Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-03 / 232. szám
8 amuban sült poqácsa HOGYAN LETT AZ EGERBŐL DENEVER? helyőrség Nádasi Krisztina Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér. Ez az egér egy helyre kis kertesházban lakott az erdő szélén, ahol mindig akadt annyi morzsa, hogy boldogan éljen. Az egér nagyon vigyázott rá, hogy a háziak ne lássák meg, csakis sötétben közlekedett, ám egy szép nyári éjszakán az egyik gyermek felkelt, s épp akkor haladt át a szobán, amikor az egér az asztalon ücsörgött, s a Hold fényében sütkérezett. Ez persze még nem volt baj. Illetve mégis az lett, mert a gyermek kiáltása felverte az egész házat, a szülők az egér keresésére indultak, majd másnap beszereztek egy macskát. A kisegérnek sok dolga volt már macskákkal, így nehéz szívvel, de úgy döntött, odahagyja a kényelmes házikót és keres egy új otthont, ahol biztonságban élhet megint jó darabig. Szerencséjére meleg idő volt, így nem kellett új házat keresnie még jó darab ideig, kiszökött inkább az erdőbe és meghúzta magát egy terebélyes tölgyfa alatt. Illetve meghúzta volna, mert alig kucorodott össze, megjelent a feje fölötti ágon egy mókus és lekiabált:- Ejnye, no, ez az én fám! A kisegér nem akart összetűzésbe keveredni a mókussal, akiről jól tudta, hogy harcias alkat, összeverekedik a galambokkal is a tojásukért, sóhajtott egyet s továbbállt. A következő szép nagy fa gyökerei közt azonban már úgy vélte, hazára talál, és besettenkedett az odújába. Illetve settenkedett volna, mert az odúban egy nyúlcsalád lakott, akik - bár nem fogadták be a kisegeret -, óva intették, hogy továbbmenjen, mert a tisztáson túl már a róka birodalma terül el. Az egér tehát irányt váltott, s amikor utolérte az éjszaka, egy csenevész bokor száradó levelei alatt heveredett le. Illetve csak heveredett volna, meghallotta ugyanis, hogy egy bagoly indul éjszakai portyára, az egér pedig félelmében nem mert sem elaludni, sem továbbindulni. Ücsörögve várta, hogy eljöjjön a hajnal, akkor pihent valamicskét, majd beleszagolt a levegőbe és útnak eredt. Elhatározta, hogy nem keres helyet az erdőben, inkább visszakanyarodik a faluhoz és mégis újabb kertesházba költözik, ahol kevesebb a veszély. Estére vissza is érkezett a falu főutcájához, és régi otthonával ellenkező irányban baktatott a kertek alatt. Egy álló napig gyalogolt, mire olyan házhoz ért, melyen nem érezte macska szagát. Beóvakodott a verandára és még egyszer körbeszimatolt.- Itt csak kutya lakik - állapította meg elégedetten. Illetve elégedett lett volna, ha a konyhába besétálva nem találja magát rögtön szemben egy macskányi méretű, fehér szőrű kutyával, amely haragosan vicsorog rá.- Hópehely, ne bántsd! - hangzott el egy ember utasítása, de hiába: a kutya az egér után vetette magát és csaholva terelte ki a házból, át a szomszéd kertbe. Az egérke megállt a vérehulló fecskefű hullámos levelei alatt és sírva fakadt.- Már a kutyáktól sem vagyok biztonságban! - szipogta. A kimerültségtől elaludt. Kész csoda, hogy egyetlen állat sem találta meg s falta föl. Amikor a kisegér felébredt, meg is riadt, mily felelőtlenül viselkedett. Kidugta orrát a levelek alól. Itt sem érzett macskaszagot. Még kutyaszagot sem. A ház mögött azonban, melynek kertjében megaludt, kávás kutat látott. A kútból épp egy ember mert vizet. A kisegér megszomjazott, és eltervezte, hogy a vödörből kiömlő vizet majd felhörpinti a fűszálakról. Illetve csak hörpintette volna, mert az ember olyan ügyesen és gyakorlottan vitte a vödröt, hogy néhány csepp esett ugyan a kút peremére, de egy sem a földre, az útra. Sebaj. Az egérke elhatározta, hogy szerencsét próbál, felszalad a kút oldalán és a kávára ömlött vizet felnyalogatja. így is tett. Ügyesen átjutott az udvaron, felmasírozott a köveken, s mikor belekóstolt a hűs artézi vízbe, úgy érezte, e kertben végre otthonra talált. Megfordult, hogy az ember után nézzen, aki a kút vizét a tornácra vitte. Úgy tűnt, egyedül lakik itt, s valóban nem volt nyoma se kutyának, se macskának. A kisegér örömében táncra perdült - de jaj, megcsúszott, s beleesett a vízbe. Illetve csak esett volna - a kötél végén lógó vederben találta magát. Alaposan megrémült, de aztán kifújta magát és amint megnyugodott, rájött, hogy a kötélen fel tud mászni, tehát hipp-hopp, megmenekülhet. Lendületet vett, és felkapaszkodott. Illetve csak kapaszkodott volna, mert a kötél nedves volt, a kisegér visszacsúszott. Újra megpróbálta és újra visszacsúszott. Kétségbe esett. Tudta, hogy innen csak akkor kerül ki élve, ha az ember kihúzza - az emberek márpedig nem szeretik az egereket.- Bárcsak kirepülhetnék innen valamiképp! - kívánta a kisegér. Szomorkodott, sírdogált, mikor egyszer csak egy csodaszép leányzó feje bukkant ki a vízből. A kisegér megijedt.- Ne félj, egérke, a kút sellője vagyok. Láttam, hogy bajba jutottál, és szívesen segítek neked. Az egér jól megnézte magának a csodaszép leányzót: hosszú, szőke haját, kerek vállát, vékony derekát, s a víz alatt folytatódó törzsét, amely fémes csillogású halfarokban végződött.- Nem is tudtam, hogy a kutakban élnek sellők - álmélkodott az egér. A sellő kacagott.- Világlátott egérke vagy, igaz?- Nem én, ebben a faluban éltem le az egész életemet. És szeretném, ha ez még egy darabig így lenne. Szívesen élnék ennek a háznak a padlásán, kellemes helynek tűnik, csak hát ebből a kútból elébb ki kéne kerülnöm. Valóban tudsz segíteni rajtam?- Csak kívánnod kell.- Bárcsak kijuthatnék - kívánta az egér, és lehunyta szemét, elképzelte, hogy máris a friss füvön futkározik. Illetve csak futkározott volna. Az egér még mindig a vederben állt, s a sellő a fejét rázta.- Én nem jótündér vagyok. Nincs varázserőm. De ha te kitalálod, hogyanjutsz ki innen, abban meg tudlak erősíteni. Az egér gondolkodott. Elképzelte, hogy a kötél száraz és ő felfelé kapaszkodik rajta - de folyton-folyvást visszaesett.- Bonyolult feladat ez - sóhajtott. Ekkor elszállt felettük egy galamb, s az egérke felkiáltott:- Ez az! Nőjön szárnyam, hogy kirepülhessek a kútból! A sellő elégedetten bólintott. Lehunyta a szemét, s a kisegér máris érezte, hogy moccan a háta, nyúlik a mellső mancsa - nini, valódi szárnya lett! Illetve galambszárny helyett bőrszárnyakat kapott. Az egérke meglengette karját s máris felemelkedett. Elegánsan kirepült a kút kávájára, majd visszanézett.- Köszönöm, kedves sellőlány! így történt, hogy a bajba jutott kisegérből denevér lett, s ezért van, hogy a denevérek azóta is szívesen laknak macskamentes padlásokon. un a lap alatt MINDENKI ELMENT A FÉNYBE Kántor Mihály A festői angliai vidék számos izgalmas tudományos-fantasztikus történet helyszíne volt már. H. G. Wells Világok harca regényének marslakói a Surrey-ben található Woking kisvárosában kezdik meg bolygónk invázióját. John Wyndham 1951- es apokaliptikus novellájának, A triffidek napjának emberevő növényei elől menekülő szereplőink Dorsetben és Sussexben futnak az életükért. Mick Jackson spekulatív tévédrámája, az 1984-es Threads egy nukleáris támadás hosszútávú utóhatásait meséli el az észak-anglia Sheffield lakóinak szemszögéből. Az angol Chinese Room fejlesztőcsapat tehát ismerős hazai terepet választott különös történetük, az Everybody’s Gone to the Rapture kulisszájául. Korábbi játékuk, a Dear Esther a skóciai Hebridák egyik kopár szigetére kalauzolt bennünket. Itt egy gyászoló özvegy szerepében, elhunyt feleségünk leveleit és naplórészleteit olvasgatva tárhattuk fel az asszony tragikus halálának okait és körülményeit. A játék minimalista kihívása és a fantasztikus részletességgel megvalósított környezete afféle szellemi előfutárként is felfogható, melynek stílusát később cinikusan sétaszimulátornak keresztelték el. Az Everybody’s Gone to the Rapture pontosan ezt a mintát követi, nem igényelve semmiféle ügyességi vagy harci készséget, nem kell tárgyakat gyűjtögetnünk, de még csak logikai feladványok vagy fejtörők elé sem állít bennünket. Többi műfaji társához hasonlóan a hangsúlyt a kutatásra, a felfedezésre és persze a történetre fekteti. 1984-ben járunk az angliai Shropshire egy fiktív, ám annál elvarázsoltabb völgyében, Yaughtonban. A hasonló nevű falucska melletti hatalmas obszervatórium bezárt kapuja előtt kezdünk, és mint játékosok nem tudjuk magunkról, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Hamar világossá válik, hogy nincs senki a környezetünkben, akitől ezt megkérdezhetnénk, ugyanis a vidék teljesen elhagyatott. A környékről kifelé vezető utak hatósági zár alatt állnak, de rendfenntartókat sehol sem látunk. A falucska némelyik házára karanténmatricákat ragasztottak, némelyik pedig olyan benyomást kelt, mintha csak pár perce hagyták volna el a lakói. A célunk egyértelmű: ki kell derítenünk, hogyan és hová tűntek el az emberek. Ezen törekvésünkben több dolog is a segítségünkre van. A telefonokból és a rádiókból például közleményeket, beszélgetéseket, illetve rögzített üzeneteket hallgathatunk meg. Ennél izgalmasabb információforrásként szolgálnak a maguk után csíkot húzó, repülő fénygömbök. Ezeket követve a városka vagy a házak egy-egy pontjára érve rövid párbeszéd epizódokat nyithatunk meg, ahol a résztvevők homályos fénylényként jelennek meg. Ezek a lények Yaughton korábbi lakóinak a lenyomatai, újraélve pillanatokat az eltűnésüket megelőző órákból és napokból. Csevegéseikből nemcsak az idáig vezető eseményekről alkothatunk mozaikszerű képet, de visszatérő szereplőit követve egyéni történetüket is megismerjük. Yaughton öt nagyobb területre oszlik és mindegyik terület egyegy szereplő köré épül. Ezek közül a két központi figura az amerikai Dr. Katherine Collins és férje, Stephen Appleton. A tudós házaspár az obszervatóriumban dolgozva fedezett fel egy fényjelenséget az éjszakai égen, melynek mintája lassan elkezdte megfertőzni az állatokat, majd az embereket. Bár a fertőzés csak náthaszerű tüneteket produkált, valójában annál sokkal súlyosabb hatása volt. Ennek a hatásnak a részleteit ismerjük meg a minden lében kanál Wendynek, a házasságtörő Lizzie-nek, a keserű Franknek és Jeremynek, a falu lelkészének történetéből. Megismerjük egymáshoz fűződő viszonyukat és a központi eseménytől független személyes drámáikat. Ezek prezentációja nem mindig teszi egyértelművé az egyes epizódokat, ám ahhoz pont elegendő információval szolgálnak, hogy sorsuk megszólítson bennünket. Megfogható testek és látványos gesztusok híján azonosulást mindössze a kiválóan eljátszott és az egyes szerepekhez ügyesen kiosztott hangokon keresztül kínál. A nyolcvanas évek mindennapi vizualitását Rubik-kockákkal, BMX kerékpárokkal, képcsöves monitorokkal és Commodore 64 számítógépekkel megidéző kaland afféle magányos, virtuális skanzenként is felfogható. Az ambivalens befejezés és annak filozófiai felhangja azonban mégiscsak egy mélyebb történetet mesél el az ember erőfeszítéséről, hogy megtalálja és megértse helyét a világegyetemben. (Everybody’s Gone to the Rapture. Platform: PC, PlayStation 4.) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. október Forrás: www.playstation.com
