Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 3. szám - E. Nagy Sándor: Élmények és művek

ország az egyébként is tisztázatlan cselekvési szándékoknak nem adhatott új távlatot, az anarchikus lázadó a menekülést választotta. 1920 nyarán nekivágott Európának, ahonnan a dél-amerikai tájakra sodorta türelmetlen otthontalansága. Argentínában, Peruban, Chilében a szállodai nyomortanyákon, a kikötőkben, az andesi hegyi legelőkön élő pásztorok, vagy az ültetvényeken tengődő indián őslakók között az emberi élet újabb mélységeit ismerte meg. Életművének nagy rendszerében, az Apocalypsis Humana címmel összefoglalt regényeiben és drámáiban majd ezek az élmények adják tapasztalatainak harmadik rétegét, amely az előbbiekkel, a szülőföldtől kapott „ősélményekkel” teljessé teszi a Remenyik-oeuvre témavilágát.

BŰNTUDAT ÉS FELELŐSSÉG

A szülőföld kettős élményköre az írói pálya ívén igazodik rendbe, és eredményez változatos alkotásokat. A dél-amerikai vándorútról 1926-ban hazatérő és az avantgarde útkeresésein túljutó Remenyik Zsigmond a harmincas évek első felében szembesítette élményeit és művészi törekvéseit a magyar valósággal. A korszak baloldali irodalmának és szellemi törekvéseinek vonzásában, — a kolozsvári Korunk, a magyarországi Szocializmus és Gonlolat munkatársaként, a Szép Szó egyik szerkesztőjeként —, József Attila, Fábry Zoltán, Gaál Gábor barátjaként, eszme- és harcostársaként, a népi írók és a polgári progresszió radikalizmusát vállalva igyekezett tisztázni feladatát. 1933- ban — a Korunkban közölt A valóság a szatíra tükrében című cikkében — még így határozta meg feladatát: „...Egyet lehet csak írni... Bemutatni a valóságot a szatíra tükrében, még helyesebben: bemutatni a valóságot mellébeszélés, kóklerkedés és tény- hamisítások nélkül összefüggéseiben, száraz és szomorú részleteiben, ami nem is eredményezhet mást, mint szatírát..."

Ez az írói program hozta létre a harmincas évek szatirikus műveit, amelyek eszmei és esztétikai sajátosságaikban, műfaji jellegzetességeikben meglehetősen változatosak, de igazat adhatunk a Korunk kritikusának, Kemény Gábornak, hogy ,,a magyar idők válsága Remenyik Zsig- mondban termelte ki a maga klasszikus szatíraíróját.'' A Bolhacirkusz, a Költő és valóság, a Mese habbal, vagy a merész, újító dramaturgiával megszerkesztett színpadi művek, a Blőse úrék mindenkinek tartoznak és a Saroküzlet egészében a kapitalizmust állítják a szatíra tükrébe, de hősei polgárok, akik áldozatként vagy konjuktúra-lovagokként csetle- nek-botlanak, illetve szélhámoskodnak a felbomlásra ítélt világban. Mindkét polgártípusé a pusztulás, legyen az karrierista, mint Cassius Kornél, a Mese habbal főhőse, vagy Blőse úr, aki szerencsétlen áldozatként pusztul el hitelezőinek szorításában. ,

Már ezek a szatirikus művek sem mentesek aktuális politikai utalásoktól, de a harmincas évek társadalmi valósága kikényszerítette a közvetlen politikai pamfletét is, mint a Nagy- takarítás vagy a szellem kötéltánca és a Téli gondok című műveket. Ez utóbbival kapcsolatban már Méliusz József megjegyezte 1937-ben, hogy előtérbe kerül benne a nép és nemzet, s ez a szatírák általánossága után előbbrelépést jelent: együvé kerül most már — a nemzeti és az európai igényével — a polgári magatartás egészében. Thomas Mann-i mértékkel nézve: a Hans Castorp-ok alternatíváját eldöntötte az idő, a tiszta humanizmust képviselő liberalizmus és a megtévesztő demagógia találkozásából az utóbbi került ki győztesen. A tragikus talán éppen az volt, hogy a magyar polgárság gyengesége miatt még döntési kényszer elé sem kerülhetett a két világháború közötti időkben. Ennek okait keresve juthatott el ismét az író ifjúkorának élményéhez, a magyar polgárság századeleji életformájának kisvárosi változatához.

A számvetést elkészítő mű a Sarjadó fű (1938), ez az önéletrajzból épített városszociográfia, amelyben az Egerbe látogató felnőtt író az emlékezés spontaneitásával, de szinte a város minden rétegét „feltérképező” tudományos pontossággal teszi mérlegre a különböző életformákat. Kisszerű, szűk és zárt életek tűnnek fel, telve képmutatással és felületes szórakozással. Papok, katonák, hivatalnokok között múlik el a tétlenséggel nyomasztó idő... Az itt élő polgárság valóban nem tudhatott együtt haladni a történelmi változásokkal. A Sarjadó fű ugyanakkor önéletrajz is, amely a múlt, az ifjúkor eszméltető élményeit veti össze a felnőtt férfi élettapasztalatával és komoly felelősségérzetével.

1938—39 után a háború esztendeiben egyre inkább elkomorodik az írói világkép is: ekkor már nem a számonkérés volt időszerű, hanem az elvadulás elleni tiszta emberi magatartás felmutatása, annak hite, hogy az ember meg tud maradni valóban embernek az embertelenségben. Csak ebből a szándékból érthető, hogy az írót amerikai utazása során (1939— 41) és utána is oly sokat foglalkoztatta a személyiség szabadságának klasszikus polgári gondolata, a körülmények hatását elviselő, vagy ellene a törvényest és megszokottat is elvető emberi sorsok titokzatossága, sokfélesége. Az Akár teszik akár nem korszerű színpadra fogalmazta ezt a konfliktust, a részben Egerben történő Északi széi, majd az Élők és holtak sodró epikába építette a sokarcú és titokzatos embert a negyvenes években. A felszabadulás után pedig az Ősök és utódok dokumentumokat, esszét és regényelemeket egybeszerkesztő világa ábrázolta az építő, munkás életet, mintegy felmutatva az

ember és polgár életeszményeit a húszadik század nagy katasztrófái után.

A Remenyik-életmű másik „ősélmé- nye", a dzsentri életforma és a régi Magyarország feudális anakronizmusa is a harmincas évek megnőtt felelősségének idején eredményezhetett jelentősebb műveket. Szándékában, valamint művészi kivitelezésében talán fontosabbakat is, mint az eddigiek. Mert a Bűntudat (1937) fájdalmas gyónása végső leszámolás

már a letűnt világgal: a dormándi látogatás egynapos keretében parttalanul áramlik az emlékezés, felszínre hozva a szubjektív időben múltbéli mulasztásokat, bűnöket, népi nyomort és kiszolgáltatottságot, emberi és nemzeti tragédiát egyaránt. Örök tanulságot árdszt ez a könyv: a dormándi szülőház idilljét is elsöpörte a történelem, amely az egyes ember értékein túllépve, azokat magával sodorva teljesített és tetőzött be kollektív szükségszerűséget. Remenyik nem kívülről nézi a pusztuló régi világot, hanem belülről, részesként, felelősséggel szót emelve az igazság mellett.

A Bűntudat ebben a témakörben még a harmincas évek szociális lendületével, a népi írók faluszociográfiáinak méltó társaként keletkezett. Az író azonban a világháború idején is szembesítette élményét a valósággal: Az atyai ház (1943) epikusán nyújtott, de emlékező lírával átszőtt színpadképeiben ismét ebben a letűnt világban mozgunk, de a harcos keserűség helyett az igazi emberi értékeket átmentő „heroizmus” humanista tisztaságát állítja szembe a háborús elvaduiással. „Igen, a bi- zonyalan jövőt, fiam... És éppen az a nagy hősiesség .. ez az igazi heroizmus .. Mert ki tudja mi következik .. És mégis ottmaradni, ahol vagyunk, ahová állított az emberi sors..." — mondja a dráma befejezésekor Hágen Miklós a vándorútjá- ról megtérő, emberségében megtisztult Lénárt Andrásnak. Helytállni önmagunkért, szeretteinkért, egymásért — a legbecsületesebb írói mondanivaló volt ezekben az esztendőkben.

Az élményből sarjadt írói témakör történelmileg lehetséges kiteljesedése, illetve lezárulása Remenyik Zsigmond pályáján már csak a felszabadulás után következett be. Az 1952- ben befejezett, de csak 1955-ben megjelent Por és hamu — egyre erősödő véleményünk szerint — nemcsak a dzsentri-témakör betetőzése, illetve a századeleji „magyar ugar” regényes dokumentuma, de talán az író koncepciózus tehetségének legmaradandóbb eredménye is. Itt sikerül a legtöbbet elmondania, és esztétikailag a legigényesebben nagy művet felépítenie. A lazádó, majd üldözött Lénárt Gyurka személyes sorsában az egész kor tragédiája jelen van, és ugyanakkor a krónikát, a vallomást és az emlékezést olyan módszerbeli tökéletességgel fogja szintézisbe — azaz állítja a mondanivaló szolgála-