Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-05 / 208. szám
2 aijisni helyőrség szerkesztoseai terepasztal NAGYAPÁM ÉRINTÉSE Anyai nagyapám kiváló asztalos volt, állítólag ifjúkorában még hegedűt is faragott. Hogy miért jutott ez eszembe? Talán mert reggel elcsíptem egy, gyerekkorom híres cigányprímásaival folytatott beszélgetést a tévében. Erről beugrott nagymama folyton tüsténkedő kis alakja, és hason heverésző, cigarettafüstbe burkolódzó nagyapám, amint a Jó ebédhez szól a nóta című műsort hallgatják a régi rádión. Az öreg legendájából őrzök néhány történetet, egyszer talán meg kellene írnom őket. Például azt, hogy ez a mátrai legény úgy járt udvarolni az én tököli nagyanyámnak, hogy többször is átúszta érte a Dunát. Meg hogy egyszer beverte egy bokszoló orrát. Az én időmben persze már nem ilyen forróvérű, addigra meggörbítik szikár alakját az évek. Kurta kalapjában kis lugasát gondozza, metszegeti, szombat hajnalban ő hozza a friss kenyeret egyenesen a gyárból, s az a pompás illat a hétvége nyitányát jelenti számomra, amikor nem kell menni óvodába, a szüléimét is többet láthatom, és izgalmas kalandok várnak rám na meg a barátaimra. Olykor beültet biciklije gyerekülésébe, és útra kelünk, még a málnaszörp ízére is emlékszem, amit a kocsmában kér nekem. Pedig ezt a nővérem mesélte magáról. Lehet, hogy annyira tetszett a történet, mintha velem esett volna meg? Aztán egyre több időt tölt szobájába gubódzva, szidja a tévé bemondóit, cigarettázik, zsörtölődik nagyanyámmal, rozsdás ollóval kapargatja kislábujja kelését, amely aztán elfertőződik. De annyira, hogy először csak az ujját, később pedig az egész lábát amputálni kell. Onnantól még elviselhetetlenebb szegény, sebzett és kiszolgáltatott. Az egykori hérosz mankókra támaszkodva, foltos Szentmártoni János pizsamában ácsorog az előszoba ajtajában, és fürkészi, mi minden történik kint az udvaron. Sokszor látom még ma is őt így, amikor megidézem rokonaimat a csepeli temető lakói közül. Huszonöt éves korom óta elég sokszor költözködtem, de bármekkora lakásba is sodort vagy kényszerített az élet, két bútort soha nem hagytam hátra. Mindkettőt nagyapám készítette. Még az ő szobájukból valók, s a hattyúmotívum, ahogy az egész egykori kollekción, nyomon követhető rajtuk. Az asztallábak a hattyúnyak szép ívelését imitálják, a fotel karfái is, melyek végén még a madár fejét is megformázta a mester. Bizonyára illúzióban ringatom magam, de úgy hiszem, hogy amikor végigsimítom a karosszék hattyúnyakát, készítője dolgos kezéig is elérzek, s így bármikor újraélhetem nagyapám érintését. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndijas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. AZ UTCASEPRŐ Nincs rajta semmi különös. Apró, vézna termet, pici bajusz az orr alatt, micisapka alól kikandikáló kajla fülek. Kék nadrág, kék felső, kitaposott cipő. És mégis. A seprű. Amivel sirr-suír, sirr-surr, sebesen sepri az utcát. Akkurátusán lendíti a cirokseprűt. Jobbra sirr, balra surr. Elmélyülve, némán seper, szemét a járdára szögezi, nem néz fel. Sirr-surr, dolgozik serényen a seprű a türkizkék, okkersárga, napszítta zöld házak között. Néha megáll. Olyankor a zárt kapuk elé gurítja az utca szélén árválkodó kék, sárga, fekete fedelű kukákat. Gyorsan, sietősen, mintha nem akarná, hogy kiessen a ritmusból, elillanjon a surrogás a seprűből. Ki ő? Nem rosszkedvű kobold, nem is lassú dzsinn, nem is álmosan seprő vice, ki a szürke hajnal porát a körúton felveri. Titokzatos. Nem árul el semmit a sirr, hallgat a surr. De amikor hajnalban, szürkületben megjelennek, felcsillan az ablakok szeme, boldogan nyújtózik a szürke járda és száll-száll a magasba az utca finom pora. Libbennek a falevelek, lengedeznek tarka virágszirmok. Szertartásuk szent, szóval soha senki meg nem zavarja. Sirr-surr, énekel a seprű, dallamára lépeget az apró ember, s lejtenek kettesben egy különös, titokzatos tangót. Olyankor nincs más, csak ők ketten. Meg az utca, ahol monoton táncukat járják konokon. Sirr-surr, sirr-surr. Tisztább lesz tőlük ez a bolondos világ. SZOMSZÉDOK Echte budai úri népek. Doktorok. Egy lent, egy fent. Kár, hogy még sincs doktor a háznál. Nincs, mert ők egyéb tudományágban szerezték a címet, amit a nevük elé bigygyesztettek. Réztáblán, a postaládán. Csupa nagybetűvel. Hogy jobban lássuk. Mert a budai úri népeknél, legalábbis itt nálunk, így szokás. Ahogy a tudatosság. S az élet, s a mód. Van elektromos autójuk. Kerékpárjuk, amit a szűk lépcsőfordulóban tárolnak. Márkás futócipőjük, túrabakancsuk, körömcipőjük, félcipőjük, gumicsizmájuk, papucsuk, kertbejáró és házi, amit a folyosón tartanak. Mert a budai úri népek, akikkel egy házban élünk, utcai cipőben nem lépnek be a lakásba. Cipőt le, jöjjön Lázár Emese be! Főleg, mióta a vírus megjelent. Azóta soha! Egészen pedánsak. Takarékosak is, bár mindig égve felejtik a lépcsőházban a villanyt és bőven locsolják a közös vizet. Mert van kis kertjük is. Alig pár négyzetméteres, igaz, de gazdagon termő, az eklektika boldog zsúfoltságában viruló. Van ott tulipán, kék nefelejcs, gyöngyvirág, rózsa, levendula, liliom, akác és jázmin is, de terem citromfű, kakukkfű, petrezselyem, lestyán, koktélparadicsom, paprika, legalább négyfajta, és más, számomra ismeretlen, de bizonyára nagyon hasznos növényzet. Az öreg mandulafát kivágták, kellett a hely a járdának, a járda mellett a pavilonnak, alatta az ülőgarnitúrának, mellette a hintaszéknek, mellette a napozószéknek és a kispadnak. Az öreg körtefának megkegyelmeztek.' Gondolom, azért, mert tűzálló. Ugyanis alatta építették a szabályos kör alakú tűzhelyet. De okosak ezek a budai úri népek, mert melléje egy kis tavacskát is alkottak. Kábé két ebihalnak való méretű, de úgy tud csobogni, hogy csak na. Mert csobogtatóval is ellátták, s néha, amikor kerti partit tartanak és teleaggatják a körtefa ágait a sok színben pillogó lampionokkal, a tavacskát megcsobogtatják. Más napokon nem, így egész jól, boldog zavartalanságban tenyésznek benne a szúnyogdinasztiák. Kár, hogy minket, nem úri budai népeket, nemcsak a tavacskában született vérszívók csípnek, hanem a füst is. Amit a vendégek kedvéért gyújtanak a fenti és lenti doktorok, és szigorúan tudományos alapon csakis vizes fával táplálnak. Kicsit fuldoklunk olykor, de szó nélkül újramossuk a függönyt, ruhát, szellőztetjük a lakást. Világért sem zavarnánk meg reklamálással a finom úri népeket. Inkább mosolyogva felsepeijük a lépcsőházban a kerti papucsukról lehullajtott sarat, amit ők nem. Kiviszszük a kukákat, behozzuk a kukákat, amit ők nem. Lesepeijük a pókhálókat, amit ők nem, és megtakarítjuk az ablakot is, amit ők nem. Sőt, ha néha fennakadunk a fordulóban a márkás bicikli szarván, belebotlunk a drága futócipőbe, akkor diszkréten káromkodunk előre köszönünk néki, s elhaló hangon motyogjuk, ahogy azt a kedves szomszédoktól, az echte budai úri népektől tanultuk: óh, pardon! Kiáltó [125« 65 x 28 cm, 2001) tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szefKesztosegMgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. szeptember
