Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
SZŰCS JENŐ: NEMZET ÉS TÖRTÉNELEM Mint igazán tartalmas, gondolatainak és szempontjainak gazdagsága révén magasan a könyvtermés átlaga fölé emelkedő mű, Szűcs Jenő tanulmányai esetén sem járható út, meddő és eleve kudarcra ítélt kísérlet volna, ha azok mondanivalóját egy szükségszerűen szabott terjedelmű ismertetés keretei közé kívánnánk fogni. Elöljáróban sem mulaszthatjuk el hát hangsúlyozni, hogy ezúttal mindössze három, éspedig: 1. „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése, 2. Társadalomelmélet, politikai teória és történetszemlélet Kézai Gesta Hungarorumában (A nacionalizmus középkori genézisének elméleti alapjai), valamint 3. Nép és nemzet a középkor végén c., kiváltképp is érdekes tanulmányokra hívjuk fel a figyelmet. A gentilizmus nyugatról hozzánk került fogalom. Megalkotói az etnoszociológiai ,,Mi”-tudatnak azt a történeti-tipológiai formáját értetik rajta, amely a Rómát megdöntő és örökébe lépő germánoknak volt sajátja, s amely bizonyos értelemben mint politikai tudatforma játszott szerepet a kialakuló Európa V—Vili. századi történetében. A fogalmat Szűcs Jenő feltehetően közvetlenül R. Wenskus 1961-ben Grazban megjelent monográfiájából veszi. Bármi legyen is azonban a forrás, egy bizonyos: az előttünk fekvő tanulmány a hazai viszonyokat tekintve, új, egyben nagyperspektívájú fogalmat vezet be, amely ezért mindenképp érdemes és méltó rá, hogy szerzőnk kalauzolásában körüljárjuk és közelebbi ismeretséget kössünk vele. Általánosítva a fogalmat: a gentilizmus a nemzetiségi tudat kialakulását megelőző idők közösségi tudatformája, a gentilis struktúrák, vagyis a törzsi-nemzetségi szervezetben élő barbár népek eredet- és hagyományközösség tudatában gyökerező etnikai tudata. Az eredet- és hagyományközösségen alapuló etnikai tudat viszont gentilis struktúrákban a nép többségénél a politikai uralom iránti lojalitással és a szabadok jogközösségéhez (a ,,népjoghoz”) való tartozás társadalmi öntudatával esik egybe; ennyiben a gentilizmus egyszersmind ,.politikai” tudatforma is, vagy legalább is — bizonyos határok közt — annak fogható fel. A gentilis struktúrák jellegzetességeit — a későantik források szerint — több-kevesebb pontossággal már a rómaiak is észrevették, amennyiben nem kerülte el figyelmüket, hogy a barbár népek egysége nem a res publica meghatározói, tehát állami, társadalmi, jogi és kulturális tényezők révén, hanem az eredet, az origo, valamint más, természetinek vélt adottságok, a nyelv és a tradíció, lingua et mores közössége alapján fogalmazható meg. Innen volt, hogy míg saját népünket populus néven emlegették, addig a barbár népeknek, mint az antik szemlélettől idegen képleteknek, csak a gens, illetve rosszabb esetben, megvetéssel, a natio megjelölés járt ki. A populus — az antik szóhasználat szerint — a politikailag szervezett népet jelentette. A populus Romanus pl. római felfogásban magával a ,,politikai társada!om”-mal volt azonos, melyet egyedül jogi, politikai, társadalmi és kulturális ismérvek alapján lehetett meghatározni. (A populus Christianus fogalma később e fogalom, illetve az általa kifejezett szemlélet spirituális mása.) A gens fogalmában még rejlett valami a politikai-jogi szervezettség egy fajtájának képzetéből, a natio azonban már pusztán csak az ,.etnográfiai” létezést fejezte ki. A gentilis struktúrák felbomlásával természetesen a gentilizmus is talaját veszti, fokozatosan megszűnik és új szemléletnek adja át a helyét. A germánoknál ez a folyamat — az etnikai összeolvadás, a territoriális felaprozódás, valamint a szociális differenciálódás gyors előhaladása következtében — a VI—VII. századtól következett be. A népi hovatartozás meghatározása tekintetében az origo helyét fokozatosan a territórium foglalta el, a területi hovatartozás lett a döntő. Párhuzamosan a gens és natio fogalmi tartalmának gyökeres átalakulása is megindult, hovatovább egy-egy hűbéri tartomány alattvalóinak összességét kezdték érteni rajtuk. Fenti értelemben vett gentilis tudata — miként azt a szerző eléggé nem dicsérhető érdemeként a tanulmány a továbbiakban kimutatja - a honfoglaló magyarságnak is volt. A magyar (megyeri) nevet viselő közösség önmagát eredet- és hagyományközösség alapján létrejött egységnek, egyazon törvényű közösségnek tekintette. Legékesebb bizonyíték erre a Hunor és Magyar-monda, melyről a kutatás félreérthetetlenül és teljes határozottsággal igazolta, hogy szerkezetében és legtöbb motívumában eredeti népmonda, s mint a magyar (megyeri) nevet viselő közösség mítosza, végleg a VI. és !X. század közötti időben alakult ki, sejthetőleg azzal összefüggésben, hogy a magyar (megyeri) név az egész népalakulatra átment. Az ezredforduló után nálunk is a gentilis tudat süllyedése következett, habár egyes elemei tovább éltek — és ha torzult formában is — a korai latin írásbeliségbe is átmentek. 1100 táján a genus Hungarorum fogalmát territoriális tényezőktől, alattvalói visszonytól, társadalmi-jogi állapottól függetlenül, még a nyelv és az eredet, a származás képzetei határozták meg. Az uralmat azonban — miként nyugaton — a territoriális alapon nyugvó népszemlélet vette át. Magyarnak, a magyar gens tagjainak a magyar király alattvalói, a Magyar Királyság lakói számítottak, míg 1232—1235 között írt gestájával a művelt, cöbb nyelven beszélő, Német Birodalmat, Franciaországot, Itáliát megjárt, jogot valószínűleg Bolognában vagy Padovában végzett egyházi férfiú, Kézai Simon mester, Kun László fidelis klerikusa, új nemzetszemlélet alapját nem vetette meg. Az új szemlélet alapjává Kézai a klasszikus latinban még szerény jelentésű, mindössze a ,,természetes” eredet kifejezésére szolgáló, a XIII. századtól azonban az eredetgondolat reneszánsza nyomán egyre nagyobb jelentőségre emelkedő natiot tette, melyet — összefüggésben az eredetteóriák meggyökeresedésével, valamint annak megszilárdulásával, hogy az egyazon tágabb politikai territóriumon, királyságon belül a nép jelentős részben a ,, születés, származás, eredet” közössége alapján tartozik össze — ősidőktől, a bábeli torony építését követő nyelvzavartól fogva szerves egységben és töretlen kontinuitásban létező közösségi formának fogott fel. Ám a natio lényegét illetően sajátos kettősség élt szemléletében. Egyszer, szinte expressis verbis kimondva, mindenkit a magyar natio tagjának tekint, aki a mondái ősöktől levezetett eredetközösséghez tartozik, máskor viszont a pars pro toto szemlélet alapján csak a nemeseket, akik mint az ősi communitas ,,igazi” tagjai és képviselői, egyedül testesítik meg a natiot. Ez utóbbi révén Kézai tulajdonképpen a ne mesi, rendi nemzetszemlélet számára egyengette a talajt. Ahogyan és amilyen mértékben haladt előre a rendi-korporatív szervezkedés, úgy és olyan ütemben azonosult nálunk is a natio a corpus poüticum fogalmával, melynek köre a mi viszonyaink közt elsősorban a nemes ség re terjedt ki. Jóllehet ez a szemlélet a XV. században már mélyen és nagy erővel hatotta át a magyar politikai gondolkodást, a század végéről, ahogy arra szerzőnk a bevezetőben harmadikként említett dolgozatában mutat rá, a nemesi ideológia fő folyama mellett, bár nem uralkodó eszméként, és ha mégoly szűk és keskeny mederben is, más ideológiák erei is csörgedezni kezdtek. Laskai Osvát Szent Istvánról és Lászlóról írott prédikációiban (első kiadás: 1497.) már olyan nemzelfogalom alapvonalait vázolja fel, amelybe kétségtelenül tartozik bele minden magyar, ugyanakkor misem idegenebb tőle, mint a más népek iránt érzett, elvakult gyűlölet. Megéri végül azt is összegeznünk, amit a szerző A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához c. tanulmányában a haza és a hazafiság kérdéséről ír. A magyar nyelv haza szava — írja — a ház származéka, s eredetileg éppúgy ,,háztáj, otthon, lakóhely” jelentésű, mint az egyéb finnugor nyelvek ház jelentésű koto, köti, kodu stb. szavai, vagy a ,,lakóhely, ház, falu” jelentésű német Heimat, mely a középfelnémet heim-ra megy vissza. Nyelvtörténeti és tájszótáraink szerint a haza az archaikus népnyelvben falut, vidéket jelöl. A mezővárosi parasztpolgárság hazájáról először Újlak tanácsának 1460-ban kelt kiáltványában olvashatunk. Jobbágylevélben — magyarul — a nagymarosi jobbágyok 1588-ban kelt írásában lép elénk, akik mint ,,édes ha- zá”-jukról emlékeznek meg lakóhelyükről. A haza azonban már az ókori Rómában is többet jelentett, mint a szűkebb, vagy tágabb értelemben vett szülőföldet. Nem véletlen, hogy itt alakult ki a patria communis (a közös haza) fogalma. A virágzó feudalizmus korában a haza a nemesi jogok szabadságok összességét jelentette. A XV. századi magyar köznyelvben a nemesség volt az ,,ország”. A haza fogalmában a felvilágosodás is a jogi vonatkozásokra tette a fő súlyt. Arra a kérdésre, hogy ,,kinek is van valójában hazája”, Voltaire is azzal adott választ, hogy hazája csak annak van, aki valóban részesül szülőföldje javaiból, élvezi a törvények védelmét és részesül a politikai jogokból. A haza — írta 1790-ben Volfius abbé — ,,nem egyszerűen a föld, melyen élünk, melyet születésünk óta látunk. Az igazi haza az a politikai közösség, ahol valamennyi polgár, kiket azonos törvények védenek, kiket azonos érdekek egyesítenek, az ember természetes jogainak örvend és a közügy részese.” ,,A szegényeknek nincs hazájuk” — vágta ki Marat. A szülőföldhöz, a faluhoz, a városhoz, a vidékhez, a jól ismert és megszokott életkeretekhez való ragaszkodás ősi. , .természetes” tartozéka az emberi pszichének. Ez azonban szerzőnk szerint még korántsem patriotizmus. ,, . . . Az azonos jogok és szabadság birtoklásán nyugvó politikai közösségtudat a forrása azoknak a kollektív emócióknak és etikai magatartásnormáknak, melyet a történelemben patriotizmusnak nevezhetünk, s mely lojalitása tárgyául — alapjában véve: szimbólumként — egy területet nevez hazának” — írja. A patriotizmus — fűzi tovább a gondolatot — nem ősi és ,.természetes” tartozéka az emberi pszichének, hanem számos feltétel összetalálkozása révén létrejövő, általában valamilyen propaganda által táplált mesterséges képződmény. A köztársasági Rómában a polgárjoggal rendelkező populus Romanus, tehát a társadalom egy szűk rétege volt a patriotizmus hordozója. A Birodalom bukása után közel ezer évig nem volt helye a politikában patrióta érzelmeknek. A patriotizmus először igazán az északolasz városok Barbarossa Frigyessel vívott harcaiban virágzott fel. Majd Szép Fülöp Fronciaországában kezdődött egyfajta .állam- patrióta” propaganda. Hasonló jelenségek nálunk az 1270—90-es évektől figyelhetők meg. A patriotizmus hordozója a feudális Európában természetszerűen elsősorban a nemesség volt. Létrejöttéhez alapvetően három dologra volt szükség. 1. Társadalomtörténeti szempontból: a nemességre, mely rendi jogai és szabadsága érvényesítését az ország egészét átfogó politikai közösségtudatban és a rendszeresen gyakorolt képviseleti rendszerben találja meg, 2. politikai szempontból: a királyság egységére és 3. intellektuális szempontból: a humanizmusra, mely a politikai lojalitás tárgyául nemcsak megnevezni tudta a hazát, hanem annak emocionális és etikai színezetei is tudott adni. öröm volt Szűcs Jenő könyvét olvasni. Jeles, és ne féljünk kimondani: jelen művével a közönség elé nagy történetíróként lépő művét ismerhettük meg. Olyan művet, mely hitem és meggyőződésem szerint, úgyszólván senkinek sem hiányozhat asztaláról, akit múltunk lezáratlan kérdései, az oly sok bonyodalom, baj és szenvedés forrását jelentő nemzeti kérdés története érdekel. Kávássy Sándor
