Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Sereg József: Forradalmak a Mátra alján
nők. Fegyverek csattogása, töltés, biztosítás. Vezényszavak. A vallató különítmény parancsnoka kockás papírlapot húzott elő, átnyújtotta a városparancsnoknak. . . Az figyelmesen megnézte, és aláírta. . . A különítmény parancsnoka két ápolónőt és egy kocsist félreállított, és kiválasztott egy csendőrből lett vöröskatonát. Ezeket nagy hanggal látványosan és gyorsan elküldte, szabadon bocsájtotta. Aztán gyors vezényszó, a kivégzésre felsorakoztatott szakasz előbbre lépett. És ekkor elemi erővel robbant ki a hatvani lakosok tiltakozása. Hatalmas lármával megindultak a bánya felé. Pillanatnyi zavar támadt. A sorszélen állók közül néhányon a civilek közé vegyültek, s mire a megszállók a rendet helyre állították, ezek a szerencsések már biztos helyen voltak. A kivégző különítmény parancsnoka áttekintette a helyzetet. Itt nyilvánosan csoportot kivégezni nem lehet. Le kell választani a tömeget. Elterjedt a hír, az elfogottakat fogolytáborba kísérik Szolnokra. Az emberek megnyugodtak. A foglyokat most csoportba terelték és fegyveres román katonák közt megindították a Szolnok felé vezető műúton. A lakosok meg is nyugodtak és el is fáradtak már, nem kísérték hát a fogságba esetteket, ők valóban azt hitték már, hogy Szolnokra, fogolytáborba kísérik a fogoly vöröskatonákat. A valóság pedig más volt. Mihelyst az országút Gyöngyös felé vezető elágazását elhagyták, és a házak ritkulni kezdtek gyors futásra kényszerítették a megkínzot- takat. Nyilvánvalóvá vált már, hogy nem fogolytáborba mennek, hiszen ebben az iramban az lehetetlen. Az elgyötört emberek nem bírták a türelmetlenül diktált sebességet. Hát hogyan is lettek volna rá képesek, hiszen a románok lóhátról kísérték a csoportot és a bukdácsolókat hosszú dzsidáikkal késztették továbbfutásra. A várostól akkor másfél kilométerre, a jászfényszarui elágazás előtt, zsombékos, nádas lapály terült el az út jobb oldalán. Megállították a menetet, s az egyik román katona meglóbázott néhány kötelet. Az út mentén öreg eperfák álltak. Akasztani fognak... Mégsem. Ügy látszik rosszul számítottak, kevés a kötél, és sok a fogoly... Tehát a kockás lap halálos ítélet volt., . Most a csoport parancsnoka a mocsaras területet vette szemügyre. A parancsot végre kell hajtani. .. Gyors elhatározás... Négyes sorokban beterelni a vörösöket a nádasba. így történt... Arccal dél felé nekihajtották a kimerült katonákat és ápolóikat a zsombékos nádas_ lapálynak, és alig 100 méterre az út vonalától a mocsárba szorított foglyokat hátulról lelövöldözték. .. Egymásra és a mocsárba hullottak a megkínzott emberek. Nők és férfiak haltak meg egymásután, csak két ember kapott kegyelmet. Még az útról való letérítéskor félre állították a kórházparancsnokot és a gazdasági helyettest. A többit mind lelövöldözték, hátulról a szívre és koponyára céloztak. A szörnyű percek végső pontot tettek a menekülő sebesült vöröskatonák és ápolóik útja végére. A gyilkosok meg akartak győződni művük tökéletességéről, mégegyszer sorra nézték az elesetteket, s akikben életet tapasztaltak, újra belelőttek. Egyesek, a buzgóbbak és szadistábbak dzsidáikkal forgatták a testeket és a mozdulókat mellbe szúrták, vagy dühösen arcukba csaptak a rúd éles vashegyével. Tovább az eperfák lombjai között bámészkodó gyerekarcokon fagyott meg a kíváncsiság, A csoport után futottak távolról, majd felmásztak az eperfákra. . . Megkövültén meredtek le a borzalmakra. . . Ők voltak az élő szemtanúk és azok, akik még ezt a borzadályt is túlélték. De erről majd később. Két román katonát a parancsnok hátrahagyott, ha mozdulna valaki, hát végezzenek vele, őrizzék a kivégzetteket. Szigorú parancsba adta, hogy délig nem térhetnek vissza a városba. Ő maga csoportjával visszalovagolt. Délelőtt 9 óra körül járt az idő. A városban nagymisére harangoztak. A hírrel a bámészkodó gyermekek még a katonák előtt haza futottak. Az útszéli házakra rémület ült, ezen a napon csak félve nyíltak a kapuk, és kerítés mellett osontak a városszéliek. Néhányon, kiket nem halálosan sebesítettek meg a golyók, és az egymásra hulló emberek között alulra kerültek, magukhoz tértek. Mell és karlövéssel sebesülten tért magához egyik. Feltápászkodott és borzadva menekült a tömegkivégzés helyéről... így emlékezik... Arra emlékszem, írta, hogy amikor a románok otthagytak bennünket, és teljes csendet tapasztaltam, felemeltem a fejemet..., megdöbbentő volt a látvány. .. Elég erősnek éreztem magam, feltápászkodtam és futni kezdtem. . . Később ez a menekülés már inkább szánalmas vánszorgás volt csupán. Sok vért veszítettem, lépésről lépésre fogyott az erőm. Szőlők között bukdácsoltam, míg egy dűlőútra értem. Egy akácfa tövében összerogytam, elvesztettem eszméletemet. Egy nő és egy férfi térdelt mellettem, amikor magamhoz tértem. Ott voltam a fa alatt. Felültettek. .. Vöröskatona egyenruhámra te- kintgettek, tisztában voltak a helyzetemmel. Nagy figyelemmel és gondossággal bekötöztek, én azonban újra elájultam. .. Egy szekéren ébredtem újra. A két előbbi idegen hajolt most is felém. Hatvanba vittek, útközben civilbe bújtattak, már ahogyan lehetett... Jó emberek voltak. ... Nem tudom élnek-e még, én naponta áldom emléküket, nekik köszönhetem, hogy élek. (Aradi Liker János — Érsekújvár, egykori vörös hidász, aki a 33. számú vörös hidászezrednél az Ipoly menti harcokban sebesült meg. Egy gerenda esett a lábára hídépítés közben, így került a mezőkövesdi katonakórházba. 1958-ban élt, 66 éves volt.) Nemsokka! a sortűz után két másik sebesült is magához tért. . . így emlékezik egyikük. „Az első lövések után a ránk eső testekkel együtt a földre zuhantunk, ott aztán még szinte mindannyian lövéseket kaptunk. Jobblábamba két golyó fúródott, a bal bokámat sértette egy harmadik, és fülemet lőtte szét egy negyedik. Eszméletemet vesztettem. Jóval elmúlt már kilenc óra, amikor magamhoz tértem. Felültem. Ugyanekkor tért magához egy előttem fekvő társam is. Néztünk egymásra és halott társainkra. Rettenetes látvány volt. — Magyar kiabálást hallottunk. . . A román katonák közül az egyik kiáltott. .. Maradjunk fekve. . . Ha elmennek majd elmehetünk. .. egyébként le kell lőnünk benneteket... Megrettentünk és földhöz lapultunk. . . Betartották szavukat, nem bántottak bennünket, és talán egy óra múlva elmentek... Az örökkévalóságig hosszú volt ez az egy óra, a nap perzselően tűzött, s mozdulatlanul feküdtem.. . Végre elmentek. .. Ekkor mertünk csupán felülni. Társam is felült, s mikor bátyját szívlövéssel a csoport szélén holtan meglátta, újból elájult. . . Mellékúsztam és a nyálkás posványos vízzel keltettem életre. . . A forróság egyre elviselhetetlenebb volt, s mi erősen véreztünk. .. Széttéptem az ingemet, elkötöztük lábainkat és a társam karját, ültünk és vártunk... Az országúton egyszerre egy vasutas tűnt fel. . . Meglátott bennünket, odasietett, és halottsápadra borzadt. . . Fiozott nekünk sapkájában a tisztább vízből, megmosdatott, óvatosan átvonszolt egy lucernásba, gyufát és cigarettát adott és megígérte, hogy segítséget hoz... Este alkonyat után szekér állt meg mellettünk. A vasutas jött vissza két ápolónővel, egy másik férfival, a kocsissal és egy orvos jött velük. Hordágyra fektettek bennünket, injekciókat kaptunk. .. A szekéren újra eszméletem vesztettem, és csak a kórházban ébredtem újra. Már jó ideje ott éltünk a kórházban, amikor egy napon két lábadozó fiatal vöröskatona lent sétált a kastély parkjában. A vöröskatonák egyenruhájának maradékai még rajtuk volt. Két román tiszt észre vette, társaik után kiáltottak és ott azonnal a falhoz állították és meggyilkolták a lábadozó bajtársainkat. Az orvosok és az ápolók nagyon megijedtek. . . Nem merték a kockázatot vállalni, a kórházat nagyon gyorsan, néhány napon belül feloszlatták. Sok vöröskatona volt az ápoltak között. Civil ruhát hoztak, és hazaengedték a lábadozókat. Bennünket, néhányon súlyosabb sebesültet parasztházakhoz vittek és itt ápoltak csaknem három hónapig. Novemberben kerültem haza Pestre. Anyám még egy évig rejtegetett, titokban ápoltatott... Sajnos, a féllábam megmerevedett, s ma is sántítok... (Pongrác István Budapest,
