Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-17 / 244. szám
5 'Amw helyőrség vers Derzsi Pál A kutyás mérnök nem tudtam sokat róla falumtól elszakadva hurcolt az időm galléros napszemüveges ifjúságom ő meg csak ott volt egyszercsak tényként s tagadhatatlan a kutyás mérnök így említette valamelyik a nyaraim közül amikor hazabukdácsolt bennem a felnőttes józanodás mámám sörbetes kenyeret kent s emlékeimre kérdezett tátám miközben belémkalapácsolt a csoda itthon vagyok szóval elejtett szavakból biccentésekből állt össze a különc a kutyás a nagyszakállú ősz mérnök-árny-talány távollétem önvesztes történései elrejtették talán a legérdekesebb a legjobb emberi akkori megnyilatkozást... ...beálltam gyanakvó igazhitetlen ősgyaurnak a mélység hiánya hányt-vetett sekélyes barázdák szájtáti rögei között bukdácsolt értetlenségem és alászámlottam meg sem próbálva érteni ki ő mit akar s általa én tán nem ez de egészen más is lehetek... ki tudja most már csak kutyái sokasága avagyhogy szélfútta fehér szakálla a kerítés fölött ahogy elnézte az őt furcsálló világot ez a kép idézi-e föl most bennem alakját a jásfalvi dombok között... rejtély hogy miért szeretném átölelni magányában e szellem-mérnököt emlékszem sírjára vargyasi Máthé Ferenc én szellemi tanítómesterem faragott egyszerű tölgyfa kopjafát az idő csak szállt, száll most is amarra a kopját három akácfasüvölvény tartja már de tartja keményen s minden tavasszal fehér fürtökkel megkoszorúzza. CSÁSZÁR GÉZA 1889-1976 Búcsú a rakparton végig kipp-kopp léptek pozdoijáznak a nyári tombolásban meggysör ízében csak az édesült árpa komló s te valahol kaphatónak egy nyári viháncra kacaj a szoknyás csönden lányok férfiak a hangok összefonódnak észre sem venni sós könnyíze van a lármának vurstli kavarog visz felmarkol egyedül a lusta Tisza fölött sírok a hangtalan kékség alatt mintha idegen vizek idegen örvényei csapódnának az alvó betonhoz pedig lankadt a hullám simogat ahogy Te szoktad arcomon tenyered melegét hordom elviszem magammal végképp a szikrázó tükör fűzkoronái közé óvva a zengő város utolérhetetlen dallamával... fönt csak a feszt-füst cérnája csavarog kétségbeesett vakrepülésben láthatod ahogy végképp elfogyok Nagy István: Kopasz fák házakkal (olaj, vászon, 100 * 150 cm, 1911) Forrás: Wikimedia Commons Amíg csak élsz Kicsi Réka emlékének Hókorom hull, hulladozik a szemfedél-korc... estefelé így, végkormozottan, kín-határtalanul kiált belőlem Tiborc, ó, én nagyságos Nagyjóuram, miért ez így, miért tutul ránk ezernyi fenevadad, minek ez élő húsba mart kereszt, altasd el, ringasd pókarongyodat, mert gúzsba köt s el nem ereszt... (- az alkony puha erdőkre hullt, utca kondorult alánk álmosan, nyakam körött édes teherrel, veled, kicsi leányom, tejért mentünk, elporoszkáltunk végig az úton a napszentületben... -) az egek hallhatón hasadnak rendbe, s meg-nem-másítható e kegynek átkozott, inverz Betleheme, megátalkodott törvények kéje cikkelyekbe ráz mulandót s vétket, értem, Nagyjóuram, a miértjét nem, s mikéntjét annak, hogy a kegyelmed égő, vérpogány cirádát hasít, sebet roppant az értelemben... (a kis süni ott Szuszogott, szöszmötölt egy fűcsokorban, ’ ahogy az alkony velünk caplatott a szinte unott, estéli kutymorgók hullámhosszain, s a „Jó estét!”-ek elmaradhatatlan derűje szórt meg gazdagon akkor is, akkor... fülemen kezed melege lüktetett...) Égi útjaid Te, Nagyjóuram, váltig ismered, végigvág rajtuk kényed ostora, vagy pilinkéző hópernyét ejt rá a lelked, osztogat érdemet s feloldozást mostoha közönnyel, meg nem torpanva soha, soha. (szóval a kis süni...- Édesapám, ó, nézd, apja, anyja magára hagyta, sírhat már, hogy ríhat szegény? vedd, add fel kezembe, nézd, hogy örül, gömbölyög ssz... a kis legény... csillagfény hullt, s a Hold sarlója aratta rád az ölelést térdre ereszkedve...- az út csorda verte pora fölött kipattant, virágzott az este -) Derűs arcomat érintetted, Nagyúr, érezted-e bőröm, húsom, csontjaim rendjében Bábelt, az égető dühöt, fájást, sikolyt, mi bennem lobog oltatlan vadul, megalázottan, feltörve át a csenden, s mit semmilyen ígért vízözön el nem olt? (- Kérdezz, édesapám!- Édesapámnak kije vagy, kincsem? hangod dallamát most is hallom puhán, mint szellő suttogása, ha megcirógatja egy lomb födte ág, úgy lehelted süntüskék fölött:- Édes, drága csillag-angyalkája! dúdolt, énekelt bomolva a véghetetlen, csillagos magasság.) Szomjas vagyok, Uram, fakassz hűs vizet, kérlek, adj vándor-magamnak enyhet, ó, mondd meg, miért kell ilyen szomjasan mennem hegyeknek, völgyeknek vággyal, kétellyel, a sok miérttel, egyedül, kifosztva, jaj-sebekkel? (Nézd, csillagom, alszik a kis sün kigömbölyödve... a tér megroggyant traverzei közt egyedül indulok már-sosem-lesz-tejek után, a caplatás régen elhallgatott, mint kérésed, hangod, simogatásod, nyakam körött ma mégis érzem: kérdezetlenül viszlek a hulló estben, úgy dúdol fényed, meleged kis sünit dédelő kezed fölött, s veled suttogják kis testvéreid- Édes, drága csillag-angyalkája - hunyorgó csillagok.) Anyanyelv csak a hajnal, ahogy hasad, csak a kalász, csak a haraszt, csak az erdő búsongása, csak a szálló nyár-gyapotra simuló jövendők násza, csak a vágyva nyitott porta, száll a dallam, mintha füstje múltnak s jövőnek, örömre, elmúlást visít a mánk ma, rácsattan a csizma szára:- héjj, az áldott fakeresztig hosszú az út, járjuk estig, járjuk hajnalokon túlra, léh-szakadtán kezdjük újra! ...álmos a rét, álmot görget, víztiszta víz meg nem ölhet, habtestedben megmártózom, bűnöm patakvízben mosdom, jer, rózsám, még megpördítlek, juhok étkébe fektetlek, „száll a madár ágról ágra”, mi gondunk van a világra! a hajnal, nézd, hogyan szakad, vérvörös égen madarad röppen, hasít száz felleget, járjad, rózsám, amíg lehet, amíg „csidmád”, vérrel telve, rálép ama fellegekre. 2020. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
