Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) II. rész

kik. Majd előrerohannak, vad ordí­tással) SANCHO: (kétségbeesve, lefogva a LEGÉNYEKTŐL) Megleckéztetni? En­gem, gazduram?! Hát mit követtem el én? FOGADÖS: Hát nem te hoztad nya­kunkra ezt a hebehurgya, féleszű lovagot? Elő a lepedőt, legények! Legközelebb majd tudni fogja, mi vár a naplopókra Andalúziában! SANCHO: (tehetetlenül vergődve a LEGENYEK karjában) Nagyjóuram! Segítség! Megbecstelenítenek! A to- ledói szent Szűzre esküszöm, ártat­lan vagyok! Gondoljanak családom­ra! Kíméljenek! Segítség, jóuram! (De hiába minden küszködés, a LE­GENYEK egy nagy, kifeszitett lepe­dőre dobják és megragadva a le­pedő négy sarkát, akár egy labdát, úgy hajigálják a levegőbe a FEGY­VERHORDOZÓT. Nagy lárma, újjon- gás a LEGENYEK soraiban. Majd mint akik maguk is kifáradtak, ab­bahagyják a kegyetlen játékot, a mozdulatlan SANCHO alól kihúzzák a lepedőt és a korcsma felé vissza­vonulnak. SANCHO nyöszörögve he­ver a földön, a LOVAG hátul egy kopár fa alatt ül, derekát a fa tör­zsének támasztva. Lassan sötétedik) I ll{ 7rf itimiiiiiii (Közben az állás és egyáltalán az egész előbbi szín díszlete eltűnik szemünk elől, hátul alacsony domb emelkedik ki a mélyben, majd né­hány fa még, oldalról. Csillagok is kezdenek feltűnni az égboltozaton. A zene halkan szól — széles, lágy zene ez, érzelmes, szivszorongató.) SANCHO: (minden tagját fájlalva, ne­hezen iettápászkodik és a LOVAG­HOZ vánszorog) Jóuram! Mit tettek velünk? DON QUIJOTE: Az emberek háládat- lanok, Sancho! Gonoszak és osto­bák ! SANCHO: Háládatlanok, háládatla- nok! De így megbecsteleníteni, meg­alázni tisztességes .. . jószándékú embereket! Nekem csalódom van, jóuram! Minden ikom, fikom, pere- puttyom, retyerutyóm itt született ezen a földön, Spanyolországban! DON QUIJOTE: Ki kételkedhetik eb­ben, Sancho?! SANCHO: Hát akkor miért ez a go­noszság az emberek között? Ez a gőg . . . kegyetlenség ... nagyravá- gyás . . . irigység... háládatlanság?! DON QUIJOTE: Mert emberek, San­cho! Emberek! Ezek már nem hisz­nek semmiben! (nagy sóhajtással, közben a lassú, halk zene tovább­folyik és csak később, a PLÉBÁNOS és MIKLÓS MESTER megjelenése pontjában halkul, veszik el teljesen) Fáradt vagyok, Sancho, ránkférne eqy kis pihenés! Minden, amibe be- léfogtunk, úgy ütött ki, hogy nem volt érte más a fizetség, mint gúny... háládatlanság... meg fenyegetés! Most is majd eltörték a derekamat! SANCHO: Nekem se vót más a fizet­ség, jóuram! A kormányzóságnak meg, úgy látszik, füstöltek! Pedig mán úgy láttam, hogy nagyon a markomba' van! DON QUIJOTE: Amit ma elmulasztot­tunk, Sancho, holnap bekövetkezhe- tik! SANCHO: Jó jó, de hát mán csak azt nem tudom, mit szól hozzá majd a családom! ígéretekkel nem tudom táplálni őket holtuk napjáig! DON QUIJOTE: Bízzál bennem, San­cho! Vagy tán már te sem hiszel? SANCHO: Hiszek én, jóuram! Hisz látja, hogy minden szavába1 hiszek! De már jó vóna amit meg is fog­hatok, ne mindig csak ígérgetés! (Hátul, nem nagy távolságban kiál­tások hangzanak) HANGOK: Uram! Uram! Szomszéd uram! DON QUIJOTE: (felriadva és fel­emelkedve) Hallod, Sancho! Hallod a hangokat? SANCHO: (négykézlábra emelkedve fülel) Mintha minket hívnának! DON QUIJOTE: Valakinek tán megint segítségre van szüksége?! SANCHO: (nehezen felemelkedik, hát­ravánszorog) Hát van még valaki, aki nálunk is gyámoltalanabb, jó­uram? (hirtelen újjongással) Értünk jönnek! Bennünket keresnek! Már itt is vannak! A plébános úr! Mik­lós mester! Meg Carrasco Sámson úr! A laureátus! (Háttérben, az alkonyati tényben meqjelennek a PLÉBÁNOS, MIKLÓS MESTER és CARRASCO LAUREÁTUS. Naay köpeny van rajtuk) MIKLÓS MESTER: (két karját kitárva a LOVAG felé) Drága jó szomszéd uram I PLÉBÁNOS: Hála a jó istennek, csak­hogy ráakadtunk! MIKLÓS MESTER: Már tele voltunk kétségbeeséssel! Tűvé tettük naqy- sóaod után az egész tartományt! PLÉBÁNOS: Nem volt se nappalunk, se éjszakánk! MIKLÓS MESTER: Mióta elment, az eqész ház qyászbaborult! (Előrejönnek, körbefogják a LOVA­GOT) SANCHO: (hátramegy a SZÜRKE mel­lé, de ott megint négykézlábra eresz­kedik és csak oldalát tapogatja fájdalmasan) No, ugye mondtam, nem vagyunk mi egészen elveszett emberek, jóuram! PLÉBÁNOS: (kezét összecsapva, két­ségbeesetten) Mi történt nagyságod­dal? Mintha ki volna fordulva ma­cából teljesen! DON QUIJOTE (szomorúan) A lovagi élet szerencsétlenségei ezek, plébá­nos uram! MIKLÓS MESTER: Hallottuk hírét, hogy lovaggá üttette magát! PLÉBÁNOS: Meg hogy szélnek eresz­tette a qályarabokat! LAUREÁTUS: Halomra szurkálta a bo­rostömlőket! DON QUIJOTE: (felüti lejét, újra meg­szállott hangon) Csak az óriások fejét vettem, laureátus uram! PLÉBÁNOS: (csititva) Jó, jó, persze, hogy azok voltak! Varázslók, meg óriások! Tele van velük az egész világ! De csakhogy megtaláltuk! LAUREÁTUS: Azért jöttünk, hogy ha­zavigyük nagyságtokat! MIKLÓS MESTER: Jöjjön haza, szom­széd urunk! PLÉBÁNOS: Pihenje ki magát! DON QUIJOTE: és a világ? (szinte könyörögve) Plébános uram! Miklós mester! Carrasco uram! Teméntelen bűn, meg nyomorúság van a vilá­gon! Mintha átok lebegne az em­beriség fölött! PLÉBÁNOS: Majd aztán beszélgetünk, de előbb pihenje ki maaát! SANCHO: (hátul, a SZÜRKE mellett, nagy nyöszörgéssel) Menjünk mán, ióuram! Aztán ha kiderül ami most beborult, útnak eredünk megint. LAUREÁTUS: Úqy hallom, Sancho, megellett a tehén! Megfialt a disz­nó! SANCHO: (kitörő örömmel) Hát azt mán csakugyan látni kell, hoqy qyarapodik a család! Induljunk izi- be’, nagyióuram! (sebtiben már ve­zeti is előre a ROCINANTET) DON QUIJOTE: (megadással) Hát ak­kor nyergeij, Sancho! Gyerünk! Fá­radt vagyok! Vigyetek haza, bará­taim! (A LAUREÁTUS és MIKLÓS MES­TER kétoldalt a LOVAG hóna alá nyúlnak és a hátsó bokrokig tómo- gatiák. ahol SANCHO és a PLÉ­BÁNOS mozdulatlanul várakozik) riiiiiiiiiut'­juj íiiiiiiimimi (Most hátul a fekete köriüggöny összecsukódik, nyílást hagyva a fénylő csillagokkal borított ég fe­lé. Benn a színpad viszont nappa­li fényben ragyog — gyertyák és lámpák nélkül. A bútorok lassan kiemelkednek a földből, mármint egy asztal, székek, nagy láda a sarokban. Ugyanekkor távolból harangszó csendül és újból fel­hangzik az előbbi képben meg­szakadt lágy, érzelmes zene. A függöny nyílásában most sietve megjelennek az UNOKAHOG és a GAZDAASSZONY, szinte kitárva az utánuk haladók előtt egy lát­hatatlan kaput) UNOKAHÚG: Erre, erre, plébános uram! Miklós mester! Erre hozzák, licenciátus uram! GAZDAASSZONY: (kezét tördelve az ajtónyilásban) Jaj istenem! Jaj is­tenem ! (Hátul megjelennek MIKLÓS MES­TER és a LICENCIÁTUS, kétoldalt támogatva a LOVAGOT. Mögöttük a PLÉBÁNOS és az ajtónyilásban SANCHO, aki csak később kerül beljebb a szobába) 26

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents