Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Az idővel elégő
Volt ez a pár szó, Ám akaródzó, Hogy magasodnál! Küldöm a pénzt is, Nem sok, azért jó, És a cipődet Rendbe hozatnád, Mert ha a lábad Fáj, ha a lépés összebicsaklik, Hogy furakodsz majd Végig, a messzi Csillagokig fel? VÁGÓ MÁRTÁNAK, 1928. SZEPT. 16. Barna kenyér vagy, Szénaszag, illat, Hallod, amint a Szép szavak itt, a Lelkemen állva Már bepisilnek, Mint a kicsinyke Angyalok olykor, Hogyha az Istent Félve-nevetve Trónja hegyéről Körbe lejátsszák, Most csak az éjfél Mély öle ringat, És az az álom, Mely neked ugrik Képzeletemmel, Mert hogy azért nem Tudhatok ennél Jobban elégni Érted ez órán, Mert ez a felső Fok, ha van ilyen — Messzire sírok — ÚJABB VALLOMÁS 1928. SZEPT. Az öncsodálatomnak Nagyon valós alapja A sokkos kényszerűség: Ha kívül nincs az érték, Ami enyém lehetne, Belül kell megtalálni, Ezért is építem ki Fáradt idegeimben Ezt a gőgös világot, Hogy folyton védekezzem És végül elkerüljem A pusztulás homályát. MEGINT TÖPRENGÉS, 1928. SZEPT. Most még nem értik, mennyi minden Kap újabb, újszerű jelentést, S attól a bamba mozzanattól, Hogy a világ nem fogja ésszel, Minő élményt, minő csodákat Kínál neki a fürge szellem, Ez a világ még lusta hozzá, Hogy az új hangok dallamára Zsíros fülét tágabbra nyissa. Mert hogyha tenné, már belátná, Hogy alvó lelkiismerettel Nem érdemes, nem jó megélni Egy percnyi-léha életet sem, Mert aztán nincsen bűnbocsánat! És mert nem érzik, itt a vesztük Fejük fölött: a nap lesáppad, És a holdkór nevet helyettük, Hogy minden rendet össze-vissza, Szennyes moslékká felkavarjon. VÁGÓ MÁRTÁNAK, 1928. SZEPT. Fel se ragyoghat Már a szemed? Várod a jobbat — Ezt üzened? Hány üzenettel Szólal a ma? Szól?! Fura, tedd el, Jöjj te haza I Várj, ami megjön, Mind a tied I Isten a felhőn Küld nagy igét, Küldi az áldást, Hogyha veszed, Vagy kitalál mást! Fogd az eszed I És az eszeddel Fogd el a szót! És ne feledd el, Záporozott Eddig is onnat Féktelenül Gondod, a szomjad! Mért menekülj? VÁGÓ MÁRTÁNAK, 1928. OKT. 3. Mikor az a nagy Isten Beterelt karjaidba, Rámomlott mind a bánat, Magam fölé nagyítva, E bánatom alól is Karom nyújtom, szerelmem, Behunyt szemmel zihálok Kigyújtott vágyam ellen. Hogyan leszek továbbra, Ha majd az óra megnő, És én is megnövök majd, Akár az esti felhő, Ahogy a Nyugat-égen Hosszú csónakba ültet, Megláthatod-e benne A futva menekültet? PEST, 1928. OKT. 20. Aki tapinthatóan Megéli a világot, Bizony örül neki, A kedve tiszta szólam, Hiszen amire vágyott, Lelkét derítheti, Én csak mesélhetően Tudom, ki lenne bojdog És általam, velem, Most annyi telne tőlem, Hogy képet képpel oldok, S a kép még színtelen, De az a szép s a jó volt, Ahogy odaadóan Mutattad testedet, Rész vagy nekem a jóból, A dallamból a szólam, Ami szebb nem lehet, Édes, könyvem, kalácsom, Még érzem leveledből, Hogy te vagy ételem, S túl minden koplaláson Neveddel ébredek föl, Hogy itt lennél velem. VÁMOS HENRIK, 1929. ÁPRILIS 12 Olvastam a „Nem én kiáltok’’-at, Kedves Mester, hálásan köszönöm, Higyjen nekem, nagyon szeretem önt, Mert a sorsának szépen szót fogad. Az olvasó az olvasottakat Megérti és fordít a közönyön, De ennyi éhség! Féltem-féltem önt, Mert éhenhalnia már nem szabad! Ha így ír, legjobb, ha a jóllakást Eltiltják önnek hatóságilag, S ne légyen társadalmi változás Forró, komisz énekei miatt, A forradalom nem tár ablakot Fiának, hogyha zsíros, jóllakott. SZEGŐ ENDRE, BP., 1930. JAN. 15. A szájbőség még nem valódi érdem, A szó heve akármit feldagaszthat, Adhat formát a gőgnek és panasznak, Minden jelenvaló — azért is értem, De egy káromkodó, szeles tanulmány I? Ahol a rend, az értelem hiányzik, Ahol a buzgó kritikai láz híg, Lesújtó — És én ezt most káromolnám I Lehet útszéli, vaskos és goromba, Szava a vizsgált tárgyat összenyomja, Talán megsemmisíteni szeretné, De az okos tényeken nincs hatalma! Még mondanék mást is és mást javallva — Babits nem vált ön által kevesebbé! DSIDA JENŐNEK, 1930. JÚN. 16. — HÓDMEZŐVÁSÁRHELY Küldöm a verseket és a Kéziratokkal a kérést: Küldd el a pénzt, amit értük Adtok, a pénzre ma is csak Rászorulok, az a százas Hatványtól, ami eltart, Csak nem elég! — De ha lenne Sorsomon egy kicsi forgás, Hónapokat csavarognék Nálatok, élni meg Erdélyt, Útra találni a fajta Távoli rétéin egyszer!
