Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Balogh Béni: Gyöngyhúrú citera (mesejáték)
3. jelenet (Erős kopogtatás, majd türelmetlen dörömbölés egy deszkaajtón.) IMRE: (Kérdőn, kiáltva.) Héj, hahó! Lakik itt valaki?. . . Engedjen be! KÁVA: (Kisvártatva, dörmögő, öreges hangon válaszol, kicsit méltatlankodik.) De türelmetlen vagy hékás?. . . Mit akarsz tőlem? IMRE: (Kicsit könyörgő, esdeklő hangon.) Szállást kérnék, mert már alig állok a lábamon. . . Nagyon fáradt vagyok. (Retesz elhúzás, majd ajtónyikorgás.) KÁVA: (Enyhült hangon.) Inkább evvel kezdted volna, mintsem szétvered a kunyhóm ajtaját. IMRE: Zárt ajtón nem mehetek be. KÁVA: (Szivesen.) De most már nyitva. . . Lépj be! IMRE: (Hálásan.) Köszönöm. . . (Határozottan.) Adjonisten szerencsés jóestét kedves bátyám. KÁVA: Úgy legyen fiam... Mitagadás, mindannyiunkra ránk fér.. De. — De gondolom, mégis neked van reá a legnagyobb szükséged. . . Mi szél hozott erre, a füstölgő szénégetőhelyek vidékére? IMRE: (Sóhajtva.) Hej, nagy baj ért engem. . . Igen nagy. . . Elvesztek a reámbízott aranyszőrű bárányok. KÁVA: Csak nem Mátyás király kedves jószágai? IMRE: (Szomorúan.) De biz azok, egytől egyig. . . Hét napja hiába járom értük a vadont, az erdőséget, a rengeteget, nyomukat sem lelem. Jaj, ha megtudja a felséges úr, nem is tudom, hogy mi lesz a vége? KÁVA: Hm... hm... Édes fiam, ez bizony nem tréfa dolog. . . Királyi jószágot elveszíteni, annyi, mint életünket kockára tenni. . . De miért nem vigyáztál gondosabban? IMRE: (Határozottan.) Megtettem én mindent, úgy vigyáztam rájuk. . . Még a fújó széltől is óvtam őket. .. Ám egy napon, egy odvas mogyorófa szomszédságában, nyomtalanul eltűntek.. . Mintha az ég, vagy a föld nyelte volna el őket. KÁVA: (Elgondolkodó hangon.) Hm. . . hm. . . Hát ebben valami furcsaság, alighanem valami gonosz bűbájolás lehet.. . De én utánajárok a dolognak. . . Segítek rajtad. Úgy látom becsületes az ábrázatod. Bizonyára igazat is mondasz. . . De ezt máris megtudjuk az én kis arany- málinkómtól. (Más, elváltozott, különös hangon a madárhoz.) Kisbogárkám, kis aranyam, csudaszóló kismadaram, segíts e legénykén ! MADÁR: (Előbb egyet trillázik, majd tisztán, csengőn, emberi hangon énekel.) „Elveszett a király báránya. Elvitték gonoszok várába. Menj szerezz gyöngyhúrú citerát. Megleled véle a báránykád.” IMRE: (Meglepetten, kezét összecsapva.) Csuda!... Csakugyan csuda-hangú e kismadár. . . Emberi hangon szólott csudát. . . De hogyan fejtsem meg különös szavait? KÁVA: (Bizalmas, rekedtes, öreges hangon, titokzatos hangsúllyal.) Gyere csak, gyere beljebb. . . ülj le ide a lobogó tűz mellé. Arcod fordítsd a fény felé, de szemed hunyd be. .. Amit most tőlem hallasz, soha senkinek el ne mondd. . . Megfogadod? IMRE: (Lelkesen.) Meg én, kedves öregapám! KÁVA: (Különös, titokzatos hangon.) Szavad adtad, én elvettem, becsületed ide tetted. . . Figyelj hát! Többnapi járóföldre innen, áll a hírhedett szarvaskövi vár. Ott raboskodik szép Réthy Boglárka, a tokaji várkisasz- szony. . . Az ő hárfájáról kell szerezned három szál gyögyhúrt. . . Ezeket a varázsos húrokat egy Duna-parti nyárfából készült citerára kel! kifeszíteni. Eme pompás zeneszerzsámot pedig a legjobb budai hangszerkészítővel kell megcsináltatnod. . . És ha ez megvan, véle eléred a célodaT; visszaszerzed az elrabolt bárányokat. IMRE: (Izgalommal.) Tehát a „gonoszok vára", a szarvaskövi vár? KÁVA: (Dörmögve, helyeslőn.) Az édes fiam, eltaláltad. . . Egy gonosz báró a kapitánya, azért nevezik így. IMRE: (Hálásan.) Köszönöm a jóságát öregapám, hogyan háláljam meg? KÁVA: (Elháritólag.) Sose hálálkodj jó fiú! Én és kismadaram azért élünk, hogy a bajbajutott igaz embereken segítsünk. IMRE: (Határozottan.) Én pedig tűzön-vízen át bejutok a szarvaskövi várba. . . Máris indulok. KÁVA: (Marasztaióan.) Azért ne siess ennyire. . . A rengetegben ezer veszélyt rejt az éjszaka... Napvilágon jobban tájékozódik az ember. . . No, meg fáradt is vagy. IMRE: (Helyeslőn, hálálkodva.) Ez bizony, igaz. Egy nyugodt éjszaka nagyon rám fér. . . így hát köszönettel elfogadom az éji szállást. KÁVA: (Kissé ünnepélyes hangon.) Még mielőtt nyugovóra térnénk, valamit adok neked. . . Ha nagy bajban leszel, ha tanácstalanság fog el, itt e kis tollacska. Aranyszínű madárkám hullajtottá el a minap.. . Háromszor egymásután borzold meg, s úgy kérj tőle segítséget! IMRE: Köszönöm öregapám, így teszek. KÁVA: (Biztatólag.) Hát akkor dőlj le e padkára, s aludj. . . Jóéjszakát fiam. IMRE: (Hálásan.) Jóéjszakát öregapám !. . . (Zene, lágy altatódal-féle.) 4. jelenet MESÉLŐ: Másnap, már korahajnalban elbúcsúzott Imre a vén Kávától, a szénégetők bölcs öregétől... És Szarvaskő felé vette útját. A hetedik napon, éppen alkonya- ton meglátta a szikla tetején komorló, soktornyú sziklavárat. . . Békésen folydogált alatta az Eger-patak, amelynek partjáról meredek hegyi út vezetett fel a nagy Vaskapuhoz. . . Imre affelé tartott, s az éppen oda- menő szekerek nyomába szegődött. Gondolta; egyre majd csak feltelepszik, s úgy óvatosan lappangva bejut a hírhedett várba. Négy szekeret elengedett, de az ötödikre, egy lisztes zsákosra rátelepedett. . . Szunyókált azon az ökör hajtója, törődött is az valamivel!... Imre meg lapított, hasalt a zsák tetején. A hatalmas vaskapuban marcona katonák silbakoltak. Ugyancsak szúrós szemmel nézték a szekéren bejövöket. IZSÁK: (Kiáltva a többieknek.) Ez Kelemen, ez Péter, ez Zsiga, ez Gábor!... És András... De héj, állj csak meg András! ...Ki ez az ismeretlen siheder a zsákjaidon? IMRE: (Elváltozott, mély hangon.) Én molnár vagyok. . . Kísérem a lisztet. IZSÁK: (Mogorván.) Ne ámíts, te pelyhesállú! Én minden molnárunkat ismerem. . . Mit alakoskodsz, te! ...Nesze, hazug! (Hallatszik, hogy ráüt a dárdájával.) IMRE: (Elfeledkezve magáról, mérgesen kiböki.) Hát ha tudni akarod, juhász vagyok! Elveszett bárányaimat keresem! IZSÁK: (Csúfondárosan röhögve.) He, he, he!. . . Elveszett bárányaidét keresed?. . . No, itt megtalálod, — a tömlőében! ...Gyertek kötözzétek meg! (Dulakodás zaja hallatszik.) IMRE: (Kétségbeesetten.) Eresszenek! Én nem vétettem semmit! IZSÁK: (Elégedetten.) Azt majd meglátjuk!... A fontos, hogy megvagy, te jómadár. Közel se jártál a juhászbojtársághoz, te híres... Mátyás titkos kémje vagy te, azért lappangsz erre. . . (Gúnyosan.) De nem baj. . . Majd urunk, Eger báró kivallat téged, s talán már holnap akasztófán lenget a hegyi szél. IMRE: (Elkeseredetten.) Abba még én is beleszólok! IZSÁK: (Durván.) Csönd lator! Vigyétek már a töm- löcbe! (Több kemény lépés zaja hallatszik, majd erősen becsapódik a börtönajtó.) 5. jelenet (Rövid, komor hangulatú átkötő zene.) IMRE: (Fel s alá járó léptei visszhangzanak a börtön-üregben. . . Kissé később félhangosan beszél maga elé.)
