Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 3. szám - JELENÜNK - Ebergényi Tibor: A bejáró munkások műveltsége és művelődése I.
doskodik az ózdiak művelődéséről. A központi könyvtár mellett (Ózdi Népművelési Intézmények Könyvtára) öt városi, kilenc üzemi és két letéti könyvtár könyveit olvashatják az ózdiak. 1967 óta a városi tanács, az OKÜ a szellemi és anyagi erők koncentrálásával, egységes népművelési célokkal gondoskodik a város lakóinak kulturális ellátásáról. A Dózsa termelőszövetkezet kedvezőtlen földrajzi viszonyok között működik. Termelési eredményeivel hozzájárul ugyan a város ellátásához, de azt alapvetően nem oldja meg. Jelentős a szabadpiaci felhozatal. Ózd azonban tovább fejlődik. A munkásváros szorgalmas népe (38 620 lakos) új és új tervek megvalósításán fáradozik. Bővül a gyár, emelkedik a termelékenység, új üzemek, új iskolák, óvodák jelentik ezt a gazdagodást. Közben maga a lakosság is fejlődik kultúrában, gondolkodásban, erkölcsben egyaránt. KÖZSÉGEK AZ ÓZDI IPARI AGGLOMERÁCIÓBAN A gyár fejlődése, a munkaerő-szükséglet már a múlt században is gondot okozott a gyár vezetőinek. A legkorábbi hiteles adatok szerint (1853) a gyár munkásainak 35 százaléka a környék falvaibái jár be dolgozni. „A két háború között — 1930-ig kizárólag gyalogosan jártak be Ózdra és onnan haza. Az 1930-as években a környéken is megjelent a kerékpár. Ezt követően még évekig vegyesen, gyalog és kerékpárral jártak be, de az arány egyre jobban a kerékpár felé tolódott el. 1938-as évet jelölték meg, amikor az arány megfordult, mert ettől kezdve főleg kerékpárral jártak be, mindössze néhány nagy- családos, szegényebb sorsú járt be még gyalogosan.” (Elek Géza) 1949-től, a gyár államosítása után általánossá vált a vonattal és autóbusszal történő bejárás. Ma az ózdi gyár munkásai 34 községből verbuválódnak. Ezek között a legközelebbi Arló (6 km), a legtávolabbi Bükkszék (46 km). A gyár mint óriási moloch magához láncolja a falvak népét s nemcsak a tájat alakítja át, de megváltoztatja az emberek életmódját, gondolkodását, kultúráját. Elmossa a régit és helyén új embertípust alakít ki. Vizsgálataink során nyolc község bejáró munkásainak életkörülményeit és művelődési szokásait vizsgáltuk, de vázlatos falutanulmányokban vizsgáltuk a községek kialakulását, társadalmi rétegeződését és mai helyzetét is: Község: Lakosság száma Távolság Özdtól Az OKO-ben % Arló 4203 6 km 674 16,— Bükkszenterzsébet 1498 30 km 124 8,27 Dédestapolcsány 1863 27 km 63 3,4 Hangony 1912 8 km 260 13,6 Nagyvisnyó 1517 25 km 14 0,93 Nekézseny 1161 21 km 57 4,9 Putnok 7103 19 km 128 1,8 Sajónémetl 913 8 km 168 18,5 (Mivel a bejárást történeti társadalmi képződménynek fogtuk fel, szükségesnek tűnt utalni a felsorolt falvak történeti fejlődésére. Ebben az összefüggésben mód nyílt a következő kérdések vizsgálatára. Hogyan jutott el a falu embere a gyárig? Mennyiben jelent az ipari munka életmód változást mindennapjaiban? Hogyan érezteti ez a hatását a falu településrajzában és a társadalmi szerkezetben? Mik a munkássáválás folyamatának fokozatai?) DÉDESTAPOLCSANY Dédes már az Árpádok idejében lakott település. Királyi adományként került a XIII. században az Ákos nemzetség, Ernye bán tulajdonába. A család még ebben a században várat épített a közeli hegycsúcson. Ez tipikus lovagvár volt, a mai falutól 10 kilométerre. Stratégiai fontosságát növelte, hogy az Egerből Felvidékre vezető országút mellett feküdt, s mivel meredek, megközelíthetetlen hegycsúcson épült, szinte bevehetetlen erőd volt. A XV. században többször gazdát cserél. Volt királyi birtok, majd Zsigmond király 1432-ben a királynői hozományhoz csatolta. Kereskedelmi forgalma is jelentős, mert vásártartási joga volt. Fülek eleste után, 1554-ben jelentek meg az első török portyázók a környéken és mivel Dédes komoly erősségnek számított a Bükk északi oldalán, megtámadták. 1567-ben, 15 napos ostrom után esett el, de a törökök csak várromot foglalhattak el, mert a védők kivonulásuk előtt az erősséget felrobbantották. Mivel a várat sem a török, sem a magyarok nem építették újjá, azóta kövei is eltűntek. A vár eleste után a törökök felprédálták a falut, lakói elmenekültek, de a XVII. századtól már ismét lakott település és a XVII. századi feljegyzések már mint református községet emlegetik. 1734-ben 35 jobbágyportát írtak össze a községben. A Fazola család 1776-ban vashámort épített és a közeli Radies hegyen vasércbányát nyitott, mely a diósgyőri gyár megnyitásáig, a XIX. század közepéig üzemelt. Ugyanakkor a bővizű Szilvás patakon vízimalom épült. A falu földesurai a felszabadulásig a Serényi grófok, akik a reformkorban a falu déli szegélyén egy őspark közepén kastélyt és templomot építettek. A nagybirtok már az első világháború végére elaprózódott és csak 400 hold maradt meg a grófi család kezén. 1941-ben 60 gazdasági cselédet és 53 napszámost tartottak nyilván a községben. A századfordulón szűnik meg Dédes elzárt jellege. Megépült az Eger—Putnok vasútvonal, a környéken bányák létesültek. így a földnélküli zsellérek, nincstelenek előtt megnyílt az út az ipari üzem felé. A községben, erre úgy emlékeznek vissza, hogy a két háború között ugyan elég sok bányász élt a faluban, de számuk évszakonként változott. Többségük ún. „téli bányász” volt, akik tavasszal és nyáron a jobb kereset lehetőségével élve szívesebben szegődtek el napszámosnak, vagy summásnak, a Dunántúlra. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a Bán völgyében. Itt alakult először direktórium Révész József vezetésével. Márványtóbla őrzi a dédesi születésű Kiss Benjámin emlékét is, aki a Szőnyl Márton partizáncsoport tagjaként halt hősi halált 1944-ben. A falu fejlődésének fontos éve 1950: Dédes és Bónta- polcsány községek egyesülése. Azóta házai egybeépültek. Mindkettő ma is zárt hegyvidéki település és a korábbi családi közösségek hatása a falu gazdasági és szellemi életében még ma is kimutatható. Házai a Szilvás-patak vonalát követik. Mivel természeti adottságai, éghajlati viszonyai kedvezőtlenek, és mert nem esik túlságosan mesz- sze az ipartelepektől, a lakosság többsége az iparból él. A század elején 1938 lakosa volt a falunak, ez a szám 1960-ra 1964 főre emelkedett, 1970-re azonban 1863-ra csökkent. Súlyos probléma a felszabadulás óta tartó elöregedési folyamat. A lakosság összetétele kor szerint: 14 évig 21,6 % 15—39 évig 35,— % 40—59 évig 23,— % 60— évig 19,5 % A lakosság 60,8 százaléka (664 fő) aktív kereső. Ezek többsége 57,2 százalék, az iparban helyezkedett el. A2 OKU-nek 1974-ben 63 dédesi munkása volt. Az eljáró dolgozók mintegy fele még mindig bányász. Munkahelyük Ki- róld és Szenesakna. A község nődolgozóit a közeli Tólápon létesített fehérnemű varróüzem foglalkoztatja, de az ott dolgozó nők többsége elégedetlen a bérezéssel, ezért nyáron sokan vállalnak mezőgazdasági munkát, vagy otthon, vagy az Alföldön. A község termelőszövetkezete 1956- ban feloszlott és nem alakult újjá, így elmondhatjuk, hogy a falut nagyrészt munkások lakják. Földjei parlagon maadnak, mert az öregek már nem tudják megművelni, a fiatalok pedig nem vesződnek a sovány irtványföldekKei. A régi erdőmunkások egy része is az iparban helyezkeaeu
