Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 1. szám - FIGYELŐ - Sereg József: A nagy parasztháború őrtüzei Heves megyében (próza)
A parasztok a mai Feldebrő és Verpelét közötti területen ütköztek meg annak a Bornemissza János, budai várnagynak 1200 főnyi, jól fegyverzett csapatával, aki Szaleresi Ambrus Pest mellett maradt táborát korábban fortéllyal és fegyverrel már legyőzte. A parasztokat DebrŐ várának ostromlásakor érte Bornemissza támadása. A vár és a debrői uradalom birtokosa 1518-ig Drágffy János volt. Innen az a bizonytalon álláspont, amely az úri csapatok vezetését illeti. — A vár parancsnoka, Drágffy János kapott az ostromló parasztseregek ellen segítséget Bornemissza János budai várnagy 1200 főnyi lovascsapatától, és ez a tény eldöntötte a debrői csatát az urak javára. A szétvert parasztcsapatok foszlányai a hegyekbe, erdőkbe szóródtak szét, most már a továbbiakban nem veszélyeztették a hevesi tájakon az úri birtokok és birtokosok nyugalmát. Június utolsó harmadára befejeződtek a hevesi tájakon ütőképes paraszti csapatoknak táborozásai, hadmozdulatai, s itt fenn északon már csendes volt a táj, pedig a nagy ütközet Temesvár mellett csak július közepén (július 15-én) zajlott le. A hevesi csaták záró akkordjaként, de talán a temesvári döntő ütközet nyitányaként még egyszer fellángolt a parasztháború tüze Eger mellett. A Pest ellen küldött Dózsa Gergely által vezetett csoport is vereséget szenvedett, amikor július első napjaiban egy nagyobb létszámú pórhad Eger közvetlen közelében, Makiár mellett ütközött Estey Hyppolit érsek lovasainak ellenállásába. Honnan jöttek ezek a csapatok? Talán a Tiszavárkonynál átkelő csoport, vagy talán a gubacsi csatából menekülők hada volt? Nem tudjuk bizonyosan. Sokkal valószínűbbnek tűnik első állításunk, hiszen szervezett erők a vesztett csata után e korban a legkevesebb valószínűséggel maradtak együtt, legfeljebb kóbor csapatok csatla kozhattak a még mindig valószínűség szerint erre vonuló tiszavárkonyi ághoz. Estey Hyppolit egri érsek lovasai szétszórták, lekaszabolták azt az utolsó erőt is, mely ezen a vidéken még együtt maradt, vagy erre a vidékre került a paraszthadak vonulási útjain. A makiári vereség után a fősereg Temesvár körül már mind jobban elszigetelődött és a szomorú emlékű temesvári csatával július 15-én sorsa végleg beteljesedett. A megtorlás szörnyű ördögtánca megkezdődött. — E szomorú tények a krónikások szinte egybehangzó leírásaiból ismeretesek (távol estek vidékünktől), e heiyt nem szándékozom ismételni azokat. Megyénkben, mely akkor Heves és Külső Szolnok név alatt mind északnyugati, mind déli és délkeleti irányban mai határain túl messze nyúlt (Alpár, Tiszavárkony és Mezőtúr vidékétől Pásztó és Pétervásáráig — Hatvantól a Hortobágy nyugati széléig) a paraszti hadak vonulásainak területe, a népi parasztháború forradalmi góca, paraszti gyülekezőhelye és három csata helye volt, bár nem elsődleges, de jelentős mellékszerepet töltött be a Dézsa-felkelésben, távoli eszmei és forradalmi bázis volt. Dózsa maga is külön jelentőséget tulajdonított az Alföld északi szegélyén elhúzódó vidék forrongásainak, amely mindenképpen segítette a fő erők harcainak kibontakozását. A területeinken lefolyt harcok történelmi tanúságtevője parasztságunk egykori nemzedéke radikális álláspontjának, osztályhaicos elszántságának és bátorságának. * Rejtett, zsibbadt rémülettel álltam a téren Temesvárott 1972 nyarának forró delében. Szempilláimra belülről lebbentek a képek, ötöd- félszázad előttiek, s kerestem a helyet, ahol a tüzes trón izzott. A templomokban delet harangoztak éppen. A püspöki harangok most is, mint akkor, hideg közönnyel zúgtak a város felett. Báthory vára hiányzott már, s az egykori vesztőhely szűk térré zsugorodott a város kőrengetegében. Kopott Mária-szobor kőbaldachin kápolnájának tömör hátsó falán fakult, fekete márványtáblán nehezen olvasható sorok. A pontos szövegre már nem is emlékezem. A térnek hátat fordító, fekete márványtábla előtt vadrózsabokor paraszti természetességgel óvott és tisztelgett is vérbuggyantott piros bogyóival. Temesvár felé az úton, és onnan visszafelé is kínoztak a krónikások szövegéből képzeletemben vibráló képsorok. Szívesebben Budára emlékezem, hol a vár alatt áll a parasztvezér méltóságteljes alakja, mögötte a romjaiból lábadozó királyi vár. Ki tudja ma - néhány száz szakemberen kívül -, mikor élt itt Bornemissza János várnagy, merre járt Bebek János, Drágffy János, Báthory István. Már többen beszélnek Zápolyáról és Bakóczról, vagy Ulászlóról, de az emlékezés nem éppen hízelgő. Dózsa neve emlék, erő, méltóság, tagadás és megújulás, forradalom, újért való harci szimbólum volt cselédek termelőszövetkezetében, kisvárosi utcanévtáblán és fővárosban egyaránt. (A szerző megjegyzése: A tanulmány az évforduló alkalmából megjelent tanulmányok és feldolgozások — valamint a korabeli szerzők, krónikaírók — felhasználásával és figyelembevételével készült.) 43
