Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-05 / 285. szám
4 helyőrség novella VERTIGO- Nem tudom, mi az istenért történt ez - mondta. - Éjjel arra keltem, hogy forog velem a világ. Pedig csak az egyik oldalamról átfordultam a másikra. A csónak orrában álltam, és őt hallgattam. Közben néztem a vizet, ahogy a part menti fűzfák lehullott sárga leveleit sodorja. A város templomtornyai nem látszottak a sűrű ködtől, csak a harangozásuk ért el hozzánk. Nagyon halkan szóltak. Mintha vastag plédet borítottak volna rájuk. Gergő a csónak farában ült. Óvatosan előhúzta a bottartó zsákból a pergetőbotot. Hallottam már, hogy mi történt vele. A kollégák elmesélték, miért nem jött be dolgozni. Mesélték, hogy milyen erős szédülés jött rá. Alig bírt kimászni az ágyból. Valahogy kikeveredett a fürdőszobába, de mikor a csaphoz hajolt, hogy igyon, beesett a fürdőkád és a mosógép közé.- Szerencse, hogy a gyerek nálam töltötte az éjszakát. Felébredt a zajra, és hívta a mentőket meg anyámékat. Nagyon meg volt ijedve.- Ügyes - mondtam. Közben két vadkacsa tűnt fel a kövezés mögül, és egyenesen felénk tartottak. - Aztán?- Hárman kellettek, hogy felsegítsenek. Gondolj bele, mi volt ott. Ha csak ketten vagyunk bent, az is kész tumultus. Tudtam, hogy miért hívott el magával horgászni. Félt, hogy viszszatér a szédülés. Én épp ráértem, és szerettem a Dunát. Neki ez elég volt. Nem életbiztosítás egyedül egy csónakban, ha bármikor beüthet a krach.- Azt hittem, szívrohamom van. Mikor leértünk a kórházba, és kiszálltam a mentőből, elkezdtem hányni. Még infúziót is kaptam. Azt mondták, hogy vertigo volt. BPPV vagy mi. Összerakta a kétrészes botot, majd óvatosan felállt. A szerelék végén egy élénk, sárga színű gumihal volt.- Ez milyen hal akar lenni? - kérdeztem tőle.- Ez, barátocskám? Egy lapátfarkú küsz.- Van ilyen a valóságban?- Hídja a nyavalya. Sokféle küsz van. Lehet, hogy van ilyen is. Ez volt ráírva a dobozára. Figyelj, eddig azt sem tudtam, hogy kristályok vannak a fülemben, most meg fenekestül felforgatják az életemet. Leültem, hogy tudjon dobni. A vadkacsákat figyeltem. Láttam már őket itt korábban is. Egy gácsér és egy tojó. Mindig rossz helyen voltak. Tudtam, hogy Gergő majd oda fog dobni, és azon a sávon fogja behúzni a csalit, ahol a madarak úsztak.- Kimennek a kövekre - mondta.- Ott alszanak.- Nappal is rád jöhet? - kérdeztem.- Előfordulhat. Be is vagyok szarva rendesen. Lehet, hogy csak felnézek az órára vagy behúzom a függönyt, aztán beüt a dolog. Gergő a válása óta egyedül élt. Hétvégén mindig nála volt a fia, de Simi a hétköznapokat az édesanyjával töltötte. Gergő ilyenkor minden szabad idejében a vízen volt. Kint a természetben, ahol elmondása szerint sohasem érezte magát magányosnak, még a legsötétebb éjszakán sem. El sem tudtam képzelni, mit érezhetett, amikor egyedül volt otthon, félve, hátha újra rátör a szédülés. Aznap semmit sem fogtunk. Pedig jó volt a vízállás, és az újhold is nekünk kedvezett.- Menjünk. Ez nem a mi napunk- mondta Gergő. Behúztam a rögzítősúlyt. Közben Gergő elrakta a botokat, és beindította a motort. Megfordultunk a csónakkal, és a part mellett elindultunk visszafelé, az árral szemben. Aztán befelé fordultunk. A köd a folyó közepén sokkal sűrűbb volt. Néhány perc múlva feltűntek a túlpart fái, ritkás, sárga lombozatukkal mintha sápadt, szeplős leányarcok lettek volna.- Imádok a vízen lenni. Szeretném, ha legalább a peca a mindennapjaim része maradhatna - mondta Gergő, miközben az úszó stég felé irányította a csónakot. Este eszembe jutott, hogy van Alfred Hitchcocknak egy filmje, melynek az a címe, hogy Vertigo. Úgy emlékeztem, valami hasonlóról szól, mint ami épp Gergővel történik. Megkerestem az interneten, és amíg a gép letöltötte, felmentem a Facebookra. Láttam, hogy Gergő kiposztolta, Hogy vertigótól szenved. Arra kérte az ismerőseit, hogy aki már átélt ilyesmit, az írja meg, hogyan szabadult meg tőle. Sok hozzászólás volt. írták, hogy nincs olyan bogyó, mely varázsütésre megszüntetné a visszatérő szédülést. Egy tornát ajánlgattak neki. A többiek szerint az Epley-manővert kell csinálnia. Megnéztem a YouTube-on, mi ez. Nem tűnt nagy kunsztnak. Nagyon bizakodó voltam. Miért ne lettem volna az? A történetnek nem én voltam a főszereplője, nem én voltam kétségbeesve. Csak égy katasztrófaturista voltam, akiben megvan a jó szándék, de segíteni nem tud. Örültem, hogy talált olyanokat, akikkel lelkizhet ezen. Ha valamiben, hát a lelkizésben sosem voltam jó. Inkább megnéztem a Hitchcock-filmet. Október utolsó hétvégéjén gyönyörű, napsütéses időnk volt. Lomha őszi legyek pihentek a házfalakon, és a lehullott avar rothadó illata betöltötte a levegőt. Felhívtam Gergőt, hogy mit tervez, eljön-e velem biciklizni a töltésre.- Már kint vagyok a négyes kőnél pergetni. Tekerj erre - mondta a telefonba. Gyors voltam. Húsz perc múlva legurultam a töltés oldalán, majd leszálltam a bicikliről, és betoltam a fák közé. Lefektettem a magas, de már ritkuló aljnövényzetbe, és gyalog mentem tovább. Elsétáltam az ártéri erdő magas fűz- és nyárfái alatt. A fák között néha feltűnt a folyó. Vizére apró ködpamacsok simultak. Ahogy kiértem az erdőből, a kövezés oldalában keresni kezdtem őt. Tudtam, hol szokott dobálni. A táskája ott is volt. A botja is ott volt, a szürke köveken feküdt. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Ő sohasem tenné le így a horgászbotot. Fürkészni kezdtem a vizet.- Itt vagyok! Egy kidőlt fűz mögött ült egy jókora kövön, tőlem talán húsz méterre. Félmeztelen volt. A pólója és a dzsekije a fa ágaira dobva száradtak a napon. A bakancsából csöpögött a víz. Odamásztam mellé a köveken, a faágak és a víz között. Lehúztam a cipzárt a dzsekimen, levettem, és a vállára tettem. Leültem mellé. Rám se nézett, csak a vizet bámulta.- Csak felnéztem, nehogy beleakadjon a csali a faágba. És már bent is voltam. Néztem őt, és közben eszembe jutott a Hitchcock-film főszereplőjének egy mondata. A James Stewart által alakított figura, akinek hasonló szédülései vannak, attól tart, hogy már irodai munkára sem alkalmas. „Képzeld el - mondta a filmbéli szöszkének, akit épp meglátogatott a lakásán -, ott ülök az íróasztal mellett, és az asztalról leesik a ceruzám, én meg utána nyúlok, hogy felvegyem, aztán rám jön az acrofóbia, és...”- El sem tudod képzelni, hogy mit érzek most - mondta Gergő. A bedőlt fűztől nem messze egy süllő hajtotta a kishalakat. A háta ezüstösen csillogott a víz alatt. Néztük a folyót, ami ugyanúgy folyt, mint annak előtte, és tudtuk, hogy ugyanúgy fog továbbra is folyni. aianio „EZ NEM A MAGADRA MARADTÁL, VAGY A MINDEN MINDEGY" Pál-Lukács Zsófia Egy verssort kérek karácsonyra, csakis olyat, amely vadul perel a rosszal, lágyan szeret, körbeölel, amely lát, fenyőfaágon himbál, olyat, ami megnyugvást hoz, és a tágra nyitott vaskapun barátként beköszön. (Egy verssort kérek) Nemcsak az ünnepek közeledtével lehet jó okunk rá, hogy elolvassuk Hodossy Gyula fenti idézett versét, valamint a Minden addig című kötet többi szövegét, de az év végi számvetés időszakában inspirativ lehet a szubjektív és közösségi kitekintés is, melyet a kötet vállaltan céljául tűz ki. Több oka van annak, hogy az Egy verssort kérek című művet emeltem ki a kötetben szereplő szövegek közül. Sok mindennek foglalata ez a vers. Meglátásai, kívánalmai éppen addig érvényesek, ameddig azok kell hogy legyenek vagy kellene hogy legyenek. Ez a feltételes mód sokféle érzelmet indíthat útnak a befogadóban, egyéni szempontból egyfajta út a teljesség felé, amit az év vége, egy születésnap vagy éppen egy kerek évforduló határol (Hodossy Gyula IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET idén hatvan éves), közösségi szempontból pedig nosztalgiát, bánatot, esetleg reményt ébreszt a befogadóban. A kötet kettős kódolását követi szerkezeti építkezése is: míg az első két egységben (Hidak és partok; Morzsák) főként versek és aforizmák, morzsák szerepelnek, s a saját, személyes lét kérdéseit taglalják, a harmadik és negyedik egységben rövidprózák és esszék kapnak helyet, melyek azonban a kisebbségi lét felől értelmezik az élet alakulását. Mindkét szempontnál lényeges a megszólaló mint közvetítő szerepe, amit a Rácz Éva által készített borítóterv is kiemel: hidat látunk tükröződni a víz felszínén, a híd mellett és mögött pedig ott van természetesen a távlat, a part. Ez azonban, azt hiszem, kevésbé lényeges, ebben a kötetben inkább a híd a központi hely, jelentésárnyalataival a költő is könnyebben, nagyobb biztonsággal tud azonosulni - kultúraközvetítőként, szerkesztőként, a Katedra Alapítvány igazgatójaként, a Szlovákiai Magyar írók Társasága elnökeként. Hogyan tudok a közösség és a saját elképzeléseim, indíttatásaim hasznára válni? S vajon meddig? A part e felé a személyesebb élettér felé viszi az értelmezést, ahol az azonosság sokfélesége irányadó: „Én vagyok Te, Te vagy én, én vagyok Madách Imre, Te vagy Arany János” {Én vagyok Madách Imre). Szövi a lélek vásznát, mondhatnánk, utalva a tíz évvel ezelőtt megjelent kötet címére, hiszen ez a folyamat és technika itt is megfigyelhető. Számvetés ez a munka, de nem a klasszikus értelemben. Nincsenek benne erős állítások, nem terheli az olvasót meglátásaival, megállapításaival. Noha egyfajta filozofikus igény jellemzi a dolgok, jelenségek, emlékképek felkutatását (életképek írják vissza magukat a jelenbe), a nézőpont csak addig érdekes, amíg ezek miértjét - s nem az okát - érti meg: „a várakozásnak nincs oka, / csak miértje. / Mint az imádságnak, / az örökkévalóságba vetett hitnek.” {Várakozás) Közben pedig egyéb hitek is leomlanak, valamitől mindig megfoszt a világ. A belátások során vállalja a beszélő a fásultságot, a kiábrándultságot, néhol sztoikusán, néhol pedig hetykén, játékosan veszi tudomásul Az átláthatatlanság gyönyörűségét. A világban a sok újítással „az életeket tékozló valami” jelent meg, ahol magam is tékozlófiú vagyok, de te talán te sem különbözöl {A tékozlófiú esete a tékozlófiúval). Tandori Dezső Pillanatnyi (?) végszó című versét idézi fel bennem mindez. Ily morzsák, ez voltál - foglalja össze az alcímben Tandori a világ függőleges és vízszintes szerkezetét: vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg, / és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is. Hodossy Gyula a második részben képletesen hatvan morzsát, számozott gondolattöredéket tesz közzé, melyek szintén egyfajta lelki táplálékaink lehetnek; a morzsa motívumként is megjelenik a kötetben például a kenyérmorzsát csipegető galamb képben {Ha másként alakul). Ebben a kötetben ugyan „leomlanak az akadályok, a gátak, / elhalványul a félsz” (A szó misztériuma), mégis tapintattal beszél például Csallóközről, a szülőföldről mint utópiáról vagy az értelmiség szerepvállalásáról. Itt kapcsolódik össze tehát a saját múlt a szlová-HODOSSY GYULA mindé n addig kiai magyarság múltjával, még akkor is, ha sok mindent eltakar a tekintetünk elől a falura telepedő köd (a múló idő). Az ismert cselekvéssorok, jellemző élethelyzetek, mint a mosás, ásás, fiatalkori emlékek és szülőkről szóló feljegyzések mindmind közelebb hozzák az életet, s benne ezt a „kiveszőben lévő emberpéldányt” Hodossy Gyula: Minden addig. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020 2020. december t 1 y Mednyónszky László: Téli csend (olaj, vászon, 95 * 122,5 cm, 1915 előtt, magántulajdon]
