Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Öt Heves megyei költő
MOLDY AY GYŐZŐ: FORGÁCS KAROLY: IN MEMÓRIÁM VÁCI MIHÁLY ÉPÜLŐ HÁZ ELŐTT Ha lagzira, ha temetésre, csak szóljon, a víg, a keserves, húzzad, te hűségnek cseléde, töviságyban háló szerelmes! Ki odaálltál a szelekbe, ki odaültél ragyogásba, mindig a négy hurra meredve, s a rádzuhanó ferde tájra. A ránkzuhant országlásra, miben kötés, lármafa voltál, s a hurra, mely sikongva, fájva peng most is a harmatos holdnál. KOPJAFÁRA Egyiket hangja hagyta e!, másban megkopott a becsület, omló fedezék valahány, reádzuhant súlyos feszület. Te mégis alig esengtéi, hited világba pazarolván őszön, téli zegernyében egyenlítői sziget voltál. Napod fejünk búbján izzott, hevítve bátor öklelésre, s -meggyet érlelt, szőlőt nevelt hordókba aszubort remélve. Múlásod mára jégverés, rontó szél tiszai fák alatt, lábunkra súlyom nehezül, helyeden fölvérző seb marad. Intő seb, ősi jelbeszéd, s megtanultuk immár a leckét: törpékkel perelni áldozat, de bocsánatos kötelesség. A GYERMEK 8 Morfium-mámorban, élet-halál mezsgyéjén gurítottak felém a fehérköpenyesek, szemed tava elfolyott, vagy felszívta a nap, fogad sövényei úgy zárultak össze, hogy körtük már az agyonkoplalt lélek is veszkődve juthatott előre-által, s álladat rozsdás vércsík erezte, odafagyva, mint utolsó, titkos üzenet. E hieroglifek súlyos igézetében, hollószárnyak fekete suhogását hallva mind magam vádoltam, téptem ott, nem tudva hinni bár a győztes pirkadatnak, a vállalt, megharcolt vad tusának, mibe oltatlan vágyaid ragadtak, hogy betöltével az örök-új hitnek: megnyerj és őrizzél a rontó időkben. és dong a föld és hull a gyom, árok nyit rést a parlagon és megszédül a zord vadon. Szikrát vet kő és baltahegy, a betonkeverő pereg és téglák vörös serege szalad szalagon felfele. Állványokból vert keretek felszabdalják az egy eget, a fal dagad, s apad, az ég csak ott les ót, hol nyiladék marad. Az ojtók, ablakok még nem zárják ki a napot, még nincs földszint, se emelet, de ábrándozó emberek már körbe járják a falat és parázsló szemhéj alatt fészket raknak, meleget a sivár vad odú helyett, helyére áll az ágy, a szék, a balkonon virágcserép piroslik. Benne a virág. A szobán fény iramlik át, s míg kinn fagy ver meredt dobot, bent parázs ég és láng lobog. Siess kőműves, bádogos! Látod a szemem hólyogos. Még hiányzik a vakolat, de én már az otthonomat a falak közé berakom, kihajolok az ablakon és füttyentek egy éleset, mert így az öröm édesebb! ÖREGSÉG Ki séta közben is piheg: a hegymászást már nem kíséreli meg: a völgyből csodálja a csúcsra ráfelbőző messzi kékséget, múltjába fordul, s ott keres nem tüzet: enyheséget. Ki szemüveggel is mutat: szívében hordja a sugarakat: közel se lát, messze se láthat se hitványát, se szépet, múltába borul, s ott keres. S befonják emlékképek.
