Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
Mit taposol engem? Mit értesz te ebből? Egyáltalán, te kis nyavalyás, hát én. .. — Kis nyavalyás vagyok, de a te kis nyavalyás feleséged vagyok! Ezért utánad megyek és kihúzlak innen! Ebből a részegségből I — Mit beszélsz? — Egyet tudok. Én így képtelen vagyok veled élni. Nélküled meg sehogy. Érted? Ezt tudom! — Ezt! Rikácsolni, mint egy papagáj, állandóan egy szöveget. Ezt tudod, De azt, hogy nemcsak egy nyúl- szívű tanítónő, hanem ember vagy, és ezt nekem köszönheted ... — Nemcsak az vagyok ám. ÉN vagyok. Érted? ÉN! És ÉN döntöttem. — Te? — Rákényszerítelek! — Te idegbajos vagy. Mit beszélsz itt összevissza? Az asszony keserű extázisbán, gyűlölködve ontja a szavakat. — Azt mondod, tanítottál. Igen. Arra tanítottál, hogy az igazság, a mi igazságunk, ennek a rendnek az igazsága egy és oszthatatlan, akár egy iskolában, akár egy ügyészségen. Ezt tanítottad nekem. Hogy nem szabad, és nem is lehet kitérni, elbújni előle! így volt? És most elszöksz? — Azok az emberek — Balázs arcát elönti a verejték —, azok már akkor kommunisták voltak, amikor te még a hittankönyvet bújtad! — Annak a két embernek a kommunista-volta ODÁIG tartott. A tiéd meg csak EDDIG! Osztályügyész. Tudod, mi vagy te? — Hallgass! —Te gyáva! A férfi arculvágja az asszonyt, annak a száján kiserked a vér, de meg se rezzen. Balázs egy pillanatra döbbenten néz, Zsuzsa keserűen elmosolyodik. — Hát..., legalább ezt meg merted tenni... Balázs lerohan a vízhez, nem tud az asszony szavaival, a saját tettével egy parton maradni. Belehajítja az evezőt a csónakba, rálódítja a vízre, s félig a vízben lógva, eltűnik a sötétben. Zsuzsa egy pillanatig megkövültén áll, kimeredt szemmel kémlel, de a vízre ülepedő pára miatt nem lát semmit. Odarohan a tűzhöz, dobálja rá a gallyakat, tördeli a fát, s amikor már méteres lángok lobognak, lerohan a vízpartra, és nem is emberi hangon, belejajgat a sötétségbe. — Baláááázs! 0^.0 A csónak, a sötétségben egy kőgát forgójába került, s a férfi vicsorogva igyekszik ebből a nyugodt, idegőrlő pörgésből kikerülni. 0^.0 A kajak orra a hullámok alatt bukdácsol, déli szél fúj, s a víz erős sodrával éppen ellenkező. Felcsap a gumírozott vászonfelületre, kétoldalt lefolyik róla. Zsuzsa meggyötört, álmatlan arccal, dagadt szemmel ül elől, monoton módon evez, mint egy gépember, maga elé mered. Arcára ráfröccsen a víz, nem törli le, mert észre sem veszi. Válla hajladozik, kezében a kéttollú evező fel-le emel- kedik-süllyed, s az egész mozgásban nincs egy csipetnyi lélek, parányi öröm. Balázs ül a csónakban, evezőjét vízszintesen tartja. Zsuzsa tarkójára mered, valami rettenetes üresség, készülő, megszületni vágyó elhatározás veszi körül. Eszelősen énekelget egy dalt, emlékezik, kisfiú korában, amikor rosszul felelt, hazafelémenet szokott így danolászni, ilyen ostobán, ilyen gépiesen, úgy, hogy a dal minden öröme elmaradt mellőle. Egy szilveszteri műsor sikeres paródiaszámát dúdolgatta magában egy olyan szilveszteri műsorét, amikor rég ők is ott voltak velük. ,,Az árgyélus kismadár felszállott a fára. . .” És ismét őrjítő egyformasággal, élőiről. Zsuzsa evez, azután rámered a vízre, arcán mondhatatlan undor vonaglik, elfordítja a fejét és akkor el- szörnyed. Anélkül, hogy fejét hátrafordítaná, csaknem suttogva megszólal. — Balázs! A férfi fölriad, körülpillant. A kajak körül, a hullámok szeszélyes mozgását követve, száz és száz döglött patkány táncol, világosabb hasak és konok hátak táncolnak körülöttük. Belejutottak valami patkányirtás hulláinak Dunába dobált tetemei tömegébe, A kaiak orra érzéketlenül, nyugodt határozottsággal tologatja szét a dögöket. Zsuzsa maga mellé ejti az evezőt, kimerült, talán egész éjszaka nem aludt, s ez a felvonás olyan, mint egy rémálom. Kezébe temeti az arcát. Balázs egy fél percig undorodva néz körül, azt méregeti, merre a legkönnyebb kitörni, azután olyan csapásokkal, hogy csak úgy porzik a víz olyan csapásokkal, hogy attól egy patkány is felbukfencezik a levegőbe, vicsorgó fogakkal és izzadva a napon, valósággal kirepíti a csónakot ebből a folyékony dögtemetőből. O O Kanyarodik a folyó. Ragyog a világ, egyedül vannak benne. Nagyon távol, a folyó egyik ágában egy vontató széles teste látszik. Másik ágában, mert két ágra szakad a Duna, és ott, a közepén, körbeölelve a folyamtól és védve a víztől, ott a sziget. A Boldogság Szigete. Sirályok villognak körülötte, fövenyére szelíden föl- kéredzkednek a hullámok. Zsuzsa hirtelen előrehajol, milyen furcsa az emberi arc, meg a lélek, riadalom és sóvárgás változik benne. Előrehajol és kitágult szemmel nézi a közeledő szigetet. Balázs csöndesen ül a háta mögött, már látta, hogy ott a sziget, most maga elé néz, két kezét vizs- gálgatja, amely nyugodtan fogja az evezőt. Azután fölpillant és elbúcsúzik ettől a szigettől. Ettől a lakatlan szigettől, ahol Pinocchionak szamárfüle nőtt. , Oldalt tekint, kis, fehér hajóállomás húzódik meg a fák között. Azután akkorát ránt az evezőn, hogy Zsuzsa meginog, és a csónak, mint egy kezes, de megijesztett paripa, villámgyorsan fordul a hajóállomás felé. Odafordul és eltűnik a sziget. Zsuzsa visszanéz, a válla fölött nézi Balázst, zavarban van. — Hová megyünk? — Vissza — válaszol rekedten a férfi. — Vissza, Pestre. Az asszony, aki megnyerte ezt a harcot, lehunyja a szemét, mert nem tudja, nem vesztette-e el Balázst. Hallgat, viteti magát. — Kegyelmes asszonyom! Zsuzsa nem fordul vissza, mert sfr és mosolyog, de az evezők hajszálnyira azonos ritmusban érik a vizet. (Folytatjuk) 15
