Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Forgatókönyv (novella)

százszor megismétlődik az a dialó­gus, amit a bélyegfizetés fontosságá­ról felvettél hangban és képben. RÉKA: Akkor minek csináljuk mind­ezt? Minek? Van ennek értelme. Ro­zoga? És te minek írod meg a no­velládat, mi? ROZOGA: Valószínűleg azért, mert szeretek írni. RÉKA: De ez kevés öreg, ez iszonyú­an kevés. ROZOGA: Valószínű. Elmegyek. Sze­vasz Békám. Elindul, az ajtónál megáll és vissza­fordul. ROZGONYI: Ne sértődj meg, én ko­molyan kérdezem. Mi ez a Kanizsa- ügy? RÉKA: Ha én azt tudnám. Egyszer megpróbáltam neked elmondani az egészet, hogy van ez nálam. Az első időszakban minden olyan varázsla­tos, felfedezi az ember a másikat a maga számára, kezd kialakulni egy bonyolult, szövevényes mikrovilág köztem és a másik közt, aztán min­dig jön a folytatás, a kibírhatatlan valóság, hogy ő is ugyanolyan, mint az előző volt, apró hazugságai van­nak, én csak azért kellek neki, mert saját magának akar jót és kelleme­set, meg ilyesmi. Minek soroljam? ROZGONYI: De hát az emberek ilye­nek, Békám, és a valóság is ilyen. Ezt éppen te nem akarod tudomásul venni, aki egész életében a valóság ábrázolásával foglalkozol. Csodálatos szerelem csak az Egy férfi és egy nő című filmben volt, ami tényleg ha­mis ... RÉKA: Nem, ez nem igaz. Az a film jó, csak a Bergmann emlőin felnevel­kedett sznobok és a hivatásos szno­bok kiabálják, hogy hamis, mert nem merik bevallani, hogy nekik is férfire és ilyen nőre lenne ^szükségük, hogy kamasz koruk óta Anouk Amié- ekre és a Jean Louis Trentignanokra várnak ... ROZGONYI: Meg egy királyfira hó­fehér paripán. Hagyjuk ezt Békám. RÉKA: Azt mondja nekem valame­lyik este Kanizsa: a labdát át kell ütni, mindig át kell ütni és senki se álljon le gondolkodni, hogy tulajdon­képpen mi értelme is van az egész­nek, mert akkor már vesztett. Ennyi lenne az egész? ROZGONYI: Na, erről ennyit, elmen­tem, Szevasz. RÉKA: Szevasz. « ♦ * A lámpa fénye keskeny karimát ve­tít az ágyra. Réka Kanizsa pizsamá­jában ül és cigarettázik, Kanizsa az asztal fölé hajol, ütőt húroz. Réka elnyomja a cigarettát, fellobban az öngyújtó lángja, új cigarettára gyújt. — Soha nem kérdeztem meg senki­től, de most fontos, szeretsz te en­gem, Kanizsa. — Miért fontos? És miért most fon­tos? — Majd elmondom. Szóval? Kanizsa leteszi kezéből a szerszámo­kat, leül a székre. — Én ezt nem tudom neked meg­mondani. A feleségemet szerettem. Rá gondoltam edzés közben, ver­seny közben, nem szívesen mentem külföldre játszani. Amióta veled va­gyok, minden versenyt megnyertem, amin elindultam. Semmin nem tudok bepöccenni a mérkőzések közben, so­ha nem tudtam olyan jól odafigyelni minden labdára, mint mostanában. Nagyon jó, amikor itt vagy, de hogy szeretlek-e igazán, azt nem tudom, ez az igazság. Réka végigsimítja rövid fiús haját, elnyomja a félig sem szívott cigaret­tát. — Elmegyek Kanizsa. A férfi feláll, visszamegy az asztal­hoz, az apró fára feltekeri a húrt, meghúzza, az ütő keretének fájába beszúr az árral, hogy biztosítsa a megfeszített húrt. — Hová? — Svédországba. Kaptam egy leve­let öreg filmrendező barátomtól, dö­gig van pénzzel, ráadásul tehetséges is, engem is annak tart, korlátlan lehetőségeket ajánl, ha kimegyek hozzá. — Ha jól tudom eddig is filmeket csináltál? — Eddig. Meddig? Egy éve nem ka­pok filmet. Amióta lejöttünk ide csak lengek a nagy magyar életben. Fil­meket akarok csinálni. Olyan filme­ket, amik mondanak valamit az em­bereknek. Az igazi művészet pedig nem helyhez és országhoz kötött. Az embereknek teljesen mindegy, hogy mi van a vászonra kiírva, az hogy Hollós Réka vagy Réka Hollós. Az embereket az érdekli, hogy jó mozit lássanak. Szóval meg szeretném kér­dezni, hogy eljössz-e velem. — Hát kérdezd. — Hagyd már ezeket. Szóval? — Nem megyek. — És miért? Ott is van pálya meg teniszütő, ott is nevelhetsz új tehet­ségeket. — Ott is. — Hát akkor? — Nincs hát akkor. — Túl pártos a szöveg, Kanizsa. — Tudtommal te vagy a párttag, nem én. — Pedig neked kellene. Tényleg, miért nem vagy te párttag? — Mert attól egy fokkal nem tudnék jobban játszani és tanítani. Elhallgatnak. Kanizsa precíz, gépies mozdulatokkal folytatja a húrozást. Odakint megered az eső, a szél nekivágja a falnak a szabadon ha­gyott zsalugátert. — Nem tudom megmondani miért nem megyek. Egyszerűen nem tudom. Pedig tudom, csak nem tudom meg­mondani. Semmi értelmeset nem tu­dok mondani. Egyébként azt hiszem, hogy tényleg szeretlek. — De nekem el kell mennem, Kani­zsa, nekem dolgoznom kell, én sem­mi máshoz nem értek, csak ahhoz, hogy filmet csináljak és semmi más nem érdekel a világon. Tudom, hogy tehetséges vagyok és igazak a film­jeim, csak nem adminisztrálom kellő­képpen magam, mert nem azokkal fekszem le, akikkel fontos, hanem azokkal, akiket szerettem vagy szere­tek. — Nézd, Rékám. Mindig a jobb te­niszező győz. A bíró tévedhet ellene egyszer és kétszer. De az fog győzni, akinek jobban bírja a karja, a lába meg a szíve. Én is csak a magam dolgához értek, a tiedhez nem. De akinél én tehetségesebb voltam, azt meg is vertem mindig. — Ne példálózz Kanizsa, más a ti világotok. Ott még tényleg az győz, akinek jobban bírja a karja, a lába meg a szíve. Az a lényeg Kanizsám, hogy nekem el kell menni, értsd meg, hogy muszáj. — Akkor meg minek kell annyit bi­zonygatni? — Mert szeretlek. Mert nincs senkim ebben a kurva világban. Réka újabb cigarettára gyújt, felkel, odamegy az ablakhoz. — Hogy esik. — Csak kibírják a pályák. Holnap verseny. — Indulsz? — Nem, nem indulok. Nem verseny- zek többet. Tegnap voltam harminc­kilenc éves, elég volt. — Tegyek fel egy teát? VÉGE. A busz végigrobogott a gyorsforgal­mi úton. Amikor megállt, Kanizsa még ülve maradt egy darabig, meg­várta amíg mindenki leszáll és csak azután indult el. Először a Váci utcai sportboltba ment, de nem kapott Maxply ütőt. Átsétált a Galamb ut­cába, Pogányhoz — tudta, hogy meg­bízható régi maszek, mindig olyan ütője van, amilyet kér az ember. Megvette a két ütőt, tokkal együtt, mert a srácoknál a Dunlop feliratú ütőtok jelentette az abszolút tekin­télyt, azután lassan végigsétált a Du- na-parton. Az Erzsébet híd lépcsőjén, a templom mellett felment a térre, a folyóiratok közül találomra kivá­lasztotta az Új írást, az Egyetem presszó elé kitett székek és asztalok között szabad helyet keresett magá­nak. Sört kért. Néha megszorongatta az ütők nyeleit, forgatta a kezében őket, a súlyelosztásukat figyelte. Vé­gignézte az Új írás tartalomjegyzé­két, valami furcsa érzése támadt. Még egyszer végignézte és akkor vet­te észre Rozgonyi nevét. Rozgonyi Mihály kettőspont, utána: Forgató- könyv. Majd zárójelben: novella.

Next

/
Thumbnails
Contents