Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Végintézkedés

A lány mérgesen kiszaladt a szobából. No lám, lám, hinni sem tud már, gondolta a beteg. Én sem hinnék olyannak, aki tíz éve ígérgeti a halálát. Aztán váratlanul arra gondolt, vajon lesz-e még ennek a lánynak gyereke, hej, de jó anya lenne belőle.

Este már parancsoló lett az öreg hangja:

— Reggel azzal kezd a napot, hogy délelőttre kihívod az orvost, délutánra meg az ügyvédet!

— Meg akar bolondítani, apám? — dohogott a lánya, de a hangja már lágyult valamicskét, s a tekintete is elbizonytalanodott.

*

Szerdán szaporodtak a mozgások. Annus már hajnaltól takarított, ágyat húzott, emelgette-húzigálta a^ nagytestű beteget, szellőztetett, fűtött, s mindvégig látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni a dolgot. Most vagy az történt, hogy a régi agyvérzéshez újabb csatlakozott, s ez zavarja a beteg gondolkozását, vagy pedig az öreg ösztönösen érzi, hogy elérkezett . . . Erre nem is mert tovább gondolni, mert érezte, hogy a gondolat nyomába nem a gyász, hanem a megkönnyebbülés lopakodik ... Veres Anna nem akart vétkezni.

Délelőtt befutott az orvos. Szinte már otthonosan mozqott a lakásban. Jól ismerte a beteget is: „Agyvérzés a jobb oldali végtagok teljes, a bal oldali végtagok részleges bénulásával." Végleges állapot, azaz egy esetleges újabb agyvérzésig véglegesnek tekinthető státus. Az orvosok nem szeretik azokat a betegeket, akiken már nem tudnak segíteni. Nézi a pácienst, semmi külső változás. Mit akar az öreg? Az ilyeneknek nincsenek fájdalmai. Kelletlenül várja a panaszokat.

Veres Gábor előbb kiküldi a lányát, aztán nagy bizalmasan, ravasz pislogással azt súgja a doktornak:

— Nagy ám a javulás, doktor úr. Már egyedül le tudok mászni az ágyról, .. .a múltkor kicsúszkáltam a kamrába is, ... fel is álltam a létra fokában kapaszkodva ... Mit szól hozzá, doktor úr?

Az orvos alig tudta rejteni ingerültségét. Hát persze, a kollaterális erek valamilyen okból átmenetileg több vérrel tudnak segíteni, s a bénultság némileg csökken, mindig csak átmenetileg . . . Ezért ugrasztottá le az öreg, amikor friss betegektől bűzlik a vá rója?

— Nem hiszi, doktor úr?

— Helyes, helyes ... Előfordul az ilyesmi.

— Ha nem volna itthon a lyányom, meg is mutatnám a doktor úrnak.

— A lánya előtt titkolja?

— Pszt... Ha megtudná, hogy mire vagyok képes, már nem szívesen emelgetné ezt a nagy testet. Nem igaz, doktor úr? Ha majd ugrani is tudok már, az más... Addig köztünk marad a dolog, ugye, doktor úr?

Furcsa vénember ez, gondolta az orvos. Vérnyomáscsökkentőt és nyugtatót írt fel, s már futott is dolga után. Veres Anna az udvaron érte utói, érdeklődött, de az orvos csak ennyit mondott:

— Nincs semmi lényeges változás.

— Azt hajtogatja, hogy kevés már az ideje.

— Hát az ilyen betegeknél sosem lehet tudni.

Az ügyvéd délután ötre érkezett, aktatáskával és írógéppel felszerelve. Nagyon barátságos ember volt, egyébként Veres Gábor családjának régi ismerőse, a három tanult fiú diákköri cimborája.

— Végrendelkezni akar, bátyám? Nagyon helyes, az okos emberek ezzel szokták elijeszteni a halált. Mit érez maga? Ugyan, ugyan! Én minden este biztosra veszem, hogy most áll meg a szívem, s reggelre elfelejtem az egészet... Hogy vannak a fiúk, a három Veres-bika? ... Két éve nem jártak itthon?... No, megálljotok, bitanqokl... Sok a munka, sok a baj? Mindegyiknek kocsija van, két-három óra alatt leuqranak, ha rászánják magukat... Eh, én sem vagyok sokkal különb, nem is emlékszem, mikor jártam otthon, pedig a szüleim a negyedik utcában laknak, a fene egye meg ezt a kutyának való emberi természetet. . . No, maj'd a qverekeink megfizetnek érte! A nagyfiam már most karácsonyra sem akart haza jönni az eqvetemről, mert valami ,,buli’’ volt kilátásban, természetesen az én pénzemen. Nem küldtem a gubát, íav kénytelen volt a szentestét családi körben tölteni. No, de csak érezze zsebében a saját keresetet!.. .

— Húszéves koromban én is kimentem Kanadába, itt hagytam a megrokkant szülőket. Két sír fogadott, mikor visszatértem, de még bánkódni sem volt időm, mert akkor vettem a tíz hold silány földet, meg ezt a rozoga házat... így van ez a világ elrendezve, ügyvéd úr — mondta a beteg.

— Magának, Gábor bátyám, legalább itt van a lánya.

— Itt, hálistennek — sóhajtotta a beteg.

— Úgy hallom, férjhez fog menni.

— Ez az élet rendje, ügyvéd úr.

Az üqyvéd úqy észlelte, hogy a beteg elfáradt. Nem is csoda: tíz éve bénán, ágyhoz szegetten ... Micsoda ember volt, micsoda gazda! Nem is művelte: forgatta, gyúrta, erőszakolta a földet, a végén már tizenöt holddal birkózott, de a három fiút két keze munkájával taníttatta ki. S azok két éve nem jártak itthon, két hosszú éve nem nézték meg ezt a nagy beteget. Pedig mindegyik okos, becsületes ember... Eh, pocsék ez az élet!

A végrendelet rövid okirat lett. Veres Gábor minden ingó és ingatlan vagyonát, tehát a bútorokat, apró állatokat, a háztartási felszereléseket, a ruhaneműket, a termelőszövetkezet használatában lévő tizenöt hold földet, valamint a két szoba, konyha és mellékhelyiségekből álló régimódi

családi házat a félholdnyi kerttel együtt egyedül Veres Anna nevű ie- ányára hagyta annak jutalmazásául, hogy tizenhat éves korától kezdve az elhalt édesanyja helyett apjának és idősebb fivéreinek gondozója, a ház gazdasszonya, majd apjának hűséges ápolója, s mindezeken felül a mező- gazdasági munkákban is derekasan kivette a részét.

A,mikor az ügyvéd az okiratot ismertette, Veres Anna sírva fakadt, szinte rázuhant beteg édesapjára, és csókolta, csókslta, ahol érte.

★

Csütörtök reggel a beteg keményen intézkedett:

— Elmész a postára, s felhívod Bálint bátyádat. A telefonszám ott van az asztalfiókban. Úgy beszélj, hogy mások ne hallják! Csak annyit mondj neki: apánk halálán van, azonnal gyertek! Egy szót se tovább! Megértetted, lyányom?

Veres Anna kezdett hívője lenni apja ösztönös megérzésének. Jól ismerte a családfőt: Veres Gábor sohasem játszott a szavával. Bólintott, s már kapkodta is magára az utcai ruhát.

— Hogy, mint?... Halálán?... Mi történt? . .. Mit mond az orvos? ... Esetleg nem lehetne valamelyik kórházba?... — hallotta Veres Anna a drót másik végéről.

Ügy gondolta, hogy talán torzított a távolság, s nem volt érthető a beszéd.

— Apánk halálán van. Azonnal gyertek! — ismételte a parancsot.

— Hát ez nem olyan egyszerű ... Annuskám, nagyon jól tudod, hogy mi felelős helyen dolgozunk, . .. s csak a legvégső esetben . . .

Veres Anna apjának utasítása szerint letette a telefonkagylót.

Délelőtt kilenc órakor a beteg újabb parancsára elindult vásárolni. A rendelkezés úgy szólt, hoqv este hét órára pompás vacsorát készítsen, nem bai. ha rá is megv az e^ész havi tsz-járadék, minden fiúnak főzze-süs- se meg a kedves ételét, bor és pálinka is legyen bőven, mindegvik a javából, a nagy szobát pedig hozza rendbe, mert a fiúk ma éjjel ott fognak aludni.

A naqvlányt valóságqa! megbűvölte a betea határozott maqatartása, s a parancsoknak éppen olyan megszeppenve enqedelmeskedett, mint kislánykorában.

— Ne sajnáld a fáradságot, kis- lyányom, .. . a?qqelre mindent befejezünk — biztatta a beteg.

Annus rokoni seaítséaet is akart szerezni a készülődéshez, de apja leintette.

— Ne bámulion senki a szánkba! Van idő, egyedül is elbírsz a munkával. Ez még csak búcsúvacsora lesz, lyányom, nem halotti tor.

A lány kezében égett a munka. Úav forgott, szaladgált, mintha osztódással több személvre szaporodott volna. A beteg gyönyörűséggel szem