Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 3. szám - JELENÜNK - Ebergényi Tibor: A bejáró munkások műveltsége és művelődése I.

séget a tervszerű és rendszeres művelődésre. Művelődési igényeik nem terjednek túl az általános iskola befejezésén, egy-egy igyekvő munkásnál a szakmunkás vizsga megszerzésén, a technikumi tanulmányokon. S bármennyire tiszteletre méltóak azok az ösztönzések, amelyek az üzemek hozzájárulását sürgetik a lakóhely kulturális intézményeinek támogatására, művelődésük még hosszú ideig megoldatlan marad.

A MÓDSZERRŐL:

Feltételezéseink igazolására a kérdőíves és iníerjúmód- szert alkalmaztuk. Olyan községeket és munkástípusokat vizsgáltunk, amelyek jellemzői az ózdi ipari körzetnek. A községek kiválasztásánál szempontnak fogtuk fel a gyártól való távolságot, a település nagyságát és jellegét, valamint az utazásra fordított időt. A kiválasztott községek jellemző települései egy-egy földrajzi egységnek.

A kérdőívekkel (400 ké dőiv) az életkörülmények alakulását vizsgáltuk, az esettanulmányok (72 magnófelvétel) pedig alkalmasak voltak a kérdések sokoldalú megvilágítású ra.

A beszélgetésekből életutak és sorsok bontakoztak ki. Vallomásaik egyszerű emberek küzdelmeit, munkájuk eredményeit tükrözik. Ezek a munkások egy új létezési forma boldog emberei.

(Itt köszönöm meg a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem felsőéves hallgatóinak, az egyetem népművelő szakkörének, hogy a kérdőívek kitöltésével és az esettanulmányok interjúinak elkészítésével segítségemre vobak.

Köszönetét kell mondanom a Borsod megyei Könyvtár helytörténészeinek is, akik a borsodi falvak történeti anyagát — kéziratokat, cikkeket — rende'kezésem e bocsátották s ezzel lehetővé tették a községek életének mélyebb megismerését.)

II. A GYÁR ÉS A VAROS VONZÁSÁBAN:

ÓZD = FALUBÓL VAROS

Az ózdi mocsaras völgyet korábban nádasok borították, de a domboldalak őserdői lehetőséget nyújtottak a fatüzelésű kemencék táplálására. Az erdőirtósok következménye volt a földterület eróziója, a lakosság elszegényedése. Ezért is vállaltak munkát a vasolvasztóknál. A kipusztított hegyoldalak legelői lehetővé tették az állattenyésztést, mely hosszú ideig a lakosság másik megélhetési forrása.

A gyáralapító Sturmann idejében, a XVII. században kezd fel'endülni a vasgyá;tás és növekedni kezd a lakosság száma. Sturmannak az volt az ioarpolitikája, hogy ésszerűbb a rudabányai vasércet ideszállítani, mint a fát, szenet oda, ezért hámorait az erdők fa és a közeli bányák szénvagyonára építette.

Gyára felvirágzott annyira, hogy 1720-ban már ő gyártotta a legtöbb vasat Magyarországon. A XIX század elején alakult a Murányi Unió és a Rimái Coa'itio. A vasgyártás fellendü'ését a reformkor gazdasági harcai eredményezték, amikor elő'érbe került az ország iparosítása, vasútok építése. 1845-ben a Gömöri Vasművelő Egyesület Ózdot szemelte ki az iparvidék központjának. Ez a választás azért látszott gazdaságosnak, mert Ózd környékén gazdag barnaszéntelepeket találtak, amelyek hosszú időre biz os'tották a gyár energiaszükségletét. Fejlesz'éséhez külföld ől hoztak szakmunkásokat, s a környező falvak lakói ebben az időben kizáró'ag segédmunkásként dolgoz ok a gyárban. A munkáslé'szám a század közepén kétszáz körül mozgott. A szabadságharc éveiben és a bukás után a gyár nem fejlődött, de a Rimamurányi Vasművelő Egyesület megalakulása után (1852) új kohókat, snszerelő- műhelyt, gázgeneráíorí, finomhenge sort építettek. Az Ózd —Bánréve—Borsodnádasd vasútvonal megépítése (1872— 1873) tette lehetővé, hogy a gyár termékei e'jussanak a két fővárosba és a monarchia vasú'éoí kezeseire.

Amikor az ózdi és salgó arjáni gyár egyesülésével (1831) létrejött a Rimamurány—Salgótarjáni Vasmű

(RIMA), az európai sz'nvonalú vasgyárban már ezer munkás dolgozott. Ekkor indult meg a két gyár termelési profiljának kialakítása. Megépítették az első Martin-kemencéket és a termelés volumene, valamint a munkáslétszám a korábbinak kétszeresére emelkedett. Az első világháború anyagszükséglete további fejlesztést tett szükségessé any- nyi.a, hogy a háború első éveiben a RIMA Közép-Európa legmodernebb üzemévé fejlődött. A gyár adta az ország nyersvastermelésének 57, az acéltermelésnek 56 százalékát. A munkáslétszám ekkor háromezerre emelkedett.

Ózdnak 1857-ben 821 lakosa volt, a század végén

2304, 1910-ben pedig hatezer. Ekkor épültek az első munkáskolóniák, de megváltozott az Ózd környéki falvak lakóinak élete is. „A jobb gazdákon kívül nincs ember a vidéken, aki ne függne valamilyen formában a részvénytársaságtól. A szegényparasztságot csaknem 100 százalékban a bányák és a gyárak foglalkoztatják, a telepített munkásság még magánéletében is függvénye a vállalatnak. A falvak a vállalat üzempolitikai elvei szerint fejlődnek, vagy sorvadnak .. Ö a vallásos élet segítője, a falvak megsegí- tője, a kulturális élet támogatója, az utak építője, az emberek kenyéradója, a templomok emelője, a patakok szabályozója, a válások megakadályozója, a gyermekek isko- lázíatója, a fürdők építője, a táj ura és a nép parancso- lója. Hatalma gazdasági alapjain korlátlan.” (Szabó Zoltán) A gyár állam volt az államban. A segédmunkásokat a munkanélküliség réme fenyegette. A hivatalnokok és szakmunkások seregét részben szociális juttatásokkal, részben erőszakkal tartották távol a munkásmozgalomtól. „Számukra a RIMA volt az élet és hatalom, a jótevő, kenyéradó gazda. Ezentúl sejtették, vagy tudták, egyesek pedig tapasztalták, hogy az igazgató keze messzire elér, nem tanácsos szembehelyezkedni vele.

A sajátos gyári büszkeség, a lokálpatriotizmus egészen helyi jellegű változatának kialaku'ását természetesen a gyár vezetői is elősegítették. (Dobi Sándor) „Tudták, hogy oz üzem nemcsak gépekből áll és anyagokkal dolgozik, hanem embe ékből is áll és emberekkel is dolgozik. Tehát ha egy vállalat igazán biztos akar lenni a dolgában, nemcsak a nyersanyagot kell biztosítania magának, nemcsak saját villanytelepet és saját vasútvonalakat kell építenie, hanem saját társadalmat, tulajdonában levő néprétegeket is ki kell alakítania és azokról gondoskodnia is kell.

Mert csak így van a termeléshez múlhatatlanul szükséges mindhárom tényezőnek: az anyagnak, a gépnek és az embernek birtokában annyira, hogy az emberi számítás határain belül ne érhessék meglepetések.” (Szabó Zoltán).

1919 februárjában a munkások kezükbe vették a gyár irányítását. A Tanácsköztársaság bukása után azonban a munkásvezetőket és a gyár 1200 munkását elbocsátották. A te melés csak a harmincas években, a háborús előkészületek nyomán emelkedett, a RIMA új és új munkástömegeket vett fel, de Ózd községi jellege nem sokat változott. „A gazdagság pompázóbb lett ezen a tájon, modernebb, simavonalúbb és több fénnyel telített. A szegénység szomorúbb, ríkoltóbb és lehangolóbb. Ha megállsz az új telepek sétányain, valami kispolgári Rózsadombon érzed magad, ha a barakok között jársz, valami hatványozottan reménytelen, szín elen és kopott periférián, ahol minden szürke, a ház, az ember, a pocso’ya, a sár és a levél. A romló falak legfeljebb megrázóak, de az ólakban romló emberek elkese ítenek, lehangolnak és reménytelenségbe süllyesztenek. Az élet itt vontatott és rossz'zű, mint a romlott étel." (Szabó Zoltán).

A második világháború nem okozott jelentősebb károkat és 1944 végén már termeli a gyá*. Megindult a község várossá fejlődése. Ózdi acélból készü'tek a dunai és tiszai hidak, a vasú hálózat nagy része. A gyá at 1949-ben álla- mos'totiák. Ezután új gyáregységek épül ek és ma már minden szocialista országgal van kapcsolata Ózdnak. Az Ózdi Kohásza i üzemek (OKÜ) dolgozóinak száma; 13 226.

A fe'szabadulás előtt Ózdnak nem volt középiskolája. Az ózdi gye ekek a pu noki polgáriba és az egri gimnáziumba jártak tanulni. A gimnázium 1950-ben költözött új épületbe, de még 1946-ban megindult a dolgozók gimnáziumi és technikumi oktatása. Jelenleg 18 gimnáziumi, 14 ipari, 8 közgazdasági, 8 egészségügyi osztályban több, mint 1400 fiatal tanul. Az általános iskolák száma 9. Iskolai tanulók száma: 5000.

A két új művelődési ház (Ady Endre, Kun Béla) gon