Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - IRODALOM - Kaposi Levente: Fel a hatodikra, ahol egyedül lakom (próza)
M1111II11 It I IMII IIII lit I lllllll IIII ti 111II1111111111II • I III 11 ti 111111 III Ilii III IIII111 MII I III M III II It IMII > lllll IIIIIIIIIIIIII llltll III IIIII lllllllll III! Ill lllltllll III Mllll lillllM IIIIIIM M 14IIMIIII III 1111111 lllllll lit III Hllllllltlllllllllllllllll MIHI 11 Ili IIIIUI1IIII IMI IIIIIIH2. KAPOSI LEVENTE: Fel a hatodikra, ahol egyedül lakom ......................................................................................................................................................... ILYENKOR, háromnegyed nyolc körül, már alig találkozom valakivel. A gyerekek már mind elmentek az iskolába, a többiek ki gyárba, ki hivatalba. Néha-néha Kovácsnét látom, amint eltűnik valamelyik fordulóban, a haja borzas, a keze teli szatyrokkal, táskákkal. El nem bírom képzelni, mi az ördögöt vihet bennük, de nem is lényeges. Lépkedek le a lépcsőkön. Behunyt szemmel is mehetnék, idegeimben érzem egy-egy lépcsőfok magasságát. Tudom, hogy egy emeletmagasság tizennyolc lépcső, kilenc a fordulóig, aztán két lépés egyenesen, majd újra kilenc lépcső. Én a hatodik emeleten lakom, könnyű kiszámolni, hányat keli lépnem, amíg leérek. De fölösleges, mondom, behunyt szemmel is tudnám, mikor érek a földszintre. Lépkedek le a lépcsőkön. Minden emeletet úgy ismerek, mint a tenyeremet. A falakon, ajtókon, repedéseken milliószor végigfutott a tekintetem. Tudom, hogy a negyediken, Szabóék ajtaján egy kis darabon leverődött a festék; van már vagy öt éve, hogy új szekrényt vásároltak, s azzal ütötték le. Az is tudom, hogy a második emeletről lefelé, úgy a negyedik, ötödik lépcsőfok magasságában falba vésett gyerekrajz — copfos kislány, mellette; Jutka hűje. Lassan tizenöt éve, hogy minden reggel itt megyek lefelé. Háromnegyed nyolc körül indulok el, hiszen az iskola alig tíz percnyi távolság. Nem érdemes előbb menni, így is marad öt percem nyolcig... Háromnegyed nyolc körül van, hogy kívülről beteszem a zárba a kulcsot, kétszer elfordítom, kiveszem és elindulok. Mindig gyalog megyek, nem szeretem a liftet. Különben is szokás kérdése az egész, én a gyaloglást szoktam meg. A lépcsőház fala piszkos, zöldesszürke. Amikor ideköltöztem, azt hiszem sárga volt, de lehet, hogy halványrózsaszín. Nem emlékszem már pontosan, de azt tudom, hogy azóta csak kétszer festettek. Legutóbb három-négy éve lehet. Akkor egészen jól nézett ki a fal, de hát a por, a füst és a gyerekek. A gyerekek előszeretettel firkálnak rá, vagy vésnek bele különböző rajzokat. Végső soron nem is baj, amikor már piszkosan unalmas a fal, szinte élénkítően hatnak a buta rajzocskák. Nem szeretem ezt a lépcsőházat. Alig vetődik be valami fény. Nyáron is kevés, télen meg szinte semmi. Emlékszem, valamikor jártam a román tengerparton, Mamaiában, ott csodaszép lépcsőházakat láttam. Igaz, nem belülről, mert arra nem volt pénzem, de kívülről is nagyon jól mutattak- Csupa üveg, napfényes lépcsőházak, vörös szőnyegek, s a fordulókban pálmafák. Azt mondják, azokban a szállodákban ezer forintot is elkérnek egy éjszakára, de én csak hallottam, bent nem jártam soha. Láttam ezeket a lépcsőházakat, s nagyon tetszettek akkoriban. Sokat gondolkoztam, hogy vajon miért nem lehet a házakban is így, hiszen egészen más lenne az emberek közérzete. Persze hülyeség ilyesmin gondolkozni, úgy sem változik meg semmi. Másrészt ki tudna annyi pénzt pálmafákra fordítani, hogy minden házba jusson belőlük. Nem szeretem ezt a lépcsőházat. Idegesítenek a lakásokból kiszivárgó ételszagok, a piszkos fal, a kopott lépcsők. Gondoltam többször arra, hogy talán el kellene cserélni a lakásomat, de aztán mindig letettem róla. Végső soron a legtöbb bérházban hasonló a lépcsőház, némi különbséggel. Gyerekkoromban kertes házban éltünk, szerettem a teret, a fákat, a bokrokat. S így, utólag visszagondolva, talán az volt a legjobb benne, hogy az ajtóból rögtön a kertbe lépett ki az ember. Nem így, mint itt. PERSZE A SZOKÁS nagy úr. Ahogy tizenöt év után bandukolok lefelé, csak ritkán gondolkozom ezeken a dolgokon, s ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban. Inkább az jut eszembe, hogy mit kell csinálnom az iskolában, kifutja-e a hónap végéig a fizetésem. Vagy az, hogy ma két nappal később jött a gázszámlás és a házmesternek nem adta oda a számlát. Mindig van valami apró ügy, ami foglalkoztatja az embert. Nagyobb ügyek nem a lépcsőházba valók. Bár, ami igaz, igaz, milyen nagyobb ügyeim lehetnének. Az iskolában ugyanazt az anyagot adom le évek óta, a kollégák is egyformák. Ha jön is valaki, néhány hét változatosság, aztán őt is megszokjuk, s minden úgy megy, mint régebben. Az esték? Azokról pedig jobb nem beszélni. Bekapcsolom a tévét, megnézek mindent. Vagy elolvasok egy krimit. Néha elmegyek valahová. Hozzám nemigen jönnek, igaz, nem is hívok senkit. Semmi kedvem, hogy glancol- jam a lakást, különösen nem megy ez ötven körüli férfinak. Ha kedvem van, szerteszéjjel hagyok mindent, s senki kedvéért nem vagyok hajlandó összerakni. A fiam többször mondta már, hogy nősüljek újra, de minek. Nem volt jó az első házasságom se, miért bízzak a másodikban. Szürkék, hétköznapiak a napjaim, mint a lépcsőházban ezek a lépcsők. Mindegyik más egy kicsit, de olyan kicsi ez az eltérés, hogy szinte észre sem veszi senki. Bár talán a lépcsőknél még változatosabb is a helyzet, hiszen az egyik magasabban, a másik lejjebb helyezkedik el. Viszont a napok pedig megelőzik, vagy követik egymást. Nagyjából hasonló a helyzet. Megyek le a lépcsőkön. Behunyt szemmel is mehetnék, hiszen idegeimben érzem egy-egy lépcsőfok magasságát. Ugyanígy vagyok visszafele is. Csak akkor az irány más, a lényeg hasonló. Esténként néha játszani is szoktam. Nem kapcsolom fel a villanyt, mégis mindig tudom, hol vagyok. A negyediken Szabóéktói állandóan ki hal latszik a magnó, az ötödiken tudom, hogy Fazekasék megint paprikáskrumplit főztek. S ez bármilyen furcsa, ad valami megmagyarázhatatlan biztonságérzetet. A legtöbb lakásban sohasem voltam, mégis szinte látom, hogy odabent vacsoráznak, tévéznek vagy éppen fekszenek lefelé. Úgy érzem magam, mintha valami láthatatlan családtag lennék, aki ott él velük, ha nem is tudnak róla. NEM SZERETEM ezt a lépcsőházat. Mégis megnyugtat, hogy behunyt szemmel is felmehetek akár, fel a hatodikra, ahol egyedül lakom. 3
