Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Végintézkedés

A lány mérgesen kiszaladt a szo­bából. No lám, lám, hinni sem tud már, gondolta a beteg. Én sem hin­nék olyannak, aki tíz éve ígérgeti a halálát. Aztán váratlanul arra gon­dolt, vajon lesz-e még ennek a lány­nak gyereke, hej, de jó anya lenne belőle. Este már parancsoló lett az öreg hangja: — Reggel azzal kezd a napot, hogy délelőttre kihívod az orvost, délutánra meg az ügyvédet! — Meg akar bolondítani, apám? — dohogott a lánya, de a hangja már lágyult valamicskét, s a tekintete is elbizonytalanodott. * Szerdán szaporodtak a mozgások. Annus már hajnaltól takarított, ágyat húzott, emelgette-húzigálta a^ nagy­testű beteget, szellőztetett, fűtött, s mindvégig látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni a dolgot. Most vagy az történt, hogy a régi agyvérzéshez újabb csatlakozott, s ez zavarja a be­teg gondolkozását, vagy pedig az öreg ösztönösen érzi, hogy elérke­zett . . . Erre nem is mert tovább gon­dolni, mert érezte, hogy a gondolat nyomába nem a gyász, hanem a megkönnyebbülés lopakodik ... Veres Anna nem akart vétkezni. Délelőtt befutott az orvos. Szinte már otthonosan mozqott a lakásban. Jól ismerte a beteget is: „Agyvérzés a jobb oldali végtagok teljes, a bal oldali végtagok részleges bénulásá­val." Végleges állapot, azaz egy esetleges újabb agyvérzésig végle­gesnek tekinthető státus. Az orvosok nem szeretik azokat a betegeket, aki­ken már nem tudnak segíteni. Nézi a pácienst, semmi külső változás. Mit akar az öreg? Az ilyeneknek nincse­nek fájdalmai. Kelletlenül várja a pa­naszokat. Veres Gábor előbb kiküldi a lányát, aztán nagy bizalmasan, ravasz pislo­gással azt súgja a doktornak: — Nagy ám a javulás, doktor úr. Már egyedül le tudok mászni az ágy­ról, .. .a múltkor kicsúszkáltam a kamrába is, ... fel is álltam a létra fokában kapaszkodva ... Mit szól hozzá, doktor úr? Az orvos alig tudta rejteni inge­rültségét. Hát persze, a kollaterális erek valamilyen okból átmenetileg több vérrel tudnak segíteni, s a bé­nultság némileg csökken, mindig csak átmenetileg . . . Ezért ugrasztottá le az öreg, amikor friss betegektől bűzlik a vá rója? — Nem hiszi, doktor úr? — Helyes, helyes ... Előfordul az ilyesmi. — Ha nem volna itthon a lyányom, meg is mutatnám a doktor úrnak. — A lánya előtt titkolja? — Pszt... Ha megtudná, hogy mi­re vagyok képes, már nem szívesen emelgetné ezt a nagy testet. Nem igaz, doktor úr? Ha majd ugrani is tudok már, az más... Addig köztünk marad a dolog, ugye, doktor úr? Furcsa vénember ez, gondolta az orvos. Vérnyomáscsökkentőt és nyug­tatót írt fel, s már futott is dolga után. Veres Anna az udvaron érte utói, érdeklődött, de az orvos csak ennyit mondott: — Nincs semmi lényeges változás. — Azt hajtogatja, hogy kevés már az ideje. — Hát az ilyen betegeknél sosem lehet tudni. Az ügyvéd délután ötre érkezett, aktatáskával és írógéppel felszerelve. Nagyon barátságos ember volt, egyébként Veres Gábor családjának régi ismerőse, a három tanult fiú diákköri cimborája. — Végrendelkezni akar, bátyám? Nagyon helyes, az okos emberek ez­zel szokták elijeszteni a halált. Mit érez maga? Ugyan, ugyan! Én min­den este biztosra veszem, hogy most áll meg a szívem, s reggelre elfelej­tem az egészet... Hogy vannak a fiúk, a három Veres-bika? ... Két éve nem jártak itthon?... No, megálljo­tok, bitanqokl... Sok a munka, sok a baj? Mindegyiknek kocsija van, két-három óra alatt leuqranak, ha rászánják magukat... Eh, én sem vagyok sokkal különb, nem is emlék­szem, mikor jártam otthon, pedig a szüleim a negyedik utcában laknak, a fene egye meg ezt a kutyának va­ló emberi természetet. . . No, maj'd a qverekeink megfizetnek érte! A nagy­fiam már most karácsonyra sem akart haza jönni az eqvetemről, mert vala­mi ,,buli’’ volt kilátásban, természete­sen az én pénzemen. Nem küldtem a gubát, íav kénytelen volt a szentestét családi körben tölteni. No, de csak érezze zsebében a saját keresetet!.. . — Húszéves koromban én is ki­mentem Kanadába, itt hagytam a megrokkant szülőket. Két sír fogadott, mikor visszatértem, de még bánkódni sem volt időm, mert akkor vettem a tíz hold silány földet, meg ezt a ro­zoga házat... így van ez a világ el­rendezve, ügyvéd úr — mondta a be­teg. — Magának, Gábor bátyám, lega­lább itt van a lánya. — Itt, hálistennek — sóhajtotta a beteg. — Úgy hallom, férjhez fog menni. — Ez az élet rendje, ügyvéd úr. Az üqyvéd úqy észlelte, hogy a be­teg elfáradt. Nem is csoda: tíz éve bénán, ágyhoz szegetten ... Micsoda ember volt, micsoda gazda! Nem is művelte: forgatta, gyúrta, erőszakolta a földet, a végén már tizenöt holddal birkózott, de a három fiút két keze munkájával taníttatta ki. S azok két éve nem jártak itthon, két hosszú éve nem nézték meg ezt a nagy beteget. Pedig mindegyik okos, becsületes ember... Eh, pocsék ez az élet! A végrendelet rövid okirat lett. Ve­res Gábor minden ingó és ingatlan vagyonát, tehát a bútorokat, apró ál­latokat, a háztartási felszereléseket, a ruhaneműket, a termelőszövetkezet használatában lévő tizenöt hold föl­det, valamint a két szoba, konyha és mellékhelyiségekből álló régimódi családi házat a félholdnyi kerttel együtt egyedül Veres Anna nevű ie- ányára hagyta annak jutalmazásául, hogy tizenhat éves korától kezdve az elhalt édesanyja helyett apjának és idősebb fivéreinek gondozója, a ház gazdasszonya, majd apjának hűséges ápolója, s mindezeken felül a mező- gazdasági munkákban is derekasan kivette a részét. A,mikor az ügyvéd az okiratot is­mertette, Veres Anna sírva fakadt, szinte rázuhant beteg édesapjára, és csókolta, csókslta, ahol érte. ★ Csütörtök reggel a beteg kemé­nyen intézkedett: — Elmész a postára, s felhívod Bá­lint bátyádat. A telefonszám ott van az asztalfiókban. Úgy beszélj, hogy mások ne hallják! Csak annyit mondj neki: apánk halálán van, azonnal gyertek! Egy szót se tovább! Megér­tetted, lyányom? Veres Anna kezdett hívője lenni apja ösztönös megérzésének. Jól is­merte a családfőt: Veres Gábor so­hasem játszott a szavával. Bólintott, s már kapkodta is magára az utcai ruhát. — Hogy, mint?... Halálán?... Mi történt? . .. Mit mond az orvos? ... Esetleg nem lehetne valamelyik kór­házba?... — hallotta Veres Anna a drót másik végéről. Ügy gondolta, hogy talán torzított a távolság, s nem volt érthető a be­széd. — Apánk halálán van. Azonnal gyertek! — ismételte a parancsot. — Hát ez nem olyan egyszerű ... Annuskám, nagyon jól tudod, hogy mi felelős helyen dolgozunk, . .. s csak a legvégső esetben . . . Veres Anna apjának utasítása sze­rint letette a telefonkagylót. Délelőtt kilenc órakor a beteg újabb parancsára elindult vásárolni. A rendelkezés úgy szólt, hoqv este hét órára pompás vacsorát készítsen, nem bai. ha rá is megv az e^ész havi tsz-járadék, minden fiúnak főzze-süs- se meg a kedves ételét, bor és pá­linka is legyen bőven, mindegvik a javából, a nagy szobát pedig hozza rendbe, mert a fiúk ma éjjel ott fog­nak aludni. A naqvlányt valóságqa! megbűvöl­te a betea határozott maqatartása, s a parancsoknak éppen olyan megszep­penve enqedelmeskedett, mint kis­lánykorában. — Ne sajnáld a fáradságot, kis- lyányom, .. . a?qqelre mindent befe­jezünk — biztatta a beteg. Annus rokoni seaítséaet is akart szerezni a készülődéshez, de apja le­intette. — Ne bámulion senki a szánkba! Van idő, egyedül is elbírsz a munká­val. Ez még csak búcsúvacsora lesz, lyányom, nem halotti tor. A lány kezében égett a munka. Úav forgott, szaladgált, mintha osz­tódással több személvre szaporodott volna. A beteg gyönyörűséggel szem­

Next

/
Thumbnails
Contents