Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 4. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) III. fejezető
játék érdekében, ott és úgy, ahogy a szöveg megköveteli, hasznosítanak) HERCEG és HERCEGNÉ: (akárcsak a SZOLGÁK és a KÍSÉRET többi tagjai, a FA-LÓ körül csoportosulva, álmélkodó hangon, zajos, hangos kikiáltozással) Már emelkedik! Emelkedik! Repül, akár a szél! Szerencse veled, nemes lovag! Már alig látni őket! Már a felhők között vannak! Le ne zuhanjanak! Vigyázzatok, az istenért! (A SZOLGÁK most működésbe hozzák a két nagy fujtatót.) SANCHO: (két marokkal kapaszkodva a LOVAG derekába) Nagyjóuram! fogózkodjék, mert lezuhanunk! DON QUIJOTE: Felhők között vagyunk! Sancho, vigyázz! Le ne sodorjon a szél! Micsoda vihar! SANCHO: Hát emmegmán micsoda, jóuram? Izzadok! DON QUIJOTE: Tűzrétegben vagyunk! SANCHO: Megperzslődünk, nagyjóuram ! (Közben ugyanis a parázzsal teli vaskosarakat a LÓ hasa alá helyezték a SZOLGÁK. SANCHO, akár egy gombóc, összehúzódik, két karjával átölelve a LOVAG derekát) DON QUIJOTE: Kapaszkodj belém! Tenger fölött vagyunk! SANCHO: Vigyázzon, nagyjóuram! Belénk ne csapjék az istennyila! DON QUIJOTE: Mintha dézsából öntenék! Micsoda vihar! SANCHO: Közeledünk, jóuram! Ereszkedünk! Most fogja meg keményen a ló nyakát! (A SZOLGÁK közben egy-két vödörvizet is zúdítottak a LOVAGRA és SANCHORA, és miután eltakarították a LÓ mellől a tűz-, víz- és fujta- tá-szerszámokat, két marokra fogják a LOVAT és megrázzák jó alaposan. Közben a két GYÁSZRUHAS lábujja hegyen, tréfás mozdulatokkal hátrafelé már eltávozott. Annál a résznél, ahol viharról és istennyiláról van szó, vasdarabokat vernek egymáshoz, menydörgéshez és villámcsattogáshoz hasonló lármát csapva a két bekötött szemű LOVAS körül. A GYÁSZRUHASOK hátul megállónak levetik szakállas álarcukat, amely mögül most fiatal női arcok tűnnek elő. SANCHO és a LOVAG széde- legve lekászálódnak a LÓRÓL és még mindég bekötött szemmel, támolyogva megállnak) KÍSÉRET TAGJAI: Megtört a varázs! Ó, dicsőséges lovag! HERCEG: (újra régi méltósággal) Visz- szajöttek! Itt vannak sértetlenül! Szolgák, a kendőt! Segítsetek! (A két SZOLGA leoldja SANCHO és a LOVAG szeméről a kendőt. SANCHO támolyogva, szédelegve néz körül, kis híjjá, hogy négykézlábra nem ereszkedik) SANCHO: Már vissza is értünk, nagyjóuram! Ott vagyunk, ahonnan elindultunk! DON QUIJOTE: Megjártuk volna Afrikát? Megvívtunk volna Mglambru- nóval ? HERCEG: Nézz körül, dicső lovag! Győztél, mint már annyiszor! Megtört a varázs! (A két GYASZRUHÁS NÓ előrejön és meghajlással a LOVAG előtt) I, GYASZRUHAS: Megmentőnk, nemes lovag! II. GYASZRUHÁS: Életünk, erényünk, hálánk a tiéd! DON QUIJOTE: (kételkedve, ámélkod- va) Megjártam volna Afrikát? Ma- lambrunóval megmérkőztem volna? HERCEG: (mély meghajlással) Ó, lovagok lovagja, dicsőséges dón Quijote lovag! Míg a fellegek között jártál, Malambrunó a hírtől, hogy közeledsz, úgy megrettent, hogy ész nélkül Afrika vadonjaiba menekült, be sem várva érkezésedet! És ezzel, hogy diadalt arattál fölötte, megtört a varázs! (szivére helyezett kézzel, hálától remegő hangon) Dicsőséges lovag! Minden kincsem, va- gyonom a tiéd! Mivel hálálhatom meg bátorságodat? DON QUIJOTE: (nyugodt méltósággal) Amit tettem, lovagi esküm parancsára tettem! Azért nem jár köszönet, sem hála! Mégkevésbé jutalom, kegyelmes herceg uram! SANCHO: (kétségbeesve előretör és zsebkendőjével törölgetve homlokát, megáll a HERCEG előtt) Se köszö- szönet? Se hála? Herceg uram! Amíg Afrikában jártunk, az én jóságos gazdám úgy látszik, elvesztette a józanabbik eszét! Mánpedig én amit megszolgáltam, arról le nem mondhatok! Családos ember vagyok én, nagyjóuram! Amit tetszett ígérni, a kormányzóságot, abbú' pedig most mán egy fikarcnyit se engedhetek! (a körben álló HERCEGNÉHEZ és a GYASZRUHAS NŐKHÖZ fordulva, szinte megerősítésképpen) Az igazság, az igazság! Szépséges hercegnők, ne hagyják mán, könyörgöm az úristenre, hogy most, a cél előtt, elvegyék tőlem a jussomat! HERCEG: (SANCHO vállára téve kezét) Nyugodj meg, jó fegyverhordozó! Hercegi szavamat nem másítom meg soha! (tollas kalapját megemelve, könnyed meghajlással) Sancho barátom, hálám jeléül kinevezlek Baratária kormányzóvájá! Szolgák, játok meg a kürtöket! (Háttérben harsány kürtszó, SANCHO megtántorodik) SANCHO: Igaz lenne ez? Én, kormányzó? Vagy csak zúg a fülem? DON QUIJOTE: Hát akkor elválunk, Sancho! Mégy a magad útján? SANCHO: (restelkedve, de azért józanul) Ügy, úgy, a magam útján, jóuram! Elég vöt a kalandozásbú'! Meg kell fogni a bika szarvát, itt az alkalom! DON QUIJOTE: Csak el ne bízd magad! SANCHO: Nem az én dógom az elbi- zakodás, jóuram! Csakhát kormányzóság nem mindennap akad! DON QUIJOTE: Úgy értem ezt, hogy hatalmaddal vissza ne élj soha! El ne kápráztasson a méltóság, és gőgös se légy soha! Ember maradj, aki voltál és méghozzá mindég a talpadon ! SANCHO: Hát nem is négykézláb, akár egy barom! Tudom én, hogy még hatalomba is mi illik egy szegény pa- rasztho'! DON QUIJOTE: Családodat el ne hagyd! És barátaidhoz se légy hűtlen soha! Főkép pedig el ne felejtsd: minden hatalom istentől ered! (egy mozdulattal) Hát akkor eriggy, Sancho! Járj szerencsével! SANCHO: Köszönöm, jóuram! (szemét törli és térdet hajtva megcsókolja a LOVAG köpenyét. Majd kihúzza magát és a HERCEG felé fordul) Mehetünk, kegyelmes uram! HERCEG: (intéssel KÍSÉRETE felé) Induljunk, urak! Ég veled, dicső lovag! Szolgák, a harsonát! (Háttérben kürtszó. HERCEG és KÍSÉRETE hátul kivonul, SANCHOT közrefogva, aki a színpad túlsó felén most megfogja SZAMARÁNAK kötőfékjét, húzza a SZORKÉJ maga után) (Ugyanekkor hátul a VŐFÉLY is megjelenik, kezében kampós bottal és sorban oltogatni kezdi a lámpásokat. Újból lakodalmas zene, hátul a LAKODALMAS NÉPSÉG is elvonul. A LOVAG a szín közepén áll) VŐFÉLY: (oltogatva a lámpásokat) Vége van a káprázatnak! Enni többet úgyse adnak! Vége a lakodalomnak, jóuram! Megyünk haza! DON QUIJOTE: (nagy sóhajtással) Indulok én is Rocinante! (A ROCINANTE hátul megjelenik) VŐFÉLY: (miután egymásután leoltotta a lámpákat, távozóban maga is) Setét, vak éjszaka van! Sok szerencsét, jó uram! Vigyázzon, kímélje magát! Nyugodalmas jóccakát! (lassan sötétedik) IIIIIIIIIIIIM-1 119 j FiiiiiiiiiiiiiiT A LOVAG most egyedül áll a színen. Közben az állás váza, tetőzete és gerendái már eltűntek és ismét mező-térségében vagyunk, kétoldalt fákkal, bokrokkal határolva. Az előbbi búcsúzó lakodalmas-zene átmosódik afféle húros sejtelmes zenébe, aláfestendő a következő monológot és megindítva az utána következő jelenetet. A LOVAG hátrafelé indul és kiált még hangosabban) Sancho! Elhagytál te is? DON QUIJOTE: Magunkra maradtunk, Rocinante! Ez az igazság! Hiába minden győzelem! Ó, Dulcinea? Állj mellém legalább te! Adj erőt! (nagy kiálltással) Sancho! (megismétli a kiáltást, még hangosabb) Sancho! Elhagytál te is? (Hatalmas, dübörgő zene, majd hirtelen halotti csend. Lassan dereng, de körös körül még mindég félhomály. Ekkor hirtelen, mintha csak a földből bújt volna elő, jobboldalt a fák közül előbukkan hatalmas lován 21
