Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
Az író szociogrófióvol kezdte pályafutását. A Hortobágyi jegyzetek sikere után — a Rács-Kiskunból jövök című tanulmánykötettel jelentkezett. Mindkét mű olyan alkotót jelez, aki nemcsak mohón érdeklődik a valóság iránt, nemcsak a tények hiteles megjelenítésére törekszik, hanem szenvedélyesen kutatja a jelenségek mögötti okokat, a lényeget. Épp elég útravaló ez ahhoz. hogy valakiből jó novellista vagy regényíró váljék. így is lett. A negyvennégy éves — s csak írónak fiatal — Zám Tibor első regénye az Interurbán olyan szerzőről vall, aki ismeri mestersége műhelytitkait, s otthonosan mozog o próza világában, egyéni leleménnyel szövi a cselekményt, ügyesen, sajátos iróniával rajzolja figuráit, biztosan eligazodik az élet, az események sokszínű forgatagában. Az ötlet kitűnő. Egy falusi asszony fondorlatos módon juttatja be lányát a megyeszékhely jónevű gimnáziumába. Felutazik Budapestre, s egy miniszter felesége nevében hívja fel a gimnázium, a kollégium- igazgatót és a városi művelődésügyi osztály vezetőjét, természetesen protekciót kérve. A fogás beválik: Erzsikét felveszik. Am, amikor később fény derül a turpisságra — a kollégiumigazgatónő viszontszívességet kér a miniszter feleségétől — a lányt azonnal eltávolítják a gimnáziumból. Ezt a témát fedezi fel C Horváth, az ifjú jogászból lett újságíró, aki éppen a nagy lehetőséget, a felfedezést keresi, akit szűklátókörű, megalkuvásra bármikor hajlandó főszerkesztője, a MARKÓ PÁL: Fecskék jóhírrel A szerző első kötetével lépett a versbarátok elé. A szerény terjedelmű kis könyv válogatás tizenhat év költői terméséből. Markó Pál nem könnyű életutat járt be eddig. Anyagi gondoktól terhes gyermekkorát az útkeresés nehéz évei követték. A fiatal szabó asszisztens lett a szegedi növénytani intézetben. Megpróbálkozott a jogi pályával is, három év után azonban otthagyta az egyetemet, s a vegyészeinél kötött ki. A gondokon, a nehézségeken átsegítette kitartása, akarata. 1957-ben jelent meg első verse, azóta rendszeresen jelentkezik a vidéki és a budapesti napilapok, folyóiratok hasábjain. Ezeknek az állomásoknak, buktatóknak emléke tűnik fel minduntalan verseiben. Sosem elementáris erővel, szenvedélyektől korbácsoltan, hanem valamilyen — mai líránkban kissé szokatlannak tűnő, — higgadt, epikus ritmusban, nagyon is múlttá merülve. Talán ez okozza vagy a válogatás kritikátlansága, mindenesetre meglehetősen vegyes érzéseket kelt ez a kötet. S azt is SZABÓ MAGDA: Katalin utca Sajátos íróegyéniség. Nem jelentkezett, nem jelentkezik vitát kavaró művekkel, ám minden írása élmény a könyvbarátok számára. Olvasótábora elsősorban azokból to- borzódik, akik érdeklődnek az emberi lélek titkai iránt, akik a cselekvések mozgatórugóit kutatják, akik kedvelik a minden érzelmi árnyalat kifejezésére képes stílust. Szabó Magda mindkét területen otthonosan mozog. Nem rabja semmilyen — s rendszerint múló — irodalmi divatnak. Csak egyre törekszik: gondolatai pontos, hatásos kifejtésére. Ha ehhez a modern próza eszköztárából kell válogatni, akkor onnan merít, persze csak annyit, amennyit kell. így aztán ezek fel sem tűnnek, az olvasó csak a gondolatok tisztaságát, a hangulat varázsát érzi, egyszóval: a Szabó Magda-világot, ZÁM TIBOR: Interurbán Presbiter — milyen remekbe sikerült, életszerű figura! — bátor hangvételű, szocialista szellemű írásokra ösztönöz, természetesen közeli felmondás ígéretével. Az ambiciózus újságíró meg is írja a dörgedelmes, a leleplező cikket. A főnök le is adja, mert nem szíveli a pedagógusokat. Kitör a botrány, tiltakozik mindenki, aki csak illetékes ebben az ügyben. A zsurnaliszta érvel, magyaráz, nem lép vissza, legalábbis egy ideig. Amikor azonban megismeri a részleteket, a lány anyjának tragédiáját, rájön arra, hogy a valóság sokkal bonyolultabb annál, hogy sémákba lehessen préselni. A meghasonlásbái regény lesz. írja: C Horváth, úgy, ahogy a valóságban Zám Tibor. A mű első része kitűnően sikerült. A kisvárosi élet figurái hús-vér alakok. Ilyen az epizódista színész, a csinos, ledér és buta presszóslány, a felelősségvállalástól irtózó levéltáros, a jellemgyenge, de karrierista művelődésügyi osztályvezető, a marxi ideológiát csak külsőségként használó kollégiumigazgatónő. Zám Tibor rendkívül szemléletesen kelti életre a kisvárosi hétköznapokat, kendőzés- mentesen ír a nem mindig lélekemelő szerkesztőségi légkörről, megjelenítve nagyon is el kell mondani, hogy a bemutatkozás bizony balul sikerült. A versek többnyire erőtlenek, a sorok suták, nem egyszer nélkülöznek minden költőiséget. Sőt olykor-olykor már a közhelyek határát súrolják, esetenként giccses ízeket keltve. íme egy példa az agyonkoptatott hasonlatok közül: ,,Á!dás lettél nekem, mint rózsának a fény, éjnek a holdsugár.” (Áldás lettél) Hát ez bizony az ócska táncdalok kelléktárából való. Lehet ezt még fokozni? Ügy látszik: igen, mert a hasonlatpárt a következő sor zárja: „Repülj, te szép madárl” Ehhez már nem kell kommentár! Ez ugyan kiragadott példa, de bármelyik versből lehet válogatni hasonlókat. („Vad- galcmbok sírnak a komor éjben; A kábulatból nem volt, ki felrázzon, némán lepergő könnyet is meglásson; Kirajzoltak egy kedves képet, sápadozó őszi emléket; Csobog az emlék, szokik a táj; Mióta eljegyezted szívem; stb.) Ezek a suta, közhelyízű, költőietlen sorok miiimimmmiiiiiiimmiiiiiiii amely egyéni, aligha utánozható ízeivel ba- bonázza meg. A regénybeli Katalin utca nemcsak az írónő képzeletének szüleménye, hanem szimbólum is egyúttal: a szereplők számára a visszahozhatatlanul elmúlt ifjúságot, a büntetlenséget jelenti. Azt a zárt, háborítatlan világot, amelyet nem zavart semmiféle külső behatás. A Held, a Bíró és az Elekes család tagjai szinte idilli nyugalomban éltek itt, ilyennek tervezve, így képzelve a jövőt is. Számításukat azonban keresztülhúzza a vészterhes, az emberpróbáló éveket produkáló történelem. A Held szülők sosem térnek vissza a koncentrációs táborból. Rejtőzködő lányukkal, Henriettel egy katona golyója végez. Bíró őrnagy a fronton marad. Évek múltán a Katalin utcai házsort is lebontják. A regény szereplői mégis ide menekülnek vissza emlékeik szárnyán, innen kiindulva szeretnék megoldani saját problémáikat, eleve reménytelenül. Bármerre veti őket az élet, bárkihez kötik életüket, idővel minden szó! elszakad, csak a Katalin utca vonzása marad, csak azok közt talólreális visszásságokat, a sokszor törvénnyé tett megalkuvást, a fásult, csak saját érdekeikkel törődő, az illúziókból kiábrándult munkatársakat. Az író kiélheti ironizáló hajlamát, méghozzá nem is akárhogy. A második rész — bármennyire is tisztelendő az írói szándék — törést és színvonalesést jelent. Kevesebb a lelemény, az ötlet, mert kiszorítja a moralizáló alapállás. Nem ezt helytelenítjük, hiszen elgondolkodtató az, amit Zám Tibor elmondott — viták, meditáló párbeszédek és monológok sorába öntve — szereplőivel. Mégis inkább az agytorna fordulóit élvezzük, mint a gondolati anyagot. Igen, mert tulajdonképpen nem új dolgokat fedeztet fel az író, csak azt bizonygatja, hogy az élet minden sémánál bonyolultabb, hogy ítélkezni, igazságot osztani felelősség a javából. Ki ne tudná ezt a zsurnaliszták közül, s ki ne ítélkezne mégis, gonddal mérlegelve az érveket. Erről a témáról már regényt is írtak, igaz kevésbé sikerültét, mint Zám Tibor. Az említett negatívum ellenére is élvezetes olvasmány a mű második része. Azzá teszi az író könnyed, változatos stílusa, az a módszer, hogy bonyoiult dolgok összetevőit tárja fel szellemesen, fordulatoson, majd- hogy csevegve, ofykor finom humorral, máskor csípős iróniával fűszerezve, nem követve semmilyen irodalmi divatot, csak öntörvényei, élményanyaga által vezérelve. Első regényével jelentkezett Zám Tibor. Olyan alkotással, amely mentes a kezdés hibáitól, olyan művel, amely biztató folytatás fedezete lehet. megtörik a vers lendületét, ritmusát, bántóan prózaivá hangolják a nem egyszer hatásos hangütést. Érdekes, hogy milyen jó érzékkel indít Markó Pál: „Ostorpattogást hallok messzi szélben; Gyergyánfa tuskók göcsörtös jaját.” (A tegnapi rosszból) „Ködruhában lépked a reggel” (Jelen) „Fenyőerdők sűrűje szitál az őszben.” (Reggel) „Nyárhajtó ő«z. Csontomig hatol a hideg köd — dunnában a félsziget.” (Tihany) Esetenként a jellegtelen sorok közt is felvillan egy-egy értékes, szép költői kép. Mutatóba, hogy ilyet is tud, erre is képes Markő Pól. A kontraszt azonban csak a bántó modorosságot, a mögötte rejlő naív szemléletet emeli ki, a líra lényegének, éltetőerejének hiányát érzékelteti. Egy költő tizenhat év válogatott termésével lépett a porondra, jóval kevesebbet nyújtva a reméltnél, a vártnál. Érdemes lett volna — Vergilius tanácsát követve — várni azzal a bemutatkozással. jók helyüket, akikkel valaha ott éltek. Megrázóbban, hitelesebben nem lehet érzékeltetni az ember kiszolgáltatottságát, magányra kárhozott voltát, mint azt Szabó Magda teszi. Mondanivalója maradéktalan ábrázolásáért nemcsak az időt bontja fel, hanem a teret is. A hazai, a külföldi környezet mellett írói eszközökkel életrekelti a holtak birodalmát is. Heldék, lányuk Henriett és Bíró őrnagy szintén visszajárnak a Katalin utcába, felkeresik az egykori lakók, szomszédok, barátok új otthonát, együtt keresve a hajdan összekötő áramkör varázsát. Ennek érzékeltetésekor valóban modern eszközökkel operál Szabó Magda. Teszi ezt azért, hogy még plasztikusabban jelezze az emberi vágyak, tettek mozgatórugóit. Kitűnő ötlet volt az is, hogy többször megállította a cselekményt, egy-egy olyan pillanat megvilágítására, amely döntően befolyásolja szereplőinek sorsát. Aki ilyen sokhúrú hangszeren játszik, csak jó, csak sikeres könyvet írhat. PÉCSI ISTVÁN 59
