Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: partok, vagy gátak

gint szóltak. Most gyere haver, most még azt se mondhatják, hogy nem voltál becsületes . . . Ekkor meg már bolond lettem volna. Nem igaz? Otthagyni egy szocialista üzemet, otthagyni azokat, akikkel majdnem egymás torkát szorongattuk, a meló miatt, a barátokat, a szakikat, elvtársakat. Nem. Azt szoktam mondani, hogy szívet cseréljen, aki üzemet cserél ... Még mindig csak a félmunkások mondták erre, hogy hülye vagyok.

— Ha én most azt írnám le egy újságban, hogy milyen a magyar munkásosztály, nem nevettetném ki magam?

— Nem. A magyar munkásosztály ilyen. Ha a munkást megbecsülik, ha nemcsak elvekben van szava, papíron joga és nemcsak ünnepi gyűlésen van neve, akkor és ott ilyen a munkás. Ilyen, mint én. Elnézést, nehogy így írja le. Azt írja: olyan vagyok én, mint ők,

— Jó, rendben van: ilyen a magyar munkásosztály. De még néhány éve is százezrek cseréltek gazdát, azazhogy üzemet, amikor itt a városban törvé- nyesen-e, jogtalanul-e, most már mindegy, de összefogtak a vállalati vezetők is, hogy az egymástól átlépni akarókat ne vegyék fel. Másszóval, „kizárták” a munkahelyet változtatni akarókat. Na persze jobbára csak papíron. Miért volt „olyan” a magyar munkásosztály?

— Drága elvtársam, hát én hoztam a szabad munkavállalásra való törvényt, vagy akár a társaim itt a gépeknél? A gyárkapukat sem én nyitottam ki a vándormadarak előtt, s aki arra emlékezik, hogy én vagy bármelyik társam innen, a tmk-üzemből egyetlen fillérrel is magasabb órabért ígért volna valakinek, csakhogy idejöjjön — nahát annak én fizetem az évi nyereségét. Szenvedője voltam legfeljebb jómagam is ennek a tisztességtelen versenynek. Mert a pénz nem minden. De azt se felejtse senki, hogy a gyufát és a féldecit, a babakocsit és a kenyeret, de még a lakást is pénzért adják ebben az országban. És azt is el kell mondanom, hogy Magyarországon ma nem a munkások a leggazdagabbak. Én még nem hallottam, hogy egy melós mondjuk Tokióba küldte volna a lányát üdülni, hogy kipihenje az érettségi utáni fáradalmait. Hát akkor meg miért baj, hogy becsületes munkával több pénzt akarunk?

^ D. L. a város legnagyobb könnyűipari üzemének igazgatója:

— Egyesek azt hiszik, hogy az üzemi demokrácia, olyan divatos szólásmondás, amit illik elmondani minden jobb üzemi társaságban. Pedig kijelenthetem, hogy az adott és nem is mindig szerencsés körülmények között is egyszerűen elképzelhetetlen enél- kül élni és dolgozni. Hát hogyan tudjak irányítani, tervezni, vezetni egyáltalán, ha a munkásoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi és miért történik a gyárban. A fenébe is, a gyárat nem

viheti haza, pedig az övé, de az otthonát behozhatja a gyárba , . .

— Azt hiszem ezt nem értem. Mi az, hogy az otthonukat behozhatják a gyárba?

— Csak látszólag képletes valami ez. Az otthon alatt nem a hálószobát, meg a konyhát értjük. A családot inkább. A gondok, a tervek közösségét, a kudarcok vállalásának, a sikerek örömének közösségét. Mindez együtt: a család, az otthon. Mindez együtt: üzemi demokrácia. Romantikusnak találja talán?

— Nem. Mert nem hiszem, hogy a romantika és az üzem kizárja egymást. Legfeljebb fészkelődnek egymás mellett.

L. J. a városvégi nagyüzem párt- bizottságának titkára:

— Az igazság látszólagos. Igazságnak tűnik, pedig csak látszat valójában. Hát hogyne volna könnyű akkor ellenük érvelni, ha tíz, vagy száz munkás, itt ebben a gyárban, annyit ko- nyít a termeléshez, mint hajdú a harangöntéshez. Még tanulni sem akarnak, Minek? — mondják, a bér azzal a sok vesződséggel nem áll majd arányban. Na és akkor ezek szóljanak bele a gyár dolgába? Persze, meg kell mondani, hogy ezeknek is joguk van, őket is nevelni kell, hogy szóljanak is bele. De a titok nyitja, ha van egyáltalán itt titok, a szocialista brigádokban rejlik. Ezekbe a brigádokba, a munkások legjobbjai tömörültek. Azok, akik már a legjobbak, s azok, akik akarják, hogy a legjobbak legyenek. Értelmes, igényes, törekvő és felelősségteljes emberek ezek. Ha rajtam állna, rájuk bíznám az üzem sorsát. De rosszul is mondom: lényegében gyakorlatilag már most az ő kezükben is van.

— Elképzelhető lenne például, hogy a szocialista brigádok küldöttei operatívan is beleszóljanak az üzem életébe. A személyi kérdésektől a gazdaságig bezárólag? Valamiféle igazgató tanácsra gondolok a kapitalista világból kölcsönzött terminológiával ugyan, de a mi valóságunk munkás tartalmával?

— Elképzelhető!

T. M. egy könnyűipari üzem dolgozója:

— Nem értem pontosan mire gondolsz?

— Mondom, valamiféle igazgató tanácsra. A szocialista brigádvezetőkből például. S ez beleszóhatna a . . .

— Na látod, itt a baj. A feltételes módban. Beleszólhatna? Vagy van joga, törvénybe iktatott joga, vagy nincs. A feltételes módok, mindig azt tételezik fel, ami a lehetőség ellen hat.. .

— Ez nagyon tudományosízű megfogalmazás ...

— Esti egyetemre járok és... hm... a törvények objektív jellegéből másodszorra már jól sikerült a vizsgám...

K. P. pártmunkás, a város vezetői közül:

— Keret is kell és tartalom is. Úgy érzem jómagam is, hogy azok a keretek, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások élni tudjanak az üzemi demokrácia lehetőségeivel, szűkek lettek. A gyerekből legalábbis kamasz lett. És nem is nyápic, hanem izmos kamasz. De persze az is igaz, hogy a keretek csak a lehetőségét adják meg, hogy azt újszerű és korszerű tartalommal töltsük meg. Talán az lenne a következő lépés, hogy ne általában a munkásokról beszéljünk, hanem a munkások legjobbjairól, de legalábbis a derékhadáról! Mert munkás a részeges anyagmozgató is például, de munkás az éjszakánként könyv fölé görnyedő szocialista brigádtag is. Melyikhez mérjük a szocialista demokrácia igényét, tartalmát és holnapját?

— Nem tartja egységesnek a magyar munkásosztályt?

—* Ez provokatív kérdésnek tűnik így. Persze, hogy céljaiban és legfőképpen ideológiájában egységes és mindinkább azzá kovácsolódik. Ám ez miért mondana ellent annak, hogy a munkásosztályra is hat önnön fejlődésének belső objektív törvénye, az abból adódó nem kevés ellentmondás. . . Ezek vizsgálatánál, felszámolásánál mégis csak azokra kell tekintettel lennünk, akik a munkásosztály élén és nem a végén haladnak. Ezért mondtam azt, hogy bizonyos kérdések konkrét vizsgálatánál, s gondolom ilyen kérdés az üzemi demokrácia, általánosnak érezhető így és ez a kategória. A fogalmon belül is pontosabb disztingvációra van szükség...

Az üzemi újságban fotót közöltek: a gyenge minőségű kép is hitelesen ábrázolja, hogyan rohanják meg az autóbuszokat a műszak után a gyár dolgozói. Könnyű lenne most leírni azt a naivitást, hogy majd ha minden munkásnak autója lesz, akkor türelme is lesz, hogy ne rohanjon ész nélkül a műszak után haza, mikor az okos szóváltás gyülekezésére lenne szükség. Egyrészt történelmileg belátható időn belül is aligha jutnánk el az effajta autós Kánaánhoz, másrészt akkor sem lenne semmi garancia arra, hogy ne rohamoznák meg a saját gépkocsijaikat. Itt, ebben a városban, s mindazokban a városokban, ahol a munkásosztály önmaga feltöltését „első" kézből végezte és még, ha lényegében kevesebb utánpótlással, de ma is végzi, egyszóval, ahol az első nemzedék a munkás, minden bizonnyal továbbra is a nevelés, a munkásszellem kialakítása az alap és az elsődleges.

Ám az iskolai nevelésnek is megvannak a maga lehetőségei, céljai, eszközei és törvényei: partok — és nem gátak —, amelyek között szélesen, gazdagon az óceán felé folyik a víz.