Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) II. rész

Bús éjszakám csak szenvedést terem, és sápadt holdfény rezg a szivemen! Duldnea! Óh Dulcinea! Csak holdsugárI És napsugár soha! Bús szívemnek lesz-e még nyara? Duldnea I Óh Duldnea I Sápadt úrnőm, mennyei erényi Remélhetek? Légy enyém I Légy enyém! DuldneaI Óh Dulcineal (nagy sóhajtás) > (majd fülelve, mert közelgő, moraj­ló hangok hallhatók) Hangokat hal- lokl (kard/áért nyúl) Óriások talán? Varázslók? Vagy láncra vert rabok megint? (kitörő örömmel) Sanchol (Mert hátul, a lennsik peremén va­lóban megjelenik SANCHO, kötőfé­ken vezetve a SZÜRKÉT, mögötte a VADASZTARSASAG, élükön DO­ROTTYÁVAL, A csapat hátul, a sziklák között megáll) SANCHO: Megjöttem, nagyjóuram! Mán azt hittem, hogy a föld nyelte el, hogy nem találtam a régi he­lyén I (DOROTTYA csapata felé, hátrafordulva) Mindenféle méltósó- gos meg kegyelmes elátkozott lelke­ket hoztam, méghozzá csapatostól I Nagyságodat keresik! Aszongyák, hogy kínjukban hetek óta bolyongó­nak az országutakon! DON QUIJOTE: (meglepetten, de azért örömmel) Elátkozott lelkek, Sancho?! (homlokát végigsimítja, mintegy látomásban) DOROTTYA: (előlép és a LOVAG előtt térdre veti magát) Csak én, ne­mes lovag! Csak én! (tenyerébe rej­ti arcát és térdre borulva zokog. Há­tul a GAVALLÉROK csak nehezen tudják visszatartani jókedvüket) DON QUIJOTE: (karját nyújtva, de DOROTTYA véges-végig térdre bo­rulva marad, úgy könyörög és zo­kog) Kelj fel, nemes hölgy, és be­szélj! Miben segíthetek? DOROTTYA: Szívem hozott hozzád, ne­mes lovag! Se éjjelem, se nappa­lom, mióta hallottam csodálatos hí­redet! DON QUIJOTE: Hercegnő! Kardom és becsületem a tiéd! DOROTTYA: (hangos zokogással) Sze­relmem! Megmentőm! Egyetlen re­ményem ! DON QUIJOTE: (meghatottan) Szol­gád vagyok, nemes hercegnőm! De meg kell mondanom, szívem már nem szabad! Hűség, eskü és foga­dalom köt Tobosó szépséges virág- szálához, Dulcineához! DOROTTYA: (kezébe temeti arcát és hangosan zokog. Mindebben azon­ban semmi túlzás, semmi nevetsé­gesség) Ó, én szerencsétlen! Bol­dogtalan! Elátkozott! DON QUIJOTE: Ha kívánod, herceg­nő, fegvverhordozóm is vallomást tehet! ö az egyetlen, aki titokban ismeri néma szenvedélyemet! SANCHO: Amman Igazi Tudok én tit­kot tartani I DON QUIJOTE: Most is tőle jön! Küldetésben járt, vitte alázatos hó­dolatomat! SANCHO: Meg is kaptam rá a vá­laszt! Akár az ablakba is kiteheti! Ügy fogadott a szépséges, elátko­zott hercegnő, hogy még most is zúg a fejem I DON QUIJOTE: Szólj, hercegnő, mi­ben segíthetek? Mi kínozza a lelke­det? DOROTTYA: (zokogva) Egy varázsló, nemes lovag, aki atyámat elbűvöl­te és rabságba vetettel... DON QUIJOTE: (kardjához kap) Ta­lán Merlin, az átkozott? DOROTTYA: Nem Merlin, hanem Pan- dafilando, az óriás varázsló! (zokog­va) Hogy feltárjam előtted titkomat, ha már Dulcinea is elragadta tőlem a szíved, ne tagadd meg tőlem lo­vagi támogatásodat! (körülnéz, majd suttogva a LOVAG felé) .. .Mico- micoma hercegnője vagyok, szeren­csétlen atyám pedig az afrikai Mi- comicon etiópial király! Trónjától megfosztotta, elbűvölte és évek óta rabságban tartja a gaz Pandafilan- do, a varázsló! (két kezét összekul­csolva, hangos zokogással) Mentsd meg atyámat, ó nemes szívű lovag! DON QUIJOTE: Hol találhatom az átkozottat? DOROTTYA: Lenn feküdt bódultán a vendégfogadó mögött! De lehet, hogy azóta a pincében, vagy a pad­láson rejtőzködik! DON QUIJOTE: (kardjával kezében) Sancho, a pajzsomat! (SANCHO felkapaszkodik a fára és leemeli onnan a pajzsot) DOROTTYA: (még mindig térden áll­va, összekulcsolt kézzel, hálától re­megő hangon) Megmentőm! Nemes lovag! Ha elpusztítod a varázslót és megmented keserű rabságából, atyám birodalmának fele a tied! DON QUIJOTE: (meghökkenve) Etió­pia fele? De hisz ha jól tudom, an­nak a birodalomnak lakói szerecse- nekl SANCHO: (kétségbesetten előrerohan és megragadja a LOVAG karját) Mit törődünk mi azzal! Foqadja el ész nélkül, nagyjóuram! Birodalom az mégiscsak birodalom! DON QUIJOTE: A lovamat, Sancho! Vezess, hercegnőm! Hadd nézzek szemtől szembe vele, hogy mire ké­pes az az átkozott! DOROTTYA: (a nevetéstől fuldokló GAVALLÉROK támogatásával fel­emelkedik) Erre, erre, nemes lovaq! Légy áldott, ha elpusztítod Pandafi- landót! Ne féljetek! Kövessük a hőst, barátaim!... (A LOVAG olda­lán, ROCINANTET és a SZAMARAT kötőléken vezető SANCHOT követ­ve, meqindul hátrafelé. GAVALLÉ­ROK ÉS LOVÁSZOK, fuldokló neve­tésüket visszafojtva, követik) Tiiniiiiiiiiin (Újból zene, ezúttal félelmetes, kí­sérteties. Fenn a sziklás hegyorom most enyhe homályba borul, ép­pen csak dereng. Viszont lenn a színpad alsó területe sötét. Ez a terület lesz a későbbiekben a pin­ce. ahová a LOVAG SANCHO kí­séretében leszáll, hogy felkutassa PANDAFILANDÓT és megküzdjön az óriásokkal. Mindebből most még semmi sem látszik és a fél­homályban csak DOROTTYA, a LOVAG és SANCHO hangja hall­ható) DON QUIJOTE: Már látom! Ott áll az átkozott! SANCHO: Sziklák azok, jóuram! Mán megint káprádzik a szeme! DOROTTYA: Előbb át kell jutnunk a hídon! Türelem, nemes lovag! Lenn, a szállás körül leselkedik! DON QUIJOTE: Talán itt bújkál a bokrok között! DOROTTYA: Vagy fenn a tetőn, a ké­mény mögött! SANCHO: (kétségbeesve) Fel ne mász- szon mán a háztetőre is, jóuram! Nem varázsló az, amit ott lát, ha­nem egy szélfogó! DON QUIJOTE: Ne hagyd magad Sancho, félrevezetni! Kutasd át a fogadót! És ha megtaláltad, hajtsd ki elém botoddal az udvarra Pan- dafilandót! Hadd mérkőzzem meg vele I SANCHO: Én meg oszt mán igazán nem akarok varázslók dolgába avat­kozni, jóuram! Még tán majd engem is elbűvöl! Oszt akkor mi lesz a családommal? DON QUIJOTE: Hová lett a bátorsá­god? SANCHO: Ammán csak ott van, ahol a biztonsáaom! DON QUIJOTE: Fogd a lámpást, gye­rünk a pincébe, hátha ott rejtőzkö­dik! Világíts, Sancho! Lépcsők vannak itt! Vigyázz! (Fenn a színpad egyharmadának magasságában, széles lépcsők tete­jén megjelenik a LOVAG, előtte lámpással kezében SANCHO. Le­botorkálnak a lépcsőn, ahol a szín bal oldalán, egymásra helyezett polcokon sorban egymás mellett nagy, óriásfejekhez hasonló boros­tömlők nyugszanak. SANCHO a lép­cső alján megáll, a LOVAG előrejön és a félhomályban karddal kezé­ben megáll) DON QUIJOTE: (szemben a borostöm­lőkkel) Itt vannak, Sancho! Méghoz­zá nem is egyedül Pandafilando! Az összes varázslók, valamennyien! (Amidőn a LOVAG beszél, a bo­rostömlők torz óriásfejeknek lát­szanak) SANCHO: (homloka fölé helyezve te­nyerét, a lámpást magasra tartva) Mán megint cikrádzik nagyságod szeme! Borospince ez! Hát nem lát­ja a tömlőket a polcokon, uram?! 24

Next

/
Thumbnails
Contents