Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 2. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) I. rész

Első rész •111111111111111 I I 1 § i Amint a függöny felmegy, vagy ta­lán még előbb, mert már fenn is van a függöny, — a színpadon (a színpad teljes nagyságában), CERVANTES müvének színes, nagy címlapja látható, feltüntetve raj­ta a szerző neve, a mű címe és rajzban a két főfigura, mármint DON QUIJOTE és SANCHO PAN- ZA, kiemelkedve a vigasztalan és siralmas spanyol táj körvonalai­ból. Ezt a képet, miután a néző­tér már elsötétedett csak egy ref­lektor halvány fénysugara világít­ja meg. Es ekkor egy hang, a BESZELŐ HANGJA, szinte intonál- va, a kort és környezetet meg­indítja, — mégpedig a következő­képpen — a történetet: BESZÉLŐ HANGJA: (zenei aláfestéssel kezdi, mint egy szélesen, végelátha- tatlanul hömpölygő nagy mesét) Spanyolországban, La Mancha tar­tomány egyik falujában élt valaha egy Quijane nevezetű nemes ember, akt koros gazdaassszonya és fiatal unokahuga társasagában éldegélt udvarhazaban. Valahányszor csak üres órái valónak, — márpedig az egész esztendő javarészt ilyenekből állott, — lovagregények olvasásával foglalkozott, s hozzá még oly mohó vággyal es gyönyörűséggel, hogy miattuk még kis gazdasagának inté­zését is elhanyagolta. Balga mohó­ságában annyira ment ebben, hogy holdat hold után adogatott el kis birtokából, csakhogy olvasnivaló lo­vagregényeket vásárolhasson! így, idővel nemcsak hogy teljesen elsze­gényedett, de az olvasásba annyira belégabalyodott, hogy végre is el­veszítette józan ítéletét... Barátai­nak, a falu papjának és a falu bor­bélymesterének legnagyobb kétség- beesésére csak azok a dolgok töl­tötték el képzelőtehetségét, amiket olvasott: elbűvölések, párbajok, csa­tározások, kihívások, megsebesülé­sek, ömlendezések, szerelmek és bal- szerencsék ... és más eféle, soha meg nem történhető balgaságot!... Amidőn elméje így teljesen meghá­borodott, különös gondolata támadt, amilyennél bolondabb soha senkinek még ezen a világon!... (Közben a címlap eltűnt, lassú de­rengésben a színpad középpontja látható. Elől alacsony karosszék, eb­ben ül földig érő házikabátban a LOVAG, térdén nagy fóliánssal. Ve­le szemben, elég nagy távolságban tőle két magastámlájú karosszék, ezekben a PLÉBÁNOS és az UNO­KAHÚG foglalnak helyet, — míg a székek támlájának dűlva állanak MIKLÓS MESTER és a GAZDAASZ- SZONY, valamennyien odaadóan fi­gyelve a LOVAG szövegolvasására. A színpadnak csak ez a része de­reng, a többi meg sötét. Hátul feke­te Körfüggöny, amely középen — elég nagy darabon — nyitott, mö­götte nenány kopár fa, távolabb né­hány alacsony háztető és fölötte a csillagos ég.) DON UUlJOlt: a íóliánsból olvasva és nagy mozdulatokkal szinte meg­játszva a szöveget. Vigyázat! Mind­ebben nincs semmi komikai hatás, az egész inkább lenyűgöző és meg­döbbentő) ... így történt aztan, hogy Amadis, a „Lángpallosú Lo­vag', miután egyetlen csapással derékban kettészelte a várkastély bejáratához állított őröket, három vad és rettentő szaracén óriást, fegy- verhordozoja kíséretében a torony alatt húzódó alagúton át behatolt a varázsló birodalmába! (telemelkedik, kezében a könyvvel, szinte süvöltve) „Merre vannak a rabok?" — kiáltott a „Lángpailosú Lovag”. — „Merre van Lucianda, a szűz, akinek örök hűséget esküdtem és merre van Mer­lin, a varázsló? ... Hadd szabadít­sam ki őket, és hadd szálljak szem­be a mór varázslatos praktikáival, melyek hovatovább romlásba döntik Spanyolországot és a keresztény vi­lágot! ... így kiáltott Amadis ... (hátralöki a széket és öklét felemel­ve, fenyegetően)... és egyetlen csa­pással szilánkokra törve a mór va­rázsló Merlin vasból kovácsolt ajta­ját, kardját magasra emelve már már azon volt, hogy végrehajtja raj­ta az istenítéletet... (a hall­gatóság, BARÁTOK és HÁZIAK der- medten figyelnek) ... amidőn hirte­len megingott a torony ... láng csa­pott ki a varázsló testéből... és a sűrű sötétségben csak gúnyos kaca­ja volt hallható! A „Langpallosú Lovag” elveszítette eszméletét!... (leereszti a könyvet, kimerültén, de diadalmasan) Isteni! .. (Dermedt csend a hallgatóság sorai­ban. Majd, miután egymásra tekin­tettek, miután egymással tekintetet váltottak:) MIKLÓS MESTER: (nagy sóhajtással) Ma estére talán elég is volt az ol­vasásból, Quijane uram ... PLÉBÁNOS: (felemelkedik) Fejezzük be mára, Isten segítségével! (kalapját fejére teszi, mindnyájan felemelked­nek) UNOKAHÚG: Feküdjünk le, bácsikám! Mindnyájunknak jót tesz a pihenés! GAZDAASSZONY: Meg is vetem az ágyat, jó gazdám!... (fejcsóválás- sal) Hisz már se élő, se holt. . . (A LOVAG lerogy egy székre, hom­lokát végigsimitja és maga elé me­red) UNOKAHÚG: (suttogva a PLÉBÁNOS és MIKLÓS MESTER felé) Erre megy rá az egész élete!... GAZDAASSZONY: Mindent elkótyave­tyél! Hamarosan már ennivalónk se akad! UNOKAHÚG: Mit tegyünk, plébános uram? ... PLÉBÁNOS: Szegény barátunk! Való igaz, a sok könyvtől már szinte meg- haborodott! ... MIKLÓS MtölEK: Hagyjuk nyugodtan éjszakára . .. PLÉBÁNOS: talán az ég megszabadít­ja balga gondolataitól!... GazDAAoSZuNY: tzek az átkozott könyvek! tzek a lovagregenyeK! tzek vettek el teljesen az eszet! UNOKAHUG: Hisz ha valamennyit fel­gyújthatnánk! ... PLctíANOS: tgy ilyen ember! Egy ilyen ember!... MIKLÓS MESTER: Aki nem is oly reg meg dísze volt nemcsak csalaajanak, de az egész tartománynak ... PLttíANOo: Az isten utjai kiszámítha­tatlanok! Ki ismerhetne az o céljait? MIKLÓS MtsfEK: Hát akkor, plébános uram, búcsúzzunk és gyerünk .. . Ké­ső éjszaka lesz, mire nazajutunk!... PLtbAlMOS: (a LOVAG mellett) Jó éj­szakát, Quijane uram... Csendet, békét, nyugodt álmokat!... MIKLÓS MtoftK: Nyugodalmas jóéj­szakát, Quijane uram! Holnap este megint eljövünk... beszélgetünk... olvasgatunk... Addig is pihenje ki magat... UNOKAHUG: Hozzak ennivalót, bácsi­kám? Sajtunk van, meg egy kis te­jünk! (a LOVAG elhárító mozdulatá­ra) így azután el fog fogyni... hisz mar úgyis tiszta csont és bőr... (GAZDAASSZONY, PLÉBÁNOS, MIK­LÓS MESTER hátul kivonulnak) DON QUIJOTE: Add ide a könyvet és told közelebb a lámpást, húgocs- kám! (széttekint) Elmentek már a barátaim? Miklós mester, meg a plébános urunk... UNOKAHUG: Hazamentek... Most mennek át épp az udvaron ... Hall­ja, hogy ugatnak a kutyák? ... (tá­vol kinn kutyaugatás) Utánuk szóljak talán? ... DON QUIJOTE: (csak egy elhárító mozdulat, közben a könyvet újra ke­zébe veszi) UNOKAHÚG: Betakarom, bácsikám! (az egyik szék támlájáról pokrocot vesz le és azt a LOVAG lábára te­ríti) Hideg az éjszaka, és már későre jár az idő! Nyugodalmas jóéjszakát, bácsikám! (hátulról, a széken átha­jolva, megcsókolja a LOVAG hom­lokát, majd eltűnik a homályban) (Zene. Ez a zene mintha felülről ereszkednék alá, megtöltve lassan az egész, félhomályba borult színpadot, amelynek most csak középpontja látható, az asztalra helyezett lámpá­val és a széken pihenő LOVAGgal) DON QUIJOTE: (a távozottak után nyújtva karját, mint egy árva gyer­mek, riadt kiáltással) Miklós mester! Húgocskám! Plébános uram!... (csüggedten) Elmentek!... Itt hagy­tak egyedül, ezzel a gonosz világ­gal! Isten, meg gondviselés sehol, sehol!... Csak gonoszság, bűbáj, varázslat!... Meg önkény, nyomor, szenvedés és megaláztatás!... Hisz ha lenne erőm!... (felemelkedik, a könyvet az asztalra helyezi, és kézé­29

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents