Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-26 / 226. szám
6 a maavar nepmese napia AZ ARANYTULIPÁN Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem.- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kíséijen utaidban! Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőije, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok! A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem' ért. Ott azt mondotta a halacska:- Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatok a l^bát. de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg! Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:- Jótétel helyébe jót válj, le legény. Ha nagy bajba kerülsz) csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek. Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit:- Tejó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni! A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba. Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik! Mondja a királyfi:- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok. Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett. Kérdi a királyfi a törpe embert:- Kié ez a leány, bácsikám?- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember. Benedek Elek Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak:- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.- Hej, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon. Eközben hazajött a királykisaszszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.- Nem bánom én - mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem. Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyanjön a halacska, s kérdi:- Mi bajod, királyfi? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van.- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal el■nyeletlek, ott ugyan meg nem talála királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában. Eközben elindult a királykisaszszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi:- Mi baj, édes gazdám? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:- Mi baj, mi baj?- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta. Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit áz öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:- Mi bajod van, édes fiam?- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?- A királykisasszony elől, bátyámuram.- No, hát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába. Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:- Jaj de szép tulipán! Adja nekem!- Nem adom én - mondotta az öregember.- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy eléállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak. LELKÜNK SZÁNTÓ-VETŐJE, BENEDEK ELEK Elek apó meséit mindannyian ismerjük és szeretjük. Gyermekek milliói nőttek fel a magyar mesék és mondák csodálatos világában neki köszönhetően. Élete, heroikus munkássága sem ismeretlen a nagyközönség előtt. A magyar népmese napját 2005 óta ünnepeljük az ő születésnapján. Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született a Kovászna megyei Kisbaconban, a mai Románia területén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd az egyetemi tanárképzést Budapesten kezdte el. Már diákkorában néprajzi gyűjtőutakra járt, melynek eredményeit a fővárosban meg is mutatta Gyulai Pál író-irodalomtörténésznek, aki az újságírói pálya felé terelte a lelkes fiatalt. Népmesegyűjtéseit először 1882-ben jelentette meg, és három év múlva már önállóan megírt meséi is a nagyközönség elé kerülhettek. Az igazi ismertséget azonban az 1894-1896 között, öt kötetben megjelent Magyar mese-és mondavilág hozta el számára. 1884-ben feleségül vette Fischer Máriát, a félárva zsidó lányt, és később hat közös gyermekük született. 1887-től 1892-ig a oklándi kerület országgyűlési képviselői posztját töltötte be, ahol leginkább a gyerek- és ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. 1889-ben részt vett az első irodalmi értékű hazai gyermeklap, Az Én Újságom megalapításában, majd szerkesztője lett a Jó Pajtás gyermeklapnak is. Élete során számos napilap és folyóirat munkatársaként dolgozott, ilyenek többek között a Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Néptanítók Lapja. A Kis Könyvtár ifjúsági könyvsorozat szerkesztője volt. Verseket, színdarabokat, lányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1921-ben hazatért Kisbaconba, ahol felkarolta a helyi irodalmi kezdeményezéseket, és a Cimbora gyermeklap főszerkesztője lett. 1929-ben hetvenévesen, munka közben érte a halál, ahová felesége- egymásnak tett ígéretük szerint- hamarosan önként követte. Amit azonban kevesen tudnak a nagy mesemondóról, hogy újságíróként milyen kiterjedt irodalmat hagyott maga után. Tárcái, esszéi, kritikái, fordításai, portréi, elmélkedései és vitairatai közel félszáz különféle lapban jelentek meg. Mindez azért is kevésbé köztudott, mert publicisztikáihoz gyakran álnevet használt, volt Bándi Miklós, Elek apa, Kópé, Krónikás, Zeke, Góbé, Bus Székely, sőt gyakran Székely Huszár is, hogy csak néhányat említsünk újságírói alteregói közül. Álnevei általában igazodtak írásainak témájához és hangulatához, egyrészt a kor irodalmi szokásai szerint, másrészt az írói játékosság jegyében. Most a Nemzeti Iskola című tanügyi lap 1900. október 6-i lapszámában megjelent tárcarészletét közöljük: „Jöjjetek velem a mezőre, köszöntsük a magvetőt: áldja meg az Isten a munkáját. ím, ott áll földje határán, levett kalappal tekint az égre, s alázatos szívvel fohászkodik ő hozzá, akitől száll e földre minden áldás. Piros hajnal pirkadása őt már itt találta, s a fölkelő nap verejtéket szárít homlokán. Édesreménységtől dobog a szíve: oszlik-foszlik a felhők tábora, mely a csöndes éjszakában meglepte az eget. A szelíd hold gyönge ereje nem bírt velők, s lám, most megriadva futnak a lánggal égő sugarak elől: ameddig a szem ellát, mosolyog a határ. Mosolyog az egész világ. Fenséges nyugalom árad szét a mezőn, arany színt mutat a szürke ugar. [...] A szántó-vető embernek minden munkája szép: legszebb a magvetés. Nem a külsőségek teszik azzá, hanem a benne rejlő mély lelki tartalom. Emberé a munka, Istené az áldás. S bőven vagy szűkén osztja szét Isten az ő áldását a föld népe közt, egy részt mindjárt visszaád Istennek. Mert a föld kebelébe hinti a magot, de míg karja jobbra, balra lendül, lelke Istennel társalkodik. Az ő megmérhetetlen jóságára bízza az elhintett mag sorsát.” IRODALMI-KUUURALIS MELLÉKLET 2020. szeptember
