Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ember és valóságábrázolás Németh László regényeiben

matok közvetlen, mintegy az átéléssel egyidejű, változásnélküli, a film- vagy magnetofonszalag hűségével való rögzítése.” Művészete ettől eltér, köztük alapvető különbség van.

Németh László hivatkozik Proustra, említi, hogy a kritikusok a Proust-hatást nem vették észre, amíg ő erről be nem számolt. Csak az eset nem egyedi voltát bizonyítva említjük meg, hogy Thomas Mann regényóriásaiban A varázshegyben, a József-tetralógiában, valamint két utolsó kisregényében A kiválasztott és A megtévesztett címűek- ben is a mester ironikus utalásai nyomán kezdték felderíteni az átlényegített, művészien műbe asszimilált freudizmust. Proust hatása kitűnő irodalomtörténészek szerint is kisebb, mint azt írónk sejteti önkommentáraiban. Mintha ezt az értelmezést akarná tompítani, a helyére tenni egyik bevezetőjének az alábbi mondata: „Az Emberi színjátékban bajos lenne a Temps du perdu hatását kimutatnj; olvasmány és írás közt azonban mégiscsak kellett valami összefüggésnek lennie; ha más nem, figyelmeztetés volt, hogy másféle regényt is lehet írni, mint az itthon megszokottak.” Kiváló Proust-értekezését alapul véve is ezt a megállapítást kell helyesnek tartanunk.

Érdekes felfigyelni Egri Péter véleményére, aki a prousti ábrázolás, a prousti kép tárgyszerűségének emlékező-ál- modozó fellazítását egy egész fejezeten át taglalja, bizonyítja. Ez annál is fontosabb, mert a köztudatban Proust még mindig a klasszikus regénystruktúra felrobbantójaként él, holott egyre inkább erősödik az a vélemény, amely szerint a klasszikus regény utolsó lehetőségeinek kiteljesítőjét, módosult folytatóját, tagadva megőrzőjét és betetőzőjét kell látnunk benne. Az ábrázolás, a kép tárgy- szerűségének összetörése Joyce-nál következik be, aki egyben az álom- és látomásábrázolás dekadens végpontját is jelenti. (Vő. Egri Péter: Álom, látomás, valóság.) Proust emlékező-elemző emlékkép-technikája, amelynek segítségével, a múlt idő felidézésével, különféle időrétegeket, idősíkokat kapcsol be, merőben különbözik Németh módszerétől. Halvány kapcsolatot, átszínezést csak az Emberi színjáték elején Boda Zoltán gyerekkorának bemutatásakor lehet észrevenni.

Az analitikus regények módszerétől is alapvetően eltér a Németh Lászlóé. Gondoljunk csak az Anna Kareninára, a Bovarynéra, a Vörös és fekete c. regényre. Láthatjuk, hogy az író nem helyezkedik bele hősei tudatvilágába, és főként nem azonosul velük. Kívülről szemléli, elemzi őket. Igaz, hogy ezeknek a regényeknek a szerzői teremtették meg a lélektani regényt, de kívülről behatolva tárták fel hőseik pszichikumát, tudattartalmát, nem engedték a pszichikum és tudattartalom öntörvényű feltárulását. Flaubert hiába mondta közismert vallomását: „Emma én vagyok”. Ez csak mentése, palástolása módszerének, mert nem azonosult a hősnővel, tehát nem ő volt Emma, ezért kellett szavakkal, vallomással „bizonyítania”. (B. Nagy László)

Az említett két fiatalkori regény az ábrázolt valóságból elsősorban az erkölcsi képet mutatja meg intellektuális, filozofikus beállítottsággal, igénnyel. Látszólag az életteljesség felől közelít az erkölcs felé, valójában minden erkölcsiséggel áthatva jelentkezik. A hősök erkölcsi felfogások, világképek, filozófiák hordozói. Különösen élesen kirajzolódik minden az Emberi színjáték Boda Zoltánja, Behr-Bors Alfrédje és Horváth Lacija esetében.

írónk realizmusának vázlatos elemzése csupán összegező megállapításokra, összevetésekre ad lehetőséget. De így a legfontosabb különbségeket és egyezéseket felmutatva, vizsgálódási körünket szűkítve kutathatjuk tovább írói módszerének mibenlétét, lényeges összetevőjének, a két korai lélekmonográfiában megvalósított lélektani módszernek az elemzésével.

EMBERISMERET ÉS LÉLEKÁBRÁZOLÁS

Németh Lászlót általában sommás megállapításokkal, értékelésekkel mint nagyszerű lélekbúvárt szokták emlegetni, de lélektani módszerére vonatkozó átfogó elemzés nincs a szakirodalomban. A külföldi recepció bizonyítja, hogy a nyugat-európai köztudatban főleg regényíróként tartják számon, nevével kapcsolatban a legnagyobb írókat emlegetik, a XX. század nagy léleklátóival rokonitják.

Idehaza is sokáig főként a nagy realisták egyeneságú folytatóját értékelték benne, megfeledkezve újításainak, sajátosságainak tüzetes vizsgálatáról, különösen a lélektani módszer vonatkozásában. (Kivételnek számít néhány tanulmány, de ezek is átfogó jellegük miatt jórészt periférikusán érintették a lélektani oldalt.) írónk életművét szokványosán az eszmei-tartalmi oldalról közelítette meg a kritika, sokszor egyoldalúan bírálta, támadta eszmei tévedéseit, amelyeket régen túlhaladott és nagyrészt maga helyesbített. Czine Mihály utal arra, hogy a társadalmi gondolkodó Németh tévedéseit helytelen kijátszani a szép- íróval szemben, ezek többsége ma már annyira nyilvánvaló, hogy bírálatukat el is hagyhatjuk.

Ahhoz, hogy megállapíthassuk, melyek Németh léleklá- tásának új vonásai, először is számba kell venni a korabeli lélektani eredményeket, amelyekről részben ő tájékoztatta elsőként a kortárs írókat, igyekezett pótolni a magyar szellemi élet hiányosságait. Nem véletlen tartotta Veres Péter Németh Lászlót fáradhatatlan informálónak, a „Szellemi áramlatok tanújá”-nak. Természetesen nem átvételről, szolgai alkalmazásról, hanem átlényegített, továbbfejlesztett, a regényírásban művészi szinten alkalmazott eredményekről, módszerekről beszélhetünk. Bár regényei a legszorosabb kapcsolatot a freudizmussal tartják, de a jórészt Freud előtti lélektani iskolákat is jól ismerte. Közülük azokat említjük meg, amelyek leginkább hatottak az irodalomra.

A freudizmus előtti irányzatok közös vonása, hogy gondolati-érzelmi tényezőkkel dolgoztak. Ilyen az asszociációs elmélet, a beleérzés elmélet. Részben a két elmélettel egyidőben, de nagyrészt veiük ellentétben jött létre az ún. alak-elmélet és a behaviorizmus. Számunkra az említett irányzatok mellett különösen fontos a freudizmus. Tudjuk, hogy irodalmi hatása nagy, de nem mindig igazán értékes. Tételszerű alkalmazását számtalan tiszavirág életű regény, sikertelen próbálkozás jelzi, de remekművek születésére is hatott, pl. Thomas Mann regényeire. Hatását Németh Lászlónál könnyen kimutathatjuk, eléggé észrevehetően, átütően jelentkezik. Segít ebben bennünket nevezetes Freud-esszéje, Az Emberi színjáték főhősének Boda Zoltánnak az alakja, életsorsa, tevékenysége mutatja legmeggyőzőbben a freudi Super-Ego szerepét, hatását. Ilyen értelemben az Emberi színjáték, Boda Zoltán pokoljárása, a „balga szent” megdicsőülése a freudizmus manifesztá- ciójának is felfogható. Központi tényezőként egy óriásira növelt Super-Ego szerepe figyelhető meg, tudatos nekife- szülés, szembeszegülés az ösztönvilággal. Szépírói szembesítésről van itt szó, az írói szándék: ,,a szentség: impotencia" elvének a teljes kudarcáról. Az egész mű, a főhős, az ösztönvilág ellen jött létre. Jelzi egyben az alkotó egyik fontos tulajdonságát a szembeszegülést az ösztönökkel, a külső valóságban és önmagában is új rendet — az értelem és az etika szabályai szerint — akaró, önmagát mintává nemesítő személyiséget, akiben tudatosan óriásira növelt Super-Ego munkál.

Az álom, a képzelet, öntudatlan, kevésbé tudatos mechanizmusát régóta rokonitják a műalkotás jellegével, természetével. A romantika korában a művészetet az emlékezéssel hozták kapcsolatba. Wordsworth „nyugalomban felidézett” emléknek, emlékképnek nevezi a műalkotást. A hasonlítás alapja az, hogy az emlékképeket is bizonyos elmosódottság, sajátos érzelmi telítettség, laza kauzalitás, sajátos idő- és térszemlélet jellemzi.

Ide kapcsolódik és különösen az Emberi színjáték elemzésére, a regényindításra, a főhős gyerekkorának bemutatására alkalmazható Jean-Paul Weber felfogása, amely szerint a művészet nem az emlékezéssel, hanem a gyerekkorra emlékezéssel rokon. A műalkotás ezek szerint a gyerekkor látásmódjának megfelelően ábrázolt valóság: „Véleményem szerint” — írja — „a költők, írók, drámaírók nem tesznek egyebet, mint öntudatlanul egy gyerekkori témát modulálnak, szimbolizálnak.” (Vö. Hankiss Elemér: Az irodalmi kifejezésformák lélektana. 47. o.) A felnőtt ember racionalizmusa kellemesnek ítéli, érzi a gyerekkori látomásvilágot, a folt-árnyék-fény elmosódó kontúrjait, a szimmetria esztétikai arányait. így lehet Boda Zoltán számára is rendkívüli élmény a tér felfedezése, küszködik a jelentéssel bíró, de a jelentésen kívül még