Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-03 / 232. szám
2 helyőrség tarca UGYANOLYAN NYÁR Fleisz Katalin Öt óra, még fenn a nap. Napszám után még senki nem megy haza azonnal, téblábolnak kicsit, élvezik, hogy szabadok. Addig sem kell újabb munkába fogni. A többieknek csak kötöttséget, állandó háztáji tevést-vevést jelent az otthon. Neki nem, őt nem várja senki. Az átizzadt inget jólesően megfújja egy-egy szellő, leveti, cigarettára gyújt. Nyakán, vállán a déli nap heve. Amúgy három szünet jár a napszámban. Egy nagyobb ebédszünet, akkor aludni is lehet egy rövidet. Meg két rövidebb cigarettaszünet. Amit mindenki úgy próbál elnyújtani, ahogy tud. Nyomottan gondol a vészesen közelgő, elkerülhetetlen napokra. Csak már túl lenne rajtuk. Nem lehet pedig semmit sem csinálni, mert a lánya valamilyen túlhajtott lelkiismeretesség folytán ragaszkodik az évenkénti látogatáshoz. És mivel ritkán jön, legalább 3-4 napig marad. Pedig borzasztóan szenved, és rossz nézni a szenvedését. Hogy itt nem lehet zuhanyozni, de még kezet mosni se rendesen, meg milyen koszban él. Ő is menekülne tőle, de hogy olyan messziről eljön hozzá, itt kell lenni vele, még napszámba se mehet. Pedig mindig mondja, hogy tőle menjen nyugodtan. Meg aztán nincs is mit mondaniuk egymásnak. Az a pár kötelező mondat, hogy mit csinál a férje, hogy megy az iskola a gyerekeknek, hamar lejár, utána kínosan hallgatnak, mert ki nem mehet, ha már egyszer itt van, ott kell ülnie vele az asztalnál, pedig már a töltött paprikát is megették. Ha visszagondol, sosem volt mit mondaniuk egymásnak. Nem is maradtak jóformán soha kettesben. Az anyjával igen, amíg élt, nekik megvolt a külön kis világuk. Magyarból hozta neki a Puma márkájú, akkor divatos edzőcipőt, sálat, bőrdzsekit. Hogy az ő lánya is olyan legyen, mint a többi! Csak nem lemaradni, semmi áron! A vonaton a határhoz közeledve a saját cipője helyett felhúzta a vakítóan fehér sportcipőt, hozzá a fekete bőrdzsekit, hogy a vámos ne kötekedjen. A saját cipőjét kidobta a vonatból. Persze így is szórakoztak a vámosok eleget, ismerték már a trükköt, macska-egér játékot űztek az asszonyokkal. Olyan is volt, aki a bugyijába rejtette a határ túloldalán vásárolt órát, és a vámnál váratlanul megszólalt az ébresztő... Autót vett neki törlesztésre, Daciát, onnantól kezdve nem volt megállás. Egyre többet akart. Aztán ennek végpontja, a nagy ugrás: külföld, a számára teljesen ismeretlen Svédország. Annyit tudott csak róla, hogy ott mindig hideg van. De mint kiderült, azt se jól, mert a lánya idegesen kijavította.- Ugyanolyan nyár van, mint itt, hogy képzeled... Vagyis majdnem ugyanolyan. Nektek nem volt földrajzórátok az iskolában? Még két nap... csak már vége lenne. Hazafelé menet a kioszkban húskonzervet vesz, a teraszon még megiszik egy felest. Elüldögél. Hiába mondják a rossz nyelvek, hogy pancsolt szesz, nem igaz, mert valódi barack, nem is vízszerűen áttetsző, mint a szesz, halvány barackszín, ahogy meglöttyen a pohárban. Egyszerre hajtja fel, szétárad a tagjaiban jólesőn, átmelegít, forrósít, megolajoz, ruganyos lesz tőle az izomzat, frissebb a járás, kiélesedik a tekintet. Éhséget érez, de kellemesen, várakozón. A konzervet az asztalon vágja fel a kisbicskával, a vágás nyomán kibuggyan a lé, a pengéről le kell nyalni, majd darabokra szelni a löncshúst, a penge hegyével kimetszeni egy-egy szeletet. Tempósan Rippl-Rónai József: Maszkos csendélet (1910, Városi Művészeti Múzeum, Győr) nyeli a falatokat, kenyér sem kell hozzá. A pálinka után frissen hat az étel. A faluban lassan beáll a csend, a szomszéd ablaka kékesen vibrál. Az esti sorozatokra megszáll a finom por, elülnek a csattanó kiáltások. Egy rexfelügyelőnyire megállt élet. Levegő. Kiül a farönkre, cigarettára gyújt - egy teljes doboznyi lapul a zsebében, mert pénzt kapott -, pörsen a finom papír, izzik, mélyre szívja a füstöt, kiengedi, megkönnyebbül. Szemben a lemenő nap korongja, belenéz. Narancssárga fény. ?,c A v •• ww ULOHELYZET Vass Veronika Vártam a reggelt. Vártam a reggelt, hogy ideérjen. Addig elnézelődtem a sötétben. Ezt is nagyon szerettem. Igazi ajándék az ágy szélén ücsörögni a majdnem tövig húzott redőnyök előtt. Egészen jól ment. Régóta ez volt a dolgom. Egy ideig még a kórház vaságyán üldögéltem és ott vártam a városi reggel megérkezését. Jött is gyorsan és zajosan. Meghozta a villamos, a troli, a szirénák öklelő hangja és néhány veréb a párkányon csicseregve. Ott nem ért le a lábam. Csak lógott egész éjjel. Hátam mögött a csempézett fal, kettőnk közt a három párna, amit a nővér lopott nekem kedvesen éjszakára. Lóbáltam is, néha a szuszogások ütemére, máskor a hosszan elnyúló szellentésekhez találtam ki különböző bokatekerő mozdulatokat. Sosem unatkoztam. Az éjszaka mindig tartogatott izgalmakat. Hangos nyögések, tompa zuhanások, suhogó lelkek, ügyeletes orvosok, akik nem tudtak aludni és lábat lógatni sem. Sajnos. Mogorva reggel várt rájuk, aztán morcos nap, s nekem megérkezett az este, a lógatós. Az ágy szélén vártam a reggelt, a vas hűtötte a felső lábszáram, a ragacsos vas, festékkopottan. Aztán mikor hazajöttem, minden elhalkult. Itthon a csönd mögött tapogatóztam, füleltem a némuló világot. A saját ágyam szélén ültem éjszakánként. A talpam leért a földre, régi fakeretes, öreg ágyam nyekergett alattam minden éjen, ahogy igazgattam a füleimet a sötét felé. Egy idő után azt is hallottam, amit nem kellett volna. A szomszédok veszekedését, hogy a gyerek már megint nem ment suliba, a sógor monológját az udvaron arról, hogy tört el az órája és így már nem is kell neki, pedig milyen értékes volt. Hallottam az ablak előtt sündörgő gyerekek titkait, a kutyák vonyítását, mikor megverték őket. Az ellő tehén hosszú múját, mikor az utolsó erejével tolta magából elő a boiját. És ezeket láttam is, mindet, a függönyön, a redőnyön, a falon keresztül, míg a talpamon támaszkodva ültem ágyam szélén türelmesen, és közben arra vágytam, hogy újra horgászhassak. De a hasamon lévő seb nagyon lassan akart összeforrni. Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra. Ott vártak a haverjai. A sekély vízbe tették a horgászszékemet, engem bele és ültem. Ültem az áhított székemben, talpam a folyó sóderéig ért. Rendes srácok, sört is hoztak. Menteset. Hűs volt a víz, mint a vaságy oldala. És végre ott ülhettem, ahol akartam. Vízbe ért a lábam, talpam a sóderén. Itt nem lóbáltam. A víz lóbált engem, ahogy a hullámok szaporáztak körülöttem. Néha kis halak is körém úsztak, aztán elunták. Hallgattam a vizet, a szelet, a hullámokat, a srácokat. A kényelmes székembe sokszor elhoztak azután is, majdnem minden végigült éjszaka után. Aztán meggyógyultam. Nem akartam már ülni. Sehol. Sem az ágyon, sem a székemen. Nem akartam hallgatni a csendet és a csend mögé sem akartam hallani. Csak azt akartam, amit mások is. Megverni a kutyát, új órát venni, mérgelődni a gyerek miatt, hogy nem tanul. Egyszer kimentem horgászni, de egy harcsa elvitte a botom. Nem nekem való már az ücsörgés. Helyette egy tehén bőg reggelente. Állva fejem, vagy inkább hajolva, hisz már végigalszom az éjszakát. Nem bánt a csend, nem fülelek, nem ülök. Fekszem és alszom. És a reggel így is eljön, ha nem várom, és nem ülöm végig az éjszakát az ágyam szélén... Forrás: Fortepan/Péterffy István Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegfigmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. október v Y V
