Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ember és valóságábrázolás Németh László regényeiben

intenzitással és eredményességgel. A Németh-életműről írja Veress Dániel, akit írónk a legértőbb kritikusának és „utódjának" nevezett: „Megoidásbeli, minőségi közérzeti, gyakran hangulati végpontok közt hullámozva és feszülve, ez a regényekből, drámákból, esszékből, műfordításokból összeálló életmű szétbonthatatian gondolati és szemléleti egység és teljesség." Ezért is hamis az a felfogás, amely szerint a szépíró Németh László az esszéíró világképe felett tart ítéletet. Czine Mihály írja: Mint esszéíró és szépíró egyaránt a valósággal szembesíti nézeteit, és „az alapeszme szépirodalmi műveiben is az, ami tanulmányaiban; regényeiben és drámáiban az esszéíró világképét viszi tovább.” Csupán az írásokat kiváltó és meghatározó motívumok mások. Esszéit az elvei győzelmébe vetett optimizmus élteti, regényei, drámái pedig a csalódottság kiírásának, problémafeloldás enyhítő, katartikus eszközei, lehetőségei.

Németh László regényeinek legfőbb jellegzetessége, egyben jórészt megkülönböztető jegye: a morális érdeklődés, az erőteljes intellektualizmus, a drámaiság és a pszichológiai elmélyültség. „Az erkölcsi karakter és a szellemi portré válik egyénitő eszközévé, a mindennapi tevékenység, a hétköznapi élet rajzára már alig jut tér" — állapítja meg Béládi Miklós az Emberi színjátékról. Regényeiben mindig jelen van egy bizonyos totalításigény, törekvés a valóság átfogására, amelyet elmélyült elemzéssel párosít. Éppen legnagyobb regényeiben sikerült a művészi teljességet, az írói világkép egységét leginkább megvalósítania. Regényírói tevékenysége önmagában is rendkívüli vállalkozás. A prózai epikában a realizmus és lélek- ábrázolás kapcsán a hazai és külföldi irodalom nem véletlen emlegeti Németh nevét — művészetének jellegzetességei mellett jelentőségére is utalva — a nagy realistákkal egy sorban. De regényíró művészetének megőrző, átörökítő jellegét hangsúlyozva sem szabad megfeledkezni prózájának egyéni vonásairól, lélektani módszerének eredeti sajátosságairól, arról, hogy a magyar prózairodalomban a regényírás új lehetőségét teremtette meg és teljesítette ki műveiben.

Regényeiben érződik a teljesség-akarás, a teljességigény, az a bizonyos „olimpuszi fölény" megőrzése, az egységben látás. A valóságot nemcsak ábrázolni, magyarázni akarja, de művészi eszközökkel, emberi, erkölcsi magatartásformák felmutatásával megváltoztatására, alakítására törekszik. Regényeinek világképét, módszerét tekintve megállapítható, hogy szoros kapcsolatot tart a nagy realista elődök művészetével, de több lényeges ponton eltér tőlük. Semmiképp nem tarthatjuk őket mintának, de még közvetlen példának sem, csupán a fejlődésvonalban történeti előzménynek.

Realizmusára jellemző — egyben XIX—XX. századi realizmus folytatásának is bizonyítéka — a harmonikus szerkezetre törekvés, a jellemrendszer zártsága, a kerek cselekmény fogalmához tartozó sajátságok megléte. Gondoljunk az Emberi színjáték „dantei” szerkezetére, amelyet a részletezés, bő elemzés meglazít ugyan, de már a Gyász és az Iszony meggyőzően bizonyít. Természetesen nem szabad a világkép teljesség-igényét, a nagyméretű szerkezetet, a kerek cselekményt, zárt jellemrendszert hagyományos értelemben felfogni, hanem változásában, fejlődésében. Modern intellektuális regényekről van itt szó, amelyekben elsősorban gondolati síkon valósul meg a teljesség, nem annyira a tárgy, mint inkább az eszme síkján.

Érdemes röviden összevetni Németh regényeit és a bennük megvalósuló módszert a realizmus legfőbb ismérveivel.

A szereplők — de különösen a főhős — cselekedeteinek sokoldalú motivációjára törekszik, a teljes és sokrétű motiváció igényével együtt mélyül a lélektani elemzés, kialakul sajátos lélektani módszere. A különböző szituációkat tényanyaggal igazolja, bizonyítja valószerűségüket, a megfigyelésre és az analízisre támaszkodik elsősorban. Típusalkotása eltér a hagyományos realista típusalkotástól. Nem tipikus alakokat, jellemeket alkot — különösen a főhősök esetében nem —- hanem sajátosan Németh László-i alakokról beszélhetünk, akik nagyon is tipikus, reális környezetben, világban mozognak. Egyéni típusalkotása a sűrítő típusalkotással rokon. Emberfogalma fejlődésében alig változik, alapjaiban mindig állandó jegyeket hordoz. Az Emberi színjátékban, a Gyászban és jórészt az Iszonyban is a társadalomból, a környezetből önmagát kiszigetelő, az erkölcsi normát túlhajtó, az erkölcsi típussal rokon főhős jelenik meg. Legjobb regényeiben a típus jelképpé nő, jelképpé tágul. (Boda Zoltán, Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, Takaró Sándor, Égető Eszter, Kertész Ágnes.) A tárgy teljességénél természetesen itt is jellemzőbb az élet teljessége és fontosabb az etikai elmélyültség. Érvényesül nála a társadalmi meghatározottság, a környezet erőteljes hatása. Részben Dosztojevszkij lélekrajzára utal vissza, akinél először érvényesült a lélek- ábrázolásnak az alakok társadalmi helyzetéből való következetes levezetése. Megrajzolja a jellemfejlődés útját, amelyet alapvetően meghatároznak a hős alkati, származási, fizikai-pszichikai adottságai, tulajdonságai.

Barta János ismert meghatározása szerint „minden műalkotás valami emberileg jelentősét tartalmaz, konkrét ér- zékletességbe feloldva”. Tehát az ember lényegével kapcsolatos dolgot várunk az igazi műalkotástól, azt, hogy az egész embert testi-lelki-társadalmi mivoltában ábrázolja. Itt kapcsolódik a műalkotások lényegéhez a marxi ember- fogaiom summája: „Az ember lényege a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége." Ennek a marxi ember-fogalomnak az irodalmi művekben, de különösen a regényben az emberábrázolásban jván fontos szerepe. Innét változatos utak ágaznak el, válnak szét, ha a magyar irodalomban ennek a fogalomnak az érvényesülését, az emberábrázolás változatait nyomon követjük. Számunkra Németh László felfogása a legfontosabb. Nézeteit Kassák két regényével (Angyalföld, Megnőttek és elindulnak) kapcsolatban fejti ki. Megrója azt a regényt, amelyben „Az ábrázolás fölmondja az író és hősei közt a közös emberséget, bántóan érezteti, hol kezdődik az író és hol kezdődik a miliő". Hiszen az elkülönülés eredménye megfogyatkozott humánum. Kassákról állapítja meg: „Az ő szemében az osztály: a vele egysorsú, egytörekvésű emberiség". Az életet kéri számon az írótól és dicséri, hogy „Az élet nem torzul osztályéletté s épp ezért meggyőző osztályélet is.” Szerinte a „meggyőző irányműben” az író „sok valószerű részlet apró torzításában szuggerálja a szellemet, amelyet képvisel. Az irány elválaszthatatlan a szemlélettől és a szemléltetés kényszeríti ránk.” Az erőszakos irányműben pedig „Az í.ó kikiabál a műből, külön van a szemléltetés és külön a hegyibeszéd”.

Az „osztatlan mű kibontakozását”, a „nagy dolgok meggyőző erejét" kéri számon, és azt, hogy a regény élet- szerűsége alakjából áradjon, ne pedig azok pillanatnyi csoportosításából, az elmosódó jelenetekből. Alapfeltételnek tekinti a regény pszichológiai hitelét: „Hiszem, hogy a lélekábrázolás a regény redukálhatatlan eleme". Az író nem elégedhet meg az emberábrázolásban sem a változás eredményének bemutatásával, a változás folyamatát is ábrázolnia kell. Legfőbb írói szándéka az egész ember adekvát művészi tükrözése, ezt szolgálja kialakított írói módszere. Németh László a realista társadalomrajzzal összekapcsolta sajátos lélektani módszerét és — a magyar irodalomban később a kisregényekben kiteljesedő — etikai jelleget. Ez annál is fontosabb, mert értékskáláján az első helyen a morális érték áll. Nem látunk közvetlen kapcsolatot regényei pl. az Iszony és a 60-as évek kisregényei között, de szépprózájában feltétlen etikai előlegezésről van szó. A morális problémákat feszegető kisregények előzményei között-—amint erre Juhász Béla is rámutatott —■ történeti előzményként bizonyos hatótávolságban ott találjuk az Iszonyt is. Annak ellenére, hogy a kisregények módszerüket, jellegzetességeiket tekintve a móriczi hagyományt folytatják, jókora világirodalmi, köztük francia regényhatással telítődve.

A regény hagyományos szabályainak: a szerkesztés, a cselekmény, a jellemrendszer, általában az írói módszer felbontására főként Proust és Gide hatott. A lélektani elmélyülésre talán az orosz írók, a lélektani módszerre pedig különösen Freud. A róluk szóló tanulmányok és hatásukat mutató regények egyaránt bizonyítják ezt a szakirodalomban általánosan elfogadott megállapítást. De írónk művészete a magyar irodalomban sem előzmény nélküli, feltétlen meg kell említeni a sokat emlegetett Kemény Zsig- mondot, akinek nemcsak alakjaiban látunk előzményt, ha