Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

2020-09-26 / 226. szám

2 szerkesztoseqi terepasztal-3fjF0n[! helyőrség ERKÉLYKULTÚRA Ágoston Szász Katalin Amilyen az udvar, olyan a gazda - tartja egy nagyon bölcs népi köz­mondás. De vajon mi van akkor, ha nem látjuk az udvart vagy éppen nincs is? Bizony, olyankor az er­kélyre fanyalodunk a gazda megis­merésének ügyében. Mint sokszor megírtam már Szerkesztőségi terepasztalaimban, falun nőttem fel, ahol teljesen más­képpen működik az élet, mint itt a fővárosban: nemcsak arról van szó, hogy ott mindenkinek udvara és növényei és állatai vannak, ha­nem arról is, ahogy a szomszédhoz és annak udvarához, növényeihez és állataihoz viszonyul. Lekaszálja a saját udvarát, elsősorban termé­szetesen azért, mert kicsit szüksége van arra a szénára is, másodsorban azért, hogy tiszta és rendezett le­gyen a terep, mert úgy hatékonyab­ban tudja a mindennapi feladatait elvégezni, és végül egy kicsit azért is, nehogy a szomszéd megszólja. Hát hiszen átlát a szomszéd a kerí­tésen, át is szól, ha mondanivalója van, és elismerő, netán irigykedő tekintete rosszalló pillantássá is változhat, ha nem tetszik neki, amit lát. Van olyan szomszéd, aki meg is mondja, sőt olyan is, aki másnak mondja tovább. Azt is megmond­ják, ha valakit vasárnap dolgozni látnak, ezért aztán aki nem akar a falu szájára kerülni, kitartóan a kapu előtt üldögél egészen estele­­désig, amint a miséről hazaért. A lényeg, hogy folyamatos - és fojtó, mégis szükséges és éltető és meg­tartó - interakció van, és legyen bár az néha kissé spártai, még mindig százszor kedvesebb a szívemnek, mint a nagyvárosi berendezkedés. Amióta Budapesten élek, sok­féle lakásban megfordultam már: laktam 19. századi bérházban, Bauhaus-típusú épületben, modern és kevésbé modern panelben. Mind­egyiknek megvolt a maga előnye és hátránya, és mindegyikből hiány­zott a természet. Ami mindegyikben ugyancsak közös volt, hogy nem ismertem a szomszédaimat. Jófor­mán nem is láttam őket. Köszöntem mindenkinek a lépcsőházban, de valahogy egybemosódtak az arcok, és ennél mélyrehatóbb interakció­ra soha nem is került sor. Semmit sem tudtam azokról az emberekről, akikkel az épületet épp aktuálisan megosztottam. Pedig olyan egysze­rű lenne: „Szia! Szóval te laksz a másodikon?”, vagy „Jó napot kívá­nok, hogy tetszik ma lenni?”, vagy „De szépek az ablakban a virágaid!” De itt a fővárosban mindig csak ro­hanunk, és nincs időnk egymásra... Ez némileg a legutóbbi költözé­sem alkalmával változott meg. Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggat­­ta, néhol omladozó, de még min­dig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétol­dalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és vaíjúhájjal - a muskátlit sajnos nem kedvelem. Szinte naponta ki­ülök: olvasni, ha van időm, de leg­inkább csak öt percekre megpihen­ni, nézelődni, kicsit eltűnődni. így vettem észre, hogy szomszé­daim és a szembeszomszédok mi­lyen különböző módokon lakják be saját erkélyeiket. Mint egy-egy udvart falun, különböző gazdák teljesen eltérően hasznosítják: van, aki igazi, burjánzó dzsungelt telepít arra a talpalatnyi földre, csak úgy pompáznak a fénylő zöldek és égő­vörösek, másnál az egykoron virító növények elszáradt kórói kókadoz­nak szomjasan, van erkély, amit ki­zárólag teregetésre használnak, és van olyan is, amit raktárnak, van, aki a légkondicionáló kivezetésére rendezte be a sajátját, míg mások dohányzónak, sőt van egy olyan er­kély is szemben, ami teljesen üres, és bár belül az ablakban gyönyörű virágok nyílnak, a függönyt is rend­szeresen elhúzzák és az ablakot kinyitják, az erkélyajtón még soha senkit kilépni nem láttam. Jó érzés nemcsak tudni, hanem látni is végre, hogy ebben a nagy­városi rengetegben is ugyanolyan sokféle élet van körülöttem, mint otthon. Igyekszem senkit nem meg­szólni még gondolatban sem, csak örülni, hogy ismét közösségben vagyok - még akkor is, ha sosem szólunk egymáshoz, csak néhanap­ján futva nyugtázzuk, hogy igen, a másik még megvan, és az erkélye sem változott. Ilyenkor mindig mo­solyogva ülök ki s magamban mor­zsolom Weöres Sándor gyöngyöző szavait: Valaki mozdul, az erkélyen körötte virág, kő-kalit, pamut-fonál fut a kezében, sok kis emléket gombolyít a kémények zsúfolt terébe, felhő-rovátkás messzeségbe tarca A ZARÁNDOK Nádasok, mocsarak mellett haladtam el, kis falucskák között, aztán murvás útra kanyarodott az autó. Kecskék szaladtak félre előlem, fahíd vitt át egy patakon. Jobbra fák, balra a tóvá duzzasztott víz, partján sás, stégek a horgászoknak. Egy kanyar után az erdő átkerült a tó helyére, az erdő helyét learatott búzamező, szalma­bálák vették át. „Üdvözöljük Vaspörben!” A tábla felett kézzel festett címer, kicsit csálén. Előttem a murva az erdőbe futott, a fák közül tisztás zöldje szűrődött át. Ez az, tudtam, bár még messze volt. Fehérre meszelt templom fogadott, Ár­pád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépít­mény, nyilván a világosításnak, hangtech­nikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tart­ja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent. A hídon egy deszka eltörött, éppúgy, mint otthon az ágyamon. A templom másik oldalán kiszáradt gyógyforrás. A kőmedence partján egy fia­tal férfi üldögélt, dohányzott. A mozdulat, ahogy a cigarettát a szájától elemelte és a füstöt kifújta, ismerős volt, egy pillanatra valakinek hittem, de elmúlt. Túl kopasz volt, túl fehér. Amint megérkeztem, biciklire ült és elhajtott. A háta húsos volt, de másképp, mint annak, akire épp gondoltam. Kis épületek álltak még elszórtan a gye­pen a fák között, céljuk ismeretlen. Lányhangot hallottam, az egyik erdei út felől jött. Egy kislány meg egy fehér hajú asszony bukkant fel, épp köszönésre nyi­tottam a számat, de gyorsabbak voltak. Ahogy közelebb értek, éreztem, hogy nem állunk meg egy köszönésnél.- Lejövünk ide az unokámmal, amikor nincs itt senki - vágott a néni egyből a kö­zepébe. - Ő itt Lili, a fiam lánya. Most vele jöttem, innen Velencéről, de a barátnőm­mel szoktam. Kicsit énekelni, imádkozni.- Itt lehet is, gyönyörű.- Igen, ez egy szent hely. A nagyanyám mesélte, kilencvenkét éves volt szegény, most halt meg tavaly, neki is a nagyanyja mesélte, hogy a hegyre akarták építeni a templomot, el is kezdték, de másnap reg­gel, mikor mentek a munkások dolgozni, minden kő, tégla le volt hordva ide, a völgy­be. És ez még többször megismétlődött, az éjjel mind lehordta valaki a köveket. így értették meg, hogy a templom helye ide van kijelölve.- A forrás mellett.- Igen. De érződik ám! A nyugalom, de még a fák miatt is, soha egy villám nem csapot beléjük, semmilyen vihar nem tépi ki őket. Amott szoktak ülni fiatalok - mutatott az egyik épület bejárata előtti lépcsőre -, múltkor, mikor jöttünk a ba­rátnőmmel énekelni, megköszönték, hogy milyen szép volt.- Jó lehet itt lakni.- Hát igen, minden héten legalább egy­szer lejövök ide Csatárra, imádkozni egyet, ilyen hely nincs még egy. Azt szerettem volna, hogy meséljen még. Hátha valahogy úgy terelődik a szó, hogy megtudhatok valamit Imréről, hogy s mint van, egyáltalán, biztosan erre lakik-e még. El is kezdtem, mondván, nekem is egy jó barátom mesélt erről a helyről, azért jöt­tem ide. De a néni arcáról lehervadt a mosoly. Hozzá kellett volna tennem, hogy a fiú ide­valósi, talán tetszik ismerni, az egyik falu polgármestere volt két évig, és sokat tett azért, hogy felkapott zarándokhely legyen a templom. El akartam mesélni, hogy va­lójában nem csak jó barátom volt, Imre az első ember, akihez feleségül akartam men­ni. Meg elmondani, ami történt, a titkokat, a verseket, a szeretet misztériumát és az édesanyja halálát. De ez az elkomorult arc belém fojtotta a szót. Kínos csend állt kö­zénk, majd a néni kijelentette, hogy men­nek, imádkoznak egyet a Mária-szobornál. Elnémulva néztem utánuk. Aztán elindultam az erdei út felé, amer­­ről jöttek. Kettéágazott az ösvény. Ahogy balra néztem, mintha egy alak állt volna távol, a kanyarban. Alig lehetett kivenni a körvonalait, világos foltok mutatták a karját, az arcát. Imre. Nem mertem moz­dulni. Az alak is csak állt, szoborként, közben engem nézett. Végre elindultam felé, szaladni kezdtem, futás közben de­rült ki, hogy csak a fény játéka volt a Izer Janka bokrokon. Délibáb egy erdőben, ilyenről sem hallottam soha ezelőtt. Csak ott las­sítottam, ahol előbb az alak állt. Távolabb megint feltűnt. S bár tudtam, megint té­vedés, követtem, de már nem futva. Talán ezért tűnt fel körülöttem az erdő túlzott csendje. A növények idegen, zöldes-ezüs­tös színe, a világosbarna avar mintha mindenütt csapdákat rejtene. Eszembe jutottak a mesék a lidércekről, akik meg­babonázzák és a lápba csalják a vándort. Otthon minden róka odvát, minden ma­dár fészkét, minden őz és vaddisznó me­nedékét ismerem. Ebben az idegen erdő­ben, egyedül, félni kezdtem. Visszasietve a tisztásra a fiatalok lépcső­jére ülve elcsitult az ijedelem. Vajon hány szerelem szövődhetett itt a fák alatt, hány pár fonódott össze a közeli bokrok mögött egy falunapon? Hány zarándok lelte meg itt a nyugalmát? És hányán jöttek ide, mint én, lezárni a folytathatatlant, elbúcsúzni az eltávozottól? A néni visszafelé jött az unokával, oda­szólt még, hogy imádkoztak egyet, és vi­gyázzak magamra. Én egy viszlátot sem tudtam kinyögni. Belém fordult az erdő csendje. Ó, néni, ha tudnád! Itt lett volna az esküvőm. Egy rigó dalolt valahol, eljött az indulás ideje. Lenti van még hátra, meg Zalaegerszeg, utána Ölbő és Szombathely. Aztán nemso­kára, tiszta lappal, férjhez megyek. Ebben a pillanatban az autó alatt lesza­kadt a híd. helyőrség Főszerkesztő: Szentmórtoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. \ " IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseqagmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. szeptember v V

Next

/
Thumbnails
Contents