Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - LEVELESLÁDA
Az e!ső út Budapestre Február végén már alig bírtam magammal. Az egri újság napról napra közölt híreket a fővárosról, de az iskolák helyezetéről nem esett szó. Egerben két héttel a fasiszta fegyveresek eltakarodása után már szervezték a tanítást, tehát, gondoltam, Pesten nagyon időszerű lehet az iskolák megnyitása. Csak nem maradhatok itthon, amikor az egyetemen megkezdődnek az előadások? Elmulasszak egyetlen tanítási napot is, amikor annyit kellett harcolnom, viaskodnom, hogy egyetemre járhassak . . . Tudtam, hogy Füzesabonyig jó hónapja menetrendszerűen közlekednek vonatok. Ám arról nem volt tudomásom, hogy éppen ezekben a napokban megindult a személyforgalom a fővonalon is, másnaponként közlekedik egy- egy vonatpár Budapest és Miskolc között. Március 2-án találkoztam a Széchenyi utcán Csabával, gyakor- lótanár-ismerősömmel. — Készülj, holnapután reggel megyünk Pestre! Jöhetsz velünk, ha akarsz! Néhány óra múlva már tucatnyi ember tudta, hogy Pestre készülök. Jöttek, kértek: Pesten rekedt vagy Pestről nyuqatra futott családtagokról szerettek volna hírt hallani. Vasárnap kora reggel, ragyogó tavaszi napsütésben szálltunk vonatra. Ismerősök népes csoportja ült körülöttem a tehervagonban, de egy részük Nagytályán, másik részük Füzesabonyban elmaradt mellőlünk. Füzesabonyig jött velünk Huszthy Zoltán bácsi, Eger zenei életének ismert, köztiszteletben álló és azután is sok érdemet szerzett szervezője, akit az előző három év keserves napjaiban atyai barátomnak tekintettem. — Csak a gyakorló tanár és egy munkás úticélja volt Budapest. Füzesabonyba menetrend szerint, pontosan érkeztünk. Senki sem tudta, a vasutasok sem, hogy mikor megy vonat Pest felé. De kedvezett a szerencse: másfél órai várakozás után mérföldnyi hosszú tehervonat jött Miskolc felől, jórészt szovjet harckocsikat szállított, s hamarosan indult tovább. Megengedték, hogy felszálljunk. Lapos, nyitott teherkocsin, egy óriási tank faránál telepedtünk meg. Hamarosan összebarátkoztunk a tankot őrző fiatal szovjet őrmesterrel; Csaba korábban már tanult oroszul, s tudott annyira, hogy beszélhetett vele. Hatvanig nem volt baj. Nagyon lassan, de biztoson haladtunk, az időjárás is kedvezett. Ám Hatvanban megrekedt a szerelvény. Leszállt az est, s az éjszaka sötétjében visszaszemtelenkedett a tél. Hisztériás északi szél »ontott ránk, s apró, éles szemű hó hullott. Kábulton, meggémberedve várakoztam. Egyszer csak Csaba hangját hallottam a vagon mellől: — A munkással nem lesz baj, mert mozog, de az egyetemistát féltem ... Az egyetemista én voltam, összeszedtem az erőmet, leugrottam, és kezdtem fel-le sétálni. Röviddel ezután jött az őrmester, és bedugott mindnyájunkat a tank belsejébe. Ott jó meleg volt. Teát hozott; cukor nélkül ittuk, mégis mohón. Elszenderedtem; nem is tudom, mikor indult tovább a szerelvény. Arra emlékszem, hogy Gödöllőn megint sokáig álltunk, s virradt, amikor elhagytuk az állomást. Rákoson közölték, hogy a vonat nem a Keleti felé megy, hanem Rákosrendezőre. A munkás maradt, Csaba meg én azonban leszálltunk, s gyalog indultunk a város belterülete felé. Fojtogatott bennünket a szorongás. Hogy másra tereljük a figyelmünket, Bartókról beszélgettünk. Először hallottam — amit a jelekből a nagy művész Amerikába távozása óta sejtettem —, hogy főként politikai okokból hagyta el az országot, hogy nem is titkolta haragját a fasizmus és undorodását Horthy személye iránt. Aztán franciául társalogtunk a magunk dolgairól (már akkor javíthatatlan voltam, mondaná mai környezetem . . .). Először láttam a súlyosan károsult várost, hiszen november eleje óta nem hagytam el a viszonylag szerencsés Egert. Romos házsorok Kőbányától a Körútig. A Nemzeti Színház rokkant falai. Szinte teljes pusztulás a Múzeum körút páratlan oldalán. De állt, ha nem is épségben, az egyetem épülete! Aztán elváltam utolsó útitársamtól is. Nagyon fáradtan érkeztem a házba, amelyben apám lakott. Alig rongálódott meg. A ház- felügyelő megmutatta a lakónyilvántartást. Apám neve mellett, a ,,Megjegyzések” rovatban, ezt láttam: ,,Internálva. Dec. 2.” Azóta senki nem tud róla. Másnap reggel felderítő útra indultam. Halálhírt vittem pestieknek, ismerősöknek és ismeretleneknek, halálhírt vettem át egriek részére — de bíztak rám megnyugtató híreket is. Megtaláltam akkori legjobb barátomat is, élve, épségben. Büszke voltam: a barátaim nem vonultak be az ősszel, szembeszálltak a nyilas paranccsal! (Évek múlva, Szekfű Gyula Forradalom után című könyvéből értettem meg teljesen, mennyire jogos volt ez a büszkeség.) Együtt jártuk az utcákat, még szürkület idején is. Mennyit beszéltünk! Velem jött a bölcsészkar épületébe. A kapus a régi ismerős volt. Megnyugtatott, hogy akadály nélkül folytathatjuk tanulmányainkat, az előző félév is ,,be lesz tudva”. Sajnos, egyetlen oktatómmal sem találkoztam, csak dr. Lelkes István, akkor a dékáni hivatal vezetője, adott útbaigazításokat. Pár hét múlva kezdődik a tanítás! Az épület belsejéből alig láttam valamit. De jobb is. Elkeserítő lett volna a romhalmaz, a szétmarcangolt könyvek látványa az olvasóteremben, amelynek csendjében félnapokra beletemetkezhettem a tudományba, ahol a fasizmus fagyos napjai idején is, meleg biztonságot éreztem, és ahol szombat esténként, mint első éves, életemben először élveztem a tánc, a közös diákszórakozás örömét. Bizakodtam, készültem. Többfelé láttam az egyetemen kívül is az újra induló élet apróbb-nagyobb jeleit. Találtam működő borbélyműhelyt, amely megszabadított négynapos szakállamtól. öt nap után indultam vissza Egerbe. Személyvonattal! A szerelvény fele csukott tehervagonokból állt, én azonban személykocsiban kaptam ,,helyet”. T. i. állhattam a nyitott előtérben. Több órás késéssel indultunk, és késő délután lett, mire Gödöllőre értünk. Szinte pontosan pergett visszafelé az ellenkező irányú utazás története. Hosszú ácsorgás Gödöllőn — igaz, nem tankban, hanem egy olyan zsúfolt vonatban, amilyet ma elképzelni sem tudunk —, majd jéghideg éjszaka Hatvanban. Hatvantól már iái ment minden. Vámosgyörkön le is tudtam szállni, hogy járkáljak egy kicsit. Amint megálltam az egyik kocsiablak alatt, kiszólt egy vasutas: — Fiatalember, menjen már egy kicsit arrébb, nehogy valami baj érje! Mert a kocsi belsejéből a WC-be nem lehetett kijutni . . . Kál előtt megjelent a Rend: jött a kalauz, és ,,Davaj pengő!” kiáltással erélyesen szedte be a jegyek árát — meg a bírságot, mert jegye a legtöbb utasnak nem volt. Délelőtt értünk Füzesabonyba. Közölték, hogy majd csak délután lesz vonat Eger felé. De hát fiatal voltam, türelmetlen, s körülöttem napos, tiszta, meleg tavasz — elindultam gyalog. Mentem a síneken, a sínek mellett, a talpfákon. Makiár, tíz perc pihenés az állomás várótermében. Aztán tovább. Találkoztam vasutasokkal, szovjet katonákkal, de vonattal nem. Jó három órával indulásom után, amikor felkapaszkodtam a sínhez hajló lejtőn, megláttam az egri tornyokat, a Líceumét, a templomokét . . . (Külgnös érzés volt. Kissé ehhez hasonló vett erőt rajtam huszonkilenc évvel később, amikor holland barátaimat kísértem Egerbe, és egy kanyar után hirtelen elém tárult a város — bár akkor nem gyalog, hanem autón közeledtem hozzá.) Tovább, tovább . . . Kezdtem elfáradni. Már a város déli szegélye. A kanadai templom. A vasútállomás! De hosszú a Deák Ferenc utca! A Rossztemplomhoz vezető lejtős utcán találkoztam először ismerőssel: Hubay Lajos hittanár volt. aki húszegynéhány évvel később Eger református lelkésze lett. Kezet ráztunk, szerencsét kívánt sikeres, akkor nagy kalandnak számító utazásomhoz. A Nagytemplom körül aztán több ismerőssel akadtam össze, akik tudtak pesti utamról, és aggódva várták visszatérésemet. Köztük volt Huszthy Zoltán bácsi, neki jó híreket hozhattam Pestről. A Csiky Sándor utcához érve, két hajdani iskolatársam üdvözölt. Vasárnap volt. A Balatonnál még folytak a harcok, Eger azonban készült az első, németektől és labancoktól szabad március 15-re. Dr. Bán Ervin Kecskemét—Budapest Hozzászólás Sereg József írásához (Megjelent a HSZ 3. számában.) 1919. augusztus 5-én vagy 6-án történt, hogy a kertünk végén levő magas lició és egyéb bokrok között két menekült vöröskatona volt meghúzódva, akik e cikkben megjelent tragédia helyéről menekültek meg. Emlékezetem szerint Sebők nevű volt az egyik, aki a kertben dolgozó édesanyámtól ivóvizet kért (mivel a községben már akkor a román hadsereg egy százada volt bent, akik Rudas Mihály bácsit, aki öreg és becsületes kommunista volt, súlyosan bántalmazták) arra kérte édesanyámat, hogy az ivóvizet vigye ki oda a kert végére, hogy mint mondotta, ha őket a románok elfogják, nyomban agyon lövik. Édesanyám nő létére ezen kérést nem teljesítette, mivel félt, így a kért ivóvizet édesapám vitte oda, aki ezen esemény után mintegy 10 perc múlva és mivel mi a falu legszélén laktunk, ahová a románok sohasem jöttek ki, édesapám hívására, a két menekülő bejött a lakásunkra, ahol ebédet adott nekik, hiszen az éhségtől alig álltak a lábukon. Ebéd közben elmondották mindazt, ami a fent nevezett cím alatti cikkben le van írva és előadták azt, hogy ők ezen pokolból menekültek meg és a menekülésük során a Hatvan melletti Naqyqombos pusztára jutottak, ahol az ott élő családokból néhányon meglátták őket és amint meglátták őket, egy Rajmon nevezetű ember lóháton Hatvanba lovagolt, hogy őket a Hatvanban székelő román parancsnokságon feljelentse. Erre fel figyelmeztették őket, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek tovább. A két menekülő vöröskatona a közelben levő füzesbe, majd onnan a patak kiszáradt medrébe továbbhaladva jutott el Herédre és mivel ezen helyet (o kertünk végét) alkalmasnak találták arra, hogy itt megpihenjenek, itt állapodtak meg. Később, már az esti órákban, édesanyám és egy Kozsda János nevű rokonunk civilruhát adott rájuk, édesanyám néhány karéj zsíroskenyeret és pogácsát adott nekik útra és édesapám kikísérte őket a falutól mintegy egy kilométerre levő úgynevezett hadfai dombtetőre, ahonnan már Aszódig látható a táj. Ugyanis a menekülők budapesti lakosoknak mondták magukat és most hazafelé igyekeztek. Én akkor 15 éves voltam és amit itt leírtam, emlékezetemből írtam le, mivel ezen eseményekre igen jól emlékszem, annál is inkább, mivel már akkor Herédre is eljutott a királyi román hadsereg Hatvanban elkövetett kegyetlensége. Oravecz István Heréd
