Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - JELENÜNK - Tóth Árpád: A falusi életvitel és művelődés változásai Borsod megyében
érkezett, Ózdről, Sátoraljaújhelyről és más környező kisvárosokból. Elsősorban az értelmiségi és adminisztratív munkakörökben dolgozók vándorlási iránya a falu, kisváros, nagyváros, Budapest. A falusi származású munkások vándorlása ettől eltér. A falvak társadalmi szerkezetének változása szempontjából ezt a sajátos munkásvándorlást szükséges közelebbről megvizsgálni. Más elbírálást igényel az intergenerációs mobilitás (nemzedékek közötti mobilitás), és mást az intragenerációs mobilitás (a változás egy generáción belül megy végbe). Ha a falusi fiatalok magasabb szakmai képesítést szereznek, tehát mérnökök, orvosok, kvalifikált szakemberek lesznek, mindent elkövetnek, hogy városba költözzenek. E rétegnek a faluból városba költözése mind a fiatalok, mind az otthon maradó öregek előtt társadalmi fel- emelkedést is jelent. A Miskolcra költözött falusi emberek egy része e társadalmi csoportból került ki. Ezek tovább járták a már említett „értelmiségi utat”, vagyis falu, kisváros, nagyváros, Budapest irányába vándorolnak. Folyamatosan költöznek városba azok a falusi emberek, akik anyagi, erkölcsi alapjukat falun elvesztették, vagy azok, akik nem akarják, hogy a falu társadalmi szokásai, követelményei megkössék életüket. Ellepik a várost, megszállnak minden lakható helyet, a nyári konyhától a pincéig. Viselkedésük, magatartásuk gyakran nem különbözik a lumpen elemekétől. Ez a réteg igen sok gondot okoz mind a rendőrségnek, mind a lakáshivatalnak. Többségük a beköltözés időpontjában szakképzetlen. Kérdés, hogy később melyik utat választják: a szakmai képesítés megszerzését és ezzel együtt a társadalmi felemelkedést, vagy a züllést. Döntő többségük kezdetben albérlő. Jelentős Miskolcon azoknak a faluról városba költöző munkásoknak a száma, akiket a városi üzemek, munkahelyek hoztak a városba és számukra lakást biztosítottak. Ezek természetesen — az üzem szempontjából — a magasabb szakmai képesítéssel rendelkező munkások közül kerültek ki. A „város” a falusi ember szemében is rendkívül differenciált. Szükséges azt is látnunk, hogy a város mely körzetében milyen falusi lakosok költöznek. A város régi, külső (slum) negyedeiben találjuk a legszegényebb rétegeket. E körzetekben van a legtöbb falusi albérlő. A kertvárosokban lakik a város volt paraszti rétege. Az utóbbi 5—10 évben egyre több, eddig távoli községekben vagy megyékben lakó parasztcsalád vásárol vagy épít kertes családi házat a városokban. Ezek szinte kivétel nélkül az átlagon felül gyarapodók, vagyis gazdag falusi rétegek közül kerülnek ki. Városi kertes családi ház azonban a parasztcsaládok többsége számára elérhetetlen. Itt mind a telekárak, mind az építési költségek lényegesen magasabbak, mint a környező községekben, ipari körzetekben. Az új városrészekben a többszintes bérházakban laknak a paraszti származású mérnökök, orvosok, pedagógusok. Az ipari munkásként dolgozó, volt falusi lakosok, modern bérházba költözésének két szakaszát szükséges megkülönböztetni. 1971 júliusáig viszonylag sokan „kaptak” lakást. Ezek között találunk olyanokat, akik a lakásukat eladták és így kapott összeggel megkezdték családi házuk építését. Hozzájárult az ilyen cserékhez az is, hogy a fenntartási költségek magasak, a falusi szemléletben élő nagy konyha az új bérházakban nincs számukra biztosítva. 1971 júliusától olyan választás elé kerültek a volt falusi emberek, hogy a lakáshoz szükséges 20—30 000 forintból városi lakást igényeljenek-e, vagy kezdjék el a családi ház építését. E kérdés megválaszolásánál döntő, hogy mennyire erős még faluról magukkal hozott szemléletük. Ugyanis, a falusi ember számára a ház vagyon, a lakás nem. Míg a városokban az értelmiség, az adminisztratív munkakörben dolgozók, továbbá a kvalifikált szakmunkások szemében a jól berendezett lakás jelenti a társadalmi elismerést, rangot, a falusi ember szemében csak a saját ház. A falusi szemléletű ipari munkások saját házhoz lényegesen könnyebben jutnak a községekben, mint városokban. A volt falusi családok mozgása, vándorlása tehát nem elsősorban a városokba irányul, hanem az ipari körzetekbe. Borsod ipari, elsősorban agglomerációs övezetében egyre több család telepszik le a megye távoli vidékeiről, más megyékből, s építi családi házát. (Szirma- besenyő, Sajókeresztúr, Alsózsolca.) Azok a családok, akik a városban mint albérlők laktak hosszabb ideig, ha csak tehetik az agglomerációs övezetben kezdik el családi házuk építését. A házépítés gazdagodást, felemelkedést jelent. Ugyanakkor köt is. Mindazok a rétegek, amelyek a lakást tartják fontosnak, a lépcsőzetes település (falu—kisváros— város—főváros) útján haladnak, ha lehetőségük van rS. A házhoz ragaszkodók nehezebben költöznek, a ház köt. A falvak társadalmi változásának következtében ipari munkássá lett rétegek tehát legszívesebben az ipari körzetben, a város agglomerációs övezetében telepednek le. Itt találják meg legjobban számításaikat, a házépítést, a föld-(kert-)műve!ést, az állattartást (baromfi, sertés) és kapnak ipari munkájuk mellett alkalmi munkát. Az agglomerációs övezetben eljut hozzájuk részben a város infrastruktúrája. A közlekedés korszerűbb, mint a távoli körzetekben, a kereskedelmi hálózat, a szolgáltatások fejlettebbek. A fiatalok szórakozni a városba járhatnak. A falvak kulturális ellátásnak alacsonyabb szintje számukra nem kielégítő. E rétegek kulturális igénye többségében alacsony. A FALVAK TÁRSADALMI ÁTALAKULÁSA ÉS A MŰVELŐDÉS A falvakban végbement változással, fejlődéssel nem tartott lépést a művelődés, s az életszínvonal emelkedéstől lényegesen lemaradt. Borsod megyében a falusi lakosok többsége iparban, kereskedelemben, a közlekedés terén helyezkedett el. Sokan szereztek szakmai képesítést, magasabb iskolai végzettséget. Az átrétegződött lakosság többségének műveltsége azonban megrekedt egy viszonylag alacsony szinten. A munkásosztálynak azok a rétegei, melyek régebben, esetleg generációk óta gyári munkások, megindultak a kvalifikált szakmák felé. Azokat a munkaterületeket, melyek alacsonyabb képesítést, nehéz fizikai munkát igényelnek, az új munkásrétegek, a falvakból jött emberek veszik át. Vizsgálatunk egyik lényeges kérdése, hogy miért elégedettek beosztásukkal (betanított vagy segédmunkások) a falvakból jött új munkásrétegek? Illetve, miért nem törekednek magasabb iskolai és szakműveltség megszerzésére? Mi okozza az aspiráció hiányát? Mert a fizikai munkát végző bejáró munkások így is „megtalálják számításukat”. Gyakran hangoztatott válasz, hogy a tanulás nem éri meg a fáradságot. A kvalifikált szakmunkát nem fizetik megfelelően. Az üzemek nagyobb része továbbtanulásra nem eléggé ösztönöz. Hozzájárul az elmondottakhoz az is, hogy a falusi lakosság értékítélete az értelmiségi munkakörökről az elmúlt huszonöt évben lényegesen átalakult. 1945-ig a falusi parasztság előtt az értelmiségi pályák többsége elérhetetlen volt. Vágyaik legmagasabb pontján a pap és a tanító állt. Jelenleg csak a jól jövedelmező munkaterületeket becsülik (orvos, mérnök), s az értelmiségi munkakörök többsége, a kvalifikált szakmák nagyobb része nem vonzó számukra. A parasztság, valamint a műveltség-művelődés kapcsolatát nem vezethetjük le, csupán az utóbbi évek alapján. A falusi lakosság műveltsége elmaradásának múltja, és történelmi okai vannak. Felszabadulásig az iskolai oktatás falun és városon eltérő színvonalon állt. Falun lényegesen rosszabbak voltak a feltételek, alacsonyabbak a követelmények, gyakran annyira, hogy a falusiak kérvényét hivatalos beadványait a tanító, a jegyző, a pap írta meg. Tehát a falusi lakosok egy jelentős részének az íráskészsége sem alakult ki. Ugyanakkor a parasztság legtudatosabb rétegének kezdeményezésére a műveltség emelése érdekében olvasókörök, öntevékeny művészeti csoportok jöttek létre.
