Heves Megyei Hírlap, 2020. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
2020-11-14 / 267. szám
elyorseg novella A 6-OS SZÁMÚ Amikor a mentő beszállította a megyei kórház akutosztályára, már éjfél felé járt az idő. A vizsgálóban éles fény uralkodott, ami még a mentősök szemét is bántotta. Amikor átadták, az ügyeletes adjunktusnő kikérdezte a két mentőst, akik ugyanazt mondták el, amit még a mentőautóban írásban rögzítettek: 27 éves nőbeteg, a nyakán körben vágások, amiket a balesetin összevarrtak, gézlapokkal beragasztottak, melyek itt-ott átvéreztek, mire a betegfelvétel megtörtént. Egy szál bugyira vetkőztették, majd ráadtak egy kórházpecséttel ellátott fehér hálóinget. Megmérték a súlyát, a vérnyomását. Bevezették a 6-os számú kórterembe, ahol a két ágy közül a fal mellettit választotta. • A 6-os számú kórtermen van csak egyedül gombfogantyú az ajtón. Kijutni a szabad térbe, a folyosóra is lehetetlen. Egy hatalmas vakablak köti össze a vizsgálót a kórteremmel. Ezen át lüktet a 6-os számú kórterem lakóinak kínosan kínzó élete. Nővérek váltják óránként egymást, éjjel-nappal monitorozzák a kórtermet. A három beteg hamar összeszokik, olykor falaznak is egymásnak, ahol tudnak, de például ha már két percnél hosszabb ideig tartózkodik valamelyikük a mosdóban, rányitja az ápolószemélyzet a vécéajtót, hogy vajon mit csinál. A legapróbb kihágásért is kulcsos bilincs jár egy órára, bár ez attól függ, mekkora szabályellenességet követett el az illető, így lehet akár két óra hossza is. A kikötözésben a legkellemetlenebb az orrviszketés, ezt muszáj zsebkendővel megtenni a szobatársért, különben bele lehet őrülni. A 6-os számú izoláló kórterem lakói ugyanis nem Mojszejkák és Gromovok, egyelőre legalábbis, de odabent, ha időben ki nem menekíti őket a családjuk, bizony gyakran a téboly lovasaivá válhatnak. Mint másik két szobatársa, önveszélyezteteft magatartása miatt került a 6-osba. Borotvával vágta meg öt helyen a nyakát, az öt seb bőségesen vérzett, a varrat mentén is. Egy féltékenységi jelenet áldozata volt, de túlélte. Rajongott az unikornisokért. Legalább féltucatnyi plüss egyszarvú feküdt az ágyán. Csodaszépen rajzolt. Egy éjjel a vizsgálóból beszűrődő fényforrás különös optikai törését kihasználva rajzolta le szobatársait, akik figyelmeztették, hogy ne firkálgasson éjnek évadján, mert bár ők sem alszanak, de legalább mímelni „illik” a pihenést, különben jön a retorzió. Előbb szóbeli, majd tettlegesség is. Értett a szóbeli figyelmeztetésből, nem kért a nyikitai módszerből. Másnap a reggeli fél 8-as vizit után a reggelit beszervírozták a 6-os számú kórterembe. Ilyen kiváltságosok csak a 6-os lakói voltak, a többi kórterem betegei csak a folyosón álló asztaloknál étkezhettek. Az ebédhez járó pogácsa is hamar elfogyott, már-már kísértetiesen gyorsan, akár abban a bizonyos Örkény-novellában. Ragaszkodott a pogácsás-zsírfoltos papírtányérokhoz. Először senki nem értette, mi célja velük, de később kiderült, hogy eltulajdonították tőle az öszszes papírlapot és íróeszközt. Egy aprócska ceruzát tudott csak a vécépapír-gurigába elrejteni, és a pogácsás tányérokon kívánta kiélni a rajzálmait. Csodálatos unikornisokat rajzolt a paplan alatt a sötétben. A két lakótársát is gyakran megfigyelte. Az egyikkel nagyon hamar összebarátkozott. Az állandóan olvasott volna, a vécébe is azért járt, de egyszer utána eredtek, és kicsapták rá az ajtót, majd nagy dulakodás árán elkobozták tőle a könyvét, és az ágyába parancsolták. Mivel nem volt hajlandó elhagyni a mellékhelyiséget önként, jött a két betegápoló, akik a hónaljánál fogva úgy ihegemelték, hogy a lába sem érte a földet, és rádobták az ágyára. Két nap múlva kék foltok jelentek meg a hónalja környékén, de erről senkinek sem lehetett tudnia. A harmadik szobatárs gyakrabban volt leszedálva, mint ők. Nappal sokat aludt, de minden éjjel, pontban fél 2-kor leszállt az ágyáról, mezítelenre vetkőzött, és alhasára szorított kézzel körbe-körbe forgott, úgy kellett elkapni. A harmadik ilyen esetet már kifigyelték a nővérek, így azok rohantak be, hogy leállítsák a félálomban táncoló lányt, aki egész nap azt mantráz-Lajtos Nóra ta, hogy terhes, és nézniük kellett a többieknek, hogyan gömbölyödik a hasa. „Normális” esetben maximum két hetet lehet ilyen mesterséges állapotok között kibírni, utána jön a bekattanás. Persze idegrendszere válogatja, de jobbára tizennégy nap után kiengedik a 6-osból a beteget, és átterelik egy normál kórterembe, ami még mindig a zárt osztály ugyan, de emberibb játékszabályokkal. Az álterhes lányt még napokig bent tartották, a könyvbuzi csajért a szülei jöttek. Az unikornislány pedig újabb szobatársakra talált, majd kikerülve az életbe, harmincévesen raktárosként dolgozott, amíg meg nem halt... * Mojszejka egy őszi, esős napon elővette a két papírtányért, amelyeket emlékbe kapott tőle. Nézegette őket. Most vette csak észre, hogy az egyikbe a saját, a másikba az ő arcképét rajzolta az egyszarvúak képének helyébe. Mojszejka aznap mindvégig a patás lábait nézte, majd belenyerített a sörényes éjszakába. nm MÁGIKUS UTAZÁS Michael Murphy új dokumentumfilmje, a New Orleans: A zene városa (Up From The Streets) a Mississippi menti nagyváros eltérő zenei stílusait ünnepli, miközben a franciák alapította település elmúlt háromszáz évét is élvezetesen dokumentálja. Forrás: Pannónia Entertainment Közismert, hogy a louisianai nagyváros a dzsessz szülőhazája, de a húsz éve filmező Michael Murphy New Orleans: A zene városa című dokumentumfilmje erősen árnyalja ezt a képet. Végigjárja New Orleans komplett zenei fejlődését, és a hosszú utazáson Terence Blanchard hatszoros Grammy-díjas amerikai dzsessztrombitás személyében csodálatosan képzett segítőnk akad. Igaz, Spike Lee Csuklyások - BlacKkKlansman című filmjének Oscar-jelölt zeneszerzője fiatalon rövid időre elfordult a város lüktető zenei hagyományától, de mára New Orleans olyan zenei nagykövetének számít, mint amilyen a 2017-ben elhunyt zongorista, énekes, dalszerző, a világhíres Fats Domino volt. Blanchard a Mississippinél állva arról beszél, hogy ez a folyó vitte el minden tájra az itteni, teljesen unikális zenét, aztán az ébredő várost és a nagy folyót bemutató kameramozgással egy időben megszólaltatja a trombitáját. Narrátorunkkal a következő száz percben bejárjuk a franciák által a csitimacsa indiánok földjén alapított város ikonikus részeit, kezdve az egykori Kongó térrel. A valaha Place des Négresnek nevezett területen keresendők a New Orleans-i zene gyökerei: a 19. század első évtizedeiben az Afrikából behurcolt rabszolgák vasárnaponként itt gyűltek össze, és órák hosszat zenélhettek és táncolhattak - egyedülálló módon az országban. Tremé ugyanakkor nemcsak ezért központi városnegyed, hanem azért is, mert itt áll a Szent Ágoston-templom, az államok legrégebbi afroamerikai imaháza. A spiritualitás és kreativitás kéz a kézben jár, hirdeti a film, és valóban, ezt látjuk a gospel nagyágyúinak, kü-Mészáros Márton lönösen a csodálatos gospelkirálynő, Mahalia Jackson vagy a megszerkesztett zenei betéttel először hangszeres szólót előadó Louis Armstrong említésekor. A dokumentumfilmben felvonultatott legtöbb néhai vagy nyilatkozó előadó szemében ott pulzál valami őserő és megkapó alázat. Robert Plant angol zenész, a Led Zeppelin egykori brit rockzenekar dalszerző-énekese biztos abban, hogy az orleans-iak ösztönösen átveszik a ritmust, ami szinte a vérükben van, egy másik angol rocksztár, Keith Richards pedig lelkendezve mesél arról, hogy a Rolling Stonesnak mit adott az itteni hangzás. Értjük, miről beszél, elég csak megnézni az említett Kongó térről induló parádékat, ahol öttől kilencvenöt éves korig mindenki felvonul a rezesbandák vezetésével. Ők mind élvezik a forgatagot, hagyják, hogy magával ragadja őket a zene sodrása. Igazi örömünnep azoknak, akik tudják, hogyan éljék és élvezzék az életet. Pedig a város zenei fejlődése nem túl parádés, hiszen egyrészt az emberkereskedelemmel, másrészt számtalan etnikai keveredéssel fejlődött. Itt, ebben a franciák és amerikaiak lakta folyóparti városban kezdte meg működését az Egyesült Államok első operatársulata, így eshetett meg az, hogy a fekete kisfiúk operaáriákat kezdtek fütyörészni az utcákon. A Preservation Hall Jazz Band nem véletlenül a Santiago című szerzeményüket adja elő a filmben, ugyanis a kubai város jelentette a tranzitot azoknak a rabszolgáknak, akik Haitiből New Orleansba kerültek egy-két száz évvel ezelőtt. Ebből már sejthető, hogy azt, amit New Orleans markáns zenei világának mondunk, nem csak amerikai, nem csak francia, nem csak afroamerikai hagyományok építették fel, kreol, indián és kubai hangzások is hozzátevődtek. Murphy minden szempontból rendkívüli alapossággal barangoltatja be Blancharddal a déli nagyváros zenei útjait. A New Orleans: a zene városa rövid, egymástól világosan elkülönülő fejezetekre bontva kalauzolja el a nézőt az egykori vigalmi negyedekbe, Martin Luther King washingtoni tüntetésére, ahol Mahalia Jackson a How I Got Over című megrázóan szép polgárjogi himnuszát adta elő a milliós tömegnek, vagy éppen Cosimo Matassa legendás stúdiójába, ahol az 1940-es évektől a legnagyobb R&B és korai rock ’n’ roll slágerek születtek. Matassa, a nagyszerű hangmérnök nélkül egészen másképpen alakultak volna mind a könnyűzene, mind a polgárjog irányai, hiszen a J&M Recording Stúdió falai között rögzítette Fats Domino a The Fat Mant, Little Richard pedig a Tutti Fruttit. Két színes bőrű előadó, két „botrányos” dallal a faji szegregáció idején. Elvistől a Beatlesen vagy a The Who-n keresztül Bob Dylanig nem találni olyan előadót, akire ne hatottak volna. Természetesen ez a hatalmas értékű dokumentumfilm nemcsak róluk szól, hanem a groove-alapú szvinggel hallhatatlanná váló Louis Prímáról, a rhythm and blues és a tradicionális dzsessz állócsillagáról, Professor Longhairről vagy az őt inspiráló Dr. Johnról, aki ugyancsak szédületes tehetség és stílusteremtő volt. Michael Murphy feszes filmtempója és Terence Blanchard mesteri zenei szerkesztése csodákra képes (a hang- és kép-' anyag páratlan, éppen ezért csak 5.1-ben érdemes hallgatni), de azt ne higgye valaki, hogy szeretnie kell Lee Dorseyt, Ernie K-Doe-t vagy Ray Chariest ahhoz, hogy élvezni tudja ezt a filmet. Ugyan, a New Orleans: A zene városa éppen arról szól, hogy a dzsessz, a dixieland, a rock ’n’ roll és a funky mágikus hazájában bárki megtalálhatja a saját zenei ízlését. Még az is, akit a hip-hop vagy a rap hevít, mert ezeknek a műfajoknak is megvannak a New Orleans-i kötődései. IRODALMI-KUUURALIS MELLÉKLET 2020. november v
