Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Ebergényi Tibor: Bródyt idézve

umiHiiiiiniiiimii

! 4. I

TiitiiimiitiititttiiiT

Azt mondják a rossznyelvek, hogy élete főműve Hunyadi Sándor, egy szép és sodró szerelem emléke, a harmincas évek ünnepelt írója, a Vígszínház háziszerzője, aki mint bálványt tisztelte apját. így emlékezett róla: „Elegáns ruhát viselt, fehér selyemből csokorra kötött nyakkendőt. Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Apám maga volt a napsütött tűzben szikrázó élet. Barna volt, karcsú, izmos és indulatos . . . Elegáns asszonyok állták körül. Ha sétált, szép, fiatal lányok néztek utána . . . Láttam, hogy arca valósággal megváltozik, amikor ír. A feje könnyedén remeg, mintha dinamó járna benne, az reszkettetné, A szeme élesebb lesz, villogóbb. Az ívek, amelyeket teleírt, olyanok voltak, mintha valami középkori szerzetes kezéből kerültek volna ki. Az egyforma gömbölyű kis betűk sűrű sora inkább rajz, mint írás impresszióját keltette. Csak egy azúr vagy minium-iniciálé kellett volna az első sor elején, hogy az apám írása valami középkori biblia kézzel rajzolt oldalára hasonlítson tökéletesen.” (Családi album.)

A másik Hatvani Lajos, aki a harmincas évek közepén merte vállalni a Bródy Sándor legszebb írásai című kötetet (máig is a legjobb Bródy válogatás), és aki élete egyik sikertelenségének tartotta, hogy nem lehetett Bródy Ecker- mannja. Ezt írta: „Három évtizeden keresztül alig volt ünnepeltebb írói név, mint Bródy Sándoré. Nem csupán a közönség tapsolt neki, hanem, ami legnagyobb szó, még az írók is. Az idősebbek benne látták utódjukat. Jókai házának mindennapos vendége volt. Mikszáth megírta róla, hogy mindenkit bámulatra ragad rendkívüli munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még tömérdek mondanivalója van. A szerencse kiválasztottjának még ezek a ki nem mondott mondanivalók is javára váltak, mert reménységnek és várakozásnak folyton lelkendező légkörét remegtették izgalmas személye és munkája körül. A kortársak tőle várták a legtöbbet — s az utána jött nemzedék Bródy —, kitaposta nyomokon vágott neki az irodalomnak."

Néhány mondat Ignotus búcsújából: „Magyarázzák balvégzetedet azzal, hogy magasabb és szélesebb volt érdeklődésed, mint amennyit műveltséged be tudott fogni. De ez szegény Gézánál, Gárdonyi Gézánál még sokkal inkább így volt, sőt érdeklődése előtt még tartóztató is állt: intellektusának homálya. Mégis ki tudta futni formáját. Te mindig tölgynek indultál s mindig hol tüsszentőpor, hol borsóvirág, hol, ha legjobb, orchidea lett belőle , . . Nemcsak emberismerő, de dolog-, élet-, világ- és mindenismerő voltál, csak nem tudtad kifejezni vagy nem jutottál hozzá, hogy kifejezd ... Milyen erős voltál, milyen gyerek voltál, milyen férfiember, milyen asszonyi lélek voltál, milyen költő. Milyen kár érted! 1890-től 1910-ig olyan virága voltál a magyar újságírásnak, amely külön felér egy nemzeti irodalommal.” (Nyugat, 1924.)

Életformák, országok, világnézetek összeomlásának határán élt, egy lótuszevő korban, amikor az uralkodó osztályok azt hitték, hogy a rendszer örökéletű. Bródy megérezte, hogy most valami új kezdődik, csak ennek az újnak társadalmi mozgató erőit nem ismerte föl. Népek, osztályok haláltáncát ábrázolta a középkori művesek alázatával és szorgalmával, de maga sem hitte, hogy ez a változás még az ő életében bekövetkezik. Reménységgel töltötte el az 1905-ös orosz forradalom, de megriadt 1917-től.

Kettétört élet ez? Nem, csak az idő haladta túl. 1920 után már nem értette a világot; Herczeg Ferenc, Pékár Gyula, Gárdonyi Géza ellen harcolt, elfordult fiától, barátaitól abban a hitben, hogy elárulták, pedig csak a kor változott meg.

Bródy nem olyan értelemben volt irodalomszervező, mint Kazinczy vagy Bajza, de hitt az írói hivatásban. Olyan művet, mint a Háború és béke, vagy Az egri csillagok nem írt, de a nagyregény alkotó elemei megvoltak munkáiban. Fiaira nem hagyott mást csak egy szemüveget, néhány könyvet és a Rembrandt kéziratát. A kései olvasóra pedig félbemaradt vágyakat és reményeket, A Nap lovagját, A tanítónőt, A medikust és számtalan novellát.

ItltlIttlIIIIIISItlIBIII

r s

í 5. I

TiiiihimiiiiiiiiiiiiiT

Félszáz kötet maradt utána és senki nem tudta, hol írta ezeket a munkákat. Kávéházakban, a Damjanich utcában, a Margitszigeten vagy a Rudas fürdőben? Három évtizeden át ünnepelték. Izgalmas, nyugtalan férfi volt. Nagy- mamányi hölgyek ma is benne látják az igazi férfit: „Ha kislány korunkban végigsimította hajunkat, az maga volt a boldogság” — mondják. Kortársa, tisztelője, Krúdy Gyula írta róla: „Bródy Sándor jól megnézte a kort, amelyben élt, amelyről írt, gyanakvó tekintetével, tán naivabb rosszindulatúsággal, mint amilyen a Pestre telepített „Londoni vásár" volt igazában . . .

Költőiségénél fogva szerette a szegényeket, akik ugyan kevésbé voltak romlatlanok e korban, mint a gazdagok, de nem volt alkalmuk annyi rosszat tenni és rosszat ábrándozni.

Szerette a fiatalembereket, mert azt hitte róluk, hogy majd javítanak valamit a világon, amelyet az öregek a

maguk erkölcsei szerint vezettek . . . Nemigen mondta és írta, de hívője volt a szerelemnek is, amelyet a legnagyobb dolognak tartott a világon."

Pedig akkor már messze volt a szerelemtől, Egertől, barátoktól. A sikerek váratlanul hagyták cserben, mint a komolytalan nők. A páduai emigráció után különös magányt épített ki magának a Rudas fürdő egyik puritán egyszerűségű vendégszobájában, ahol fáradtan, értetlenül, emlékeiből, Rembrandtból és Rembrandt miatt élt. Ez már afféle Na-Conxipán. Itt fogadta a fiatal írókat, akik az apró szerzetesi cellában felkeresték. Helytállásra tanította őket, s arra, hogy az írók nem hordanak aktatáskát, esernyőt, csiptetős szemüveget, levéltárcát, erszényt, nem isznak édes italt, és hogy a hosszú alsó viselése maradi.

Innen indult sétákra a Tabánba. Meg-megállt egy-egy ablak alatt „figyelmes hölgyekkel” beszélgetni. Aztán al- konyodván a „Mély pince” felé vette útját.