15-én — az előző napi huszonnégy lap elkészülte után - Gárdonyi ezt írta feljegyzéseiben: . .eldobtom az addigi lapokat. Fáradtság érzik rajtok.” Ezt igazolja a Titkos napló ugyancsak 1918-ból származó utalása is: „Ida-regényemmel sehogy sem haladok. Hetek óta kábultság nehezít. Ezekben a napokban Kemmrichet olvastam."

Pedig a téma — a zárdából asszonyt boldogságra vágyó fiatal lány sorsa — nem új Gárdonyi pályáján: első változata már 1892-ben olvasható az Annuska apáca lesz című novellában, ismét előbukkan egy korai kisregényben (A báró lelke, 1894), majd Annuska címmel a színpadon is megjelenik, és sajátos változatként motiválja az Isten rabjai című regényt. Mindez azt mutatja, hogy a témát Gárdonyi nagyon alkalmasnak tartotta egyik legfontosabb problémájának — a személyiség szabod kiteljesedésének, kötöttségektől mentes önmegvalósításának - megfogalmazására.

A szakirodalom már többféle megközelítésben kimutatta, hogy Gárdonyi szubjektivizáló eszménykeresése a századforduló társadalmi problémáit szűrte magatartásformákká és személyiségváltozatokká. Világképének összetevői egy olyan új erkölcsi rendet körvonalaztak, amelyben a tudatosan vállalt különállás jelezte a hamis valóság, a feudális-kapitalista rend elutasítását, illetve a belső érzelem őszinteségét és tisztaságát. S ha érzünk is bizonyos körülzártsógot ebben az individuális szabadságeszményben, ennék határait minduntalan áttörte az igaz valóság, a tartalmas emberi kapcsolatok kiépítésének szándéka, a vonzódások és beteljesületlen vágyak konfliktusa. Nem lehet véletlen, hogy műveinek kulcskérdésévé nőtt a szeretet problémája, a társkereső szándék, amely oly tiszta emberséggel tölti meg a novellákat, drámákat és regényeket egyaránt. Ott érezzük már Az én falum rajzaiban, jelen van A láthatatlan ember és az Isten rabjai történelembe transzponált lélekrezdüléseíben, vagy az Ábel és Eszter és Az öreg tekintetes szereplőinek boldogtalanságában. Még az első világháború idején keletkezett Gárdonyi-műveknek is alapkérdése a szeretet győzelme, a lelkileg egymásra talált emberpár őszinte boldogsága, vagy a beteljesületlenség miatti keserűség.

A korszak irodalmában persze nem Gárdonyi az egyetlen, aki az objektív társadalmi-történelmi valóság konfliktusait ilyen sajátos úton kívánja feloldani. A századvég szecessziós életérzését megalapozó Gozsdu Elek, Bródy Sándor, Petelei István, Lövik Károly, Ambrus Zoltán és mások, már átélik a kiúttalanság érzését, az egyéniség önkeresését és szabadság utáni vágyódását, ami majd a Nyugat irodalmának is alapélménye lesz. S igazában nemcsak Szini Gyulára, Szomory Dezsőre, Csáth Gézára és a Cholnakyakra jellemző, de ott érezzük Tóth Árpád dekadenciájában, Kosztolányi Dezső nosztalgiáiban és időnként felbuzgó életkedvében, valamint az Esti kérdés-t író, pályakezdő Babits Mihály lírájában. Legmagasabb szinten az eszmények és valóság ellentétéből fakadó Ady-iíra érts- lem'kereső konfliktusaiban fejeződik ki.

Ebből a sajátos életérzésből, ö valóságot egyedi mádén