Heves Megyei Hírlap, 2020. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
2020-12-19 / 297. szám
6 helyőrség onvv „MIT CSINÁLTÁL, MIKÖZBEN MÁSOK ÉLTEK?" Titokzatos költészet Farkas Wellmann Éva költészete, titokzatos a Magaddá rendeződni című, negyedik kötete is. Sejtelmesek, tapintatosak az egyedi hangon kimondott szavak, szókapcsolatok, s rejtőzködő a bennük megszólaló én, akit egy mindannyiunk számára lényeges célkitűzés megvalósításában érhetünk tetten: megtalálni magunkat, otthonosan mozogni a létben, rendet rakni benne. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb feladata lehet az embernek, ezért is ad sokat az olvasónak a kötet, különösen ha az adventi várakozás és lelki felkészülés időszakában, ebben a kegyelmi pillanatban olvassuk. Szent fegyelem, bűnbánat, összeszedettség: ezeket a jelképeket sűríti egybe advent liturgikus színe, a lila; a kötet legfőbb jellemzői is ezek lehetnének. A jelentésadást gazdagítja a borító két alapszíne, a kék és a bíbor, hiszen az utóbbit a magasztosság kifejezőjeként ismerjük. Hogyan lehet e kivételes lelki stációkat egységben és magabiztosan kezelni: nagy mestere ennek Farkas Wellmann Éva. A versek beszélőjének rejtett élettörténetén keresztül kicsit mindannyiunk élettörténete megmutatkozik. Sok minden megérinti a belső utazás során, de finoman, árnyaltan viszonyul ezekhez az érintettségekhez, legyenek fájdalmak, emlékek, szerelmek, tépelődések, otthonok: „Én nem szeretnék ilyen sem olyan lenni.” (Minden gondodnak alján). S éppen ebben áll a titok, amire kicsit mindannyian vágyunk: úgy megmutatni magunkat, hogy ne lássanak túl sokat belőlünk, de mégis érezzék a lényegünket, úgy beszélni magunkról, hogy ne mondjunk sokat, de ne is szűkölködjünk a szavakkal. A szerző nagyszerűen „tartja ezek között az arany közép mértékét, a ciklusok által kirajzolódó fejlődéstörténetben (a cikluscímek révén) megmutatja a Születések, Parancsolatok, Örökségek, Adatmentések és Tüskék mechanizmusait, fő működési elveit. Mintha egy fejlődéstörténet állomásait járnánk végig születésünktől (hányszor és milyen formákban születünk újjá kapcsolatainkban, megismeréseinkben, felismeréseinkben?) az Úrnak való engedelmességig, a parancsolatok megtartásáig, majd újraértelmezéséig. Örökségeink adományával és terhével együtt élünk, ezek mind nyomot, tüskéket hagynak nemcsak bennünk, de rajtunk is: „a ráncokat kiszáradt karmok vésik”. S az úton tüskékkel a talpunkban is meg kell tanulnunk járni. így áll össze a történetünk. Legbelső igényeink itt úgy szólalnak meg, hogy mégsem lesznek klisészerűek. Ezt a kötet többek közt azzal is eléri, hogy beemel a Parancsolatok című előző kötetből is egy részt, szakrális értelmet ad igy a vázolt életútnak. Azt hiszem, a kortárs lírában ez is unikum. Talán a fenti liturgikus párhuzamok alátámasztják azt, mennyire szükségsze-Teofónia (vegyes technika, vászon, 130 * 150 cm, 20151 (MÁR) MEG (SEM) HÖKKENTŐ MESÉK A kárpátaljai származású, de a világban a helyét bárhol - leginkább a prózaírásban - megtaláló Kertész Dávid első kötete több szempontból ígéretes kezdés. Mint a legtöbb első kötet, A keresztúri vámpír és más történetek is vélhetően több időszak - korszaknak még talán nem nevezendő - termését adja közre, és ez esetben észlelhető lehetne a sokszínűség massza jellege, egy bizonyos egyenetlenség. Kertész Dávid kötete viszont inkább egy egyenletes színvonalon alkotó prózista kalandozásait mutatja, aki bár a prózanyelv határait - a fülszöveg állításával ellentétben - nem különösebben feszegeti, de kétségtelenül sok mindent kipróbál témában is, megközelítésben is. Ebből is következik, hogy a kötet nem csak a sokszor meghökkentő felvetések, képzettársítások miatt izgalmas. Stílusa szép, technikája kiforrott. A kötet három fejezetre tagolódik, az elsőben hét, a másodikban öt, a harmadikban három szöveg található. Vártam, hogy végül - követve a számokat - egy negyedik fejezetben egy vezérnovellát olvashatok, végül arra jutottam, hogy maga a kötet lehet ez az egy, hogy Kertész Dávid magát a gyűjteményt adja az olvasónak mesternovellakénrt. A tematikai felosztás is lényeges: a szövegek hangsúlyosan foglalkoznak az idő kérdéskörével, kevésbé fontos bennük a tér, a helyszín. A fejezetcímek összefoglaló jellege mellett erős állításokat is megjelenítenek: Kertész történetei akár a múltban (Esküszöm, megtörtént), akár a jelenben (Ez nem velünk történik), akár az elképzelt jövőben (Azt hiszem, meg fog történni) játszódnak, a benne szereplő figurák és cselekedeteik reflektálnak magára az időre is. Tulajdonképpen mindhárom szakasz és mind a tizenöt novella arról beszél, hogy mi minden történhetett és történhet meg az emberrel, akkor is, ha az első olvasásra hihetetlennek, tudományos-fantasztikusnak, groteszknek tűnik. Kertész szövegeinek fontos erénye, hogy miközben fejünket ingatva azt mondjuk, hogy nem, hát ez azért nem lehet igaz, újragondolva belátjuk, hogy de igen, mindez nagyon is elképzelhető. Számos szöveg azzal, hogy tanulságokkal szolgálva egyszerre döbbent meg, szórakoztat és tanít az angol-norvég származású író Roald Dahl klasszikus sorozatát, a tévésorozatként is ismert Meghökkentő meséket idézi. A csavargó gyilkossal rövid ismeretség után lelépő lány története (Egy ellopott mondat) csak elsőre hihetetlen, tudható, hogy a kilátástalanság helyett valami biztosat, még ha rossz is, gyakran választ az ember. Az elcserélt holttest történeténél (Máli néni újratemetve) egyenesen tiltakozik a jóérzés, miközben tudható, hogy a magasztos pillanatokra volt az ima, könyörgés megjelenítése a kötetben. Lényeges ebből a szempontból a Beszéd és könyörgés születésért című vers, ami a Halotti beszéd és könyörgést parafrazeálja; az Unus est Deus pedig egy nagy hitvallás: „Hiszem, hogy a bűnök / valahogyan, valamikor / bocsánatot nyernek - / egyébként értelmetlen / és elviselhetetlen /a vég felé való / egyre körülményesebb küszködés”. Az Addig megmarad című vers Szent Pál Szeretethimnuszát idézi fel az olvasóban, ez pedig a szeretetről mint alaptörvényről ír. Emlékszem, milyen megatározó volt a recepcióban Az itt az ottal című második kötetre jellemző intellektualizmus kiemelése, az elhallgatva kimondás művészete mint fő jellemző (lásd Ungvári László Zsolt recenzióját). Ezt a tendenciát az életműben az idei válogatás viszi tovább. Az első vers egy felkiáltással kezdődik: „Ó, jaj”, formája szonett, ami hagyományosan a versről való gondolkodás meghatározó alakzata. A szerző versformaválasztásával hagyományt idéz, ennek kíván a folytatója lenni, ami azért is jó, mert „a szonett egy évszázada tartós válságban van”1. A forma mértéke pedig a formálás, eredménye az egyedi hangban és a szóépítésben megmutatkozó elkülönülés. Az árnyalt kérdésekben, finom (ön)megszólításokban „elveszett az áldott, szép középszer” (Ki nem beszélni). Egyrészt a sok munka, másrészt a tehetség eredményeképpen olyan különleges szókapcsolatok jönnek létre, mint a címben szereplő „magaddá rendeződni”. A tömörített érzetek feszültségét oldja egy-egy szöveg zeneisége, mint a Bánat utca című vers esetében; visszaköszön a népdalok hangulata, de ennél is többet ad a kötet, újraértelmezi a népdalok gondolatvilágát és személyesebbé teszi a megszólalást. Az Adatmentések ciklusban szereplő alkalmi versek pedig kiszélesítik a kapcsolathálót, itt is „gyökerek után tapogat a kéz” (Inferno), például Tamási Áron alakja, irodalmi szerepe, vagy az 1989-es események felé. Farkas Wellmann Éva új kötetében a nyelv mögött dolgok állnak és nem Pál-Lukács Zsófia egy másik nyelv, miként a Parancsolatok esetében láthattuk. A dolgok idézik elő a világ borait egyensúlyát, s megszólal a Túlhajszolt lelkek balladája. Nagyon fontos különbség, hogy a megszólaló nem a világnak akar megfelelni, inkább önmagában vetkőzi le a mázat, arca mint gyenge rézkarc: „Felföldi szél havat hoz, havat hoz / Visszamennék magamhoz, magamhoz”, olvashatjuk a Bánat utca című versben. Vagy lehet, hogy ez csak kívánság? Vajon mi ennek az akadálya, mi ennek az ára - kérdezzük magunkat, de el is bizonytalanodunk a visszatekintésben, mert nem tudjuk, hogy „magam lennék-e mögöttem az árnyék” (Nélküled hosszú)? Nagyon érzékeny nosztalgia ez, ahol helyet kaphat a kötet legnagyobb kérdésfeltevése is: mit csináltál, miközben mások éltek? Szeretjük az olyan verseket, amelyek az életvilág, azaz a megtapasztalt valóság felől szólítanak meg, ha a versek beszélője magával visz vagy elindít ezen az utazáson és kitekintési lehetőségeket mutat fel. Azok számára ajánlom a Magaddá rendeződni kötetet, akik igényesek önmagukkal és a nyelvünkkel szemben, akik kíváncsiak rá, hogy az énkeresésnek hogyan lehet művészileg új nyelvet és új arcot adni. Farkas Wellmann Éva: Magaddá rendeződni. Előretolt Helyőrség íróakadémia, 2020 1 http://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/i99i-5.pdf, 384. Nagygéci Kovács József ba gyakran vegyülnek a leghétköznapibb történések közül. Hasonló mellbevágó felismeréseket hoznak az elidegenedést, a tárgyiasulást felpanaszló, az emberi szó hiányát szövegbe emelő novellák (Okosszerelem, Herr Drosselmeyer szerkezeté). Klasszikus novellák ezek, főhőssel, váratlannak ugyan nem mondható, mégis meghökkentő fordulatokkal (Sírrabló, Kilencszer kilenc), vagy éppen nyugtalanító kérdéssel (Az emberiség mindenekfelett) zárulnak. Az elbeszélésmód is klaszszikus, lineáris, sűrűn teleírva párbeszédekkel. Ez utóbbi az írások erősségei közül való: Kertész Dávid tulajdonképpen minidrámákat ír, színpadi jelenetként, vagy akár - a novellák leíró részeiből vett magyarázatokkal dramatizálva - rádiójátékként is jól működnének. Az ember és az emberiség furcsaságait kíváncsian kutató és az azt kellő iróniával, a fonákságok felismeréséből fakadó derűvel feljegyző, a fantáziát bátran használó szerző első kötete a továbbiakra nézve több mint biztató. (Kertész Dávid: A keresztúri vámpír és más történetek, Előretolt Helyőrség íróakadémia, 2020) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. december