Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-19 / 220. szám
2 szerkesztoseai terepasztal CSÉSZÉNYI TÖRTÉNETEK Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket: különböző módszerek vannak arra, milyen módon szelektáljuk a minket körülvevő tárgyakat, a szekrényünk tartalmát, a polcokon sorakozó semmiségeket, de akár a könyveket is. Több tér, több fény = harmónia, rend, boldogság. Aljas ígéret ez, mert ha tévedünk, nem lehet meg nem történtté tenni. Mert nem arról van szó, hogy rakjuk dobozokba mindazt, amivel már nem akarunk egy fedél alatt élni, és száműzzük a garázsba (már ha van, és ahonnan mégiscsak előásható, ha nagyon hiányzik), hanem dobjuk ki, „engedjük el”. Engedjük el azt, amit tartogatunk -nagyon találó ez a szó. Benne van, hogy ragaszkodunk hozzá, de nem görcsösen. Kell, de nem használjuk semmire. Nincsenek észérvek mellette, csak holmi érzelmi kötődés vagy kegyeleti szemérmesség tiltja, hogy kidobjuk végre. És csak porfogó. Elfoglalják előlünk a helyet. A saját otthonunkban. Könnyű bedőlni ennek az érvelésnek. És a lakberendezési magazinokban is csak letisztult, egyszerű, praktikus bútorokat és tárgyakat látunk. Semmi káosz, semmi limlom. Semmi személyesség. Semmi személyiség. Bevallom, néha nekem is agyamra mennek a lomjaink, de bárhányszor nekifutok, hogy végre megszabaduljak tőlük, elbizonytalanodom. Mert ha ezek már nem lesznek itt, olyan, mintha más lakna itt. Mert még a giccsekről is tudom, miért kerültek az otthonunkba. Tudom, miért őrizzük - történetek, barátok kaján ajándékai ezek. Régi viccek régi poénjai, de vagyunk néhányan, akik elvigyorodunk, ha meglátunk egy bekeretezett mosómedveportrét. Aztán majd, ha már senki nem érti a viccet, szemétre kerül, és ez rendjén van. De van, amitől igenis árulás volna megválni. Nemrég meghívott az itteni otthonába egy új barátunk (kétlald, Svédországban letelepedett erdélyi magyar - mennyi szó kell már ahhoz is, hogy szinte semmit ne mondjak róla!), és a lakásban egy egész falat betöltő vitrin volt tele teáscsészékkel: anyai örökség. Egy dédelgetett gyűjtemény legszebb darabjai. És lépten-nyomon a család történetének egy-egy kedves epizódjához kötődő emlék fogadott. Örökölt emlékek, számtalanszor elmesélt történetek tárgyi bizonyítékai és saját emlékek különös gyűjteménye volt ott - mintha a szülőház generációk óta belakott tere költözött volna át egy pár éve vásárolt lakásba. És ettől ők otthon voltak itt. És úgy éreztem, az otthonukba, a családjukba fogadtak azáltal, hogy megnézhettem azt a sok csodát és meghallgathattam a történetüket. Mi lett volna, ha ők is inkább a trendiséget választják, és a kontinensen, tengereken áthordott kacatokat egyszer csak az út szélén hagyják egy kartondobozban? Valószínűleg örökké hontalanná váltak volna a letisztult, szép új lakásukban. Ha a gyerekkoromra gondolok, van olyan tárgy, ami nagyon hiányzik, de már nem tudom elővenni. Pedig szeretném megmutatni a fiaimnak. Ilyen például dédnagymamám egyik takarója és az a mellénye, amelyiken szövettel bevont barna gombok voltak - nem volt csicsás, praktikus volt, egyszerű és nagyon fontos, mert ezeket bügyürgetve mindig megnyugodtam, ha bemenekültem hozzá az anyai szigor elől. Sokszor ölbe vett, sokat mesélt - azt mondta, ettől lesz okos a gyermek. Ösztönösen tudott mindent, mert igazi bölcs volt. A csontfésűjére is emlékszem és a petróleumszagra - időnként petróleummal fésülte át a haját, nála mégis mindennek tisztaság- és mamaszaga volt. A petróleumszagról igazából az iskolakezdés jut eszembe - amikor elsős lett a fiam egy belvárosi iskolában, mesélni kezdtem, milyen volt az én iskolám egy szilágysági faluban. A petróleumszagot is megemlítettem, mire visszakérdezett, hogy az milyen. Milyen egy illat? Mit lehet erre mondani egy okostábla előtt ácsorelyorseg Bonczidai Éva gó, ünneplőbe öltözött hétévesnek? Sután annyit mondtam, hogy olyan erős szaga van, mint a benzinnek. Amióta így cserbenhagytak a szavak, jobban becsülöm a tárgyakat. Pár évvel ezelőtt, amikor olyan időket éltünk, hogy az asszony, aki vagyok, úgy érezte, sok mindenről beszélni kellene végre az emberével - veszélyes az, amikor az asszonyokban sok a beszélhetnék -, az ember hazaállított többdoboznyi limlommal, olyan dolgokkal, melyeket a nagyszülei házából hozott, mert anyósom ki akarta dobni őket. (Ágyneműk, melyeket sosem fogunk használni, bögrék, tányérok, kopott régiségek voltak ezek.) Az egyik dobozból elővett és átnyújtott egy kifakult virágú, pókháló-repedéses csészét: ezt neked adom, a nagymamámé volt, aki minden reggel málnalevélteát ivott ebből. Fogtam a vékony porcelán csészefület, és azt éreztem, hogy egy bölcs asszony üzent nekem. Egy aszszony, akit én nem ismerhettem, de ő is szerette a férfit, akit szeretek. tarca IMPLANTATUM Nem emlékszem, hogy elraboltak volna az idegenek. Csak zavar, hogy néha megbolondulnak körülöttem az elektromos szerkezetek. Már egy hónapja nem merek belépni semelyik áruházba, mert sípolni kezdenek a lopásgátló kapuk, amikor elhaladok mellettük. Ég az arcom a szégyentől, és magyarázkodnom kell. Hát nem. így néz ki, mondta az orvos. Ennyire pici. Mindössze egy centiméter hosszú és nagyjából három-négy milliméter széles. Egyelőre nem merünk hozzányúlni. Túl mélyen van, túl közel az idegpályákhoz. Talán jó hír lehet önnek, hogy felvettük a kapcsolatot az amerikai kollégákkal, akik nagyon készségesnek mutatkoztak. Azonnal elküldték pár esettanulmányt, amelyigen, ami hasonlít az enyémhez. Csak tudja, én már nem bírok tovább várni. Ebbe beleroppanok. A munkahelyemen nem adnak több szabadságot, én pedig nem fogok sem csalni, sem hazudni emiatt a rejtélyes parányi vacak miatt. Hogy vallásos vagyok-e? Nem, nem az Isten haragjától félek, csak úgy érzem magam jól a bőrömben, hogy mindig, minden szituációban meg merem mondani a színtiszta igazságot. Ráadásul egy ideje a házasságom is a szakadék szélén táncol, elég egy pillanatra elveszteni az egyensúlyt, és... A kedves felesége is sípol? Az orvos nevet, a nővérke válla is rázkódik, tudom, humorral akaija oldani a feszültséget, talán az első alkalomkor nekem is tetszett, hogy lazán kezeli a dolgot, de inkább kérném vissza a régi életemet. Legalább hagyná, hogy alaposan kibeszéljem magamból, ami felemészt. Egy félórát igazán szánhatna rám, ha már üyen nem mindennapi problémával járok ide. További kivizsgálások szükségesek, aztán ha itt lesz minden papír az asztalomon, közelebb leszünk a megoldáshoz. A vérnyomása rendben van, az EKG is, mondja a doki. A hipnózis nem derített ki semmit, minek megismételni? És a pszichoteszt? Nem akarok belépni a rendőrséghez. Elbeszélünk egymás mellett. Tessék? Nem, nem alakultak ki szuperképességeim. Nem mászom fel a templomtoronyba, hogy kipróbáljam, tudok-e repülni. És nem fordulok a szenzációra éhes médiához, hadd legyek már öt Z. Németh István osztálytársam, aki szőröstül-bőröstül megevett egy vülanyborotvát. Nem, nem tudom, hogyan ette meg, azt sem, hogy életben van-e még. Kedves nővérke, önnek olyan gyöngyöző a kacaja, hogy kedvem lenne nyakláncot készíteni belőle, de azt hiszem, egyre kevesebb a türelmem bizonyos emberekkel szemben, és ezt biztosan nem holmi fránya implantátumnak köszönhetem. Doktor úr, nem tudom, hogy hogyan ette meg. Nem azért jöttem el önhöz, hogy ezt megtárgyaljuk. Mindannyian olvastunk eztazt a bulvárlapokban annak idején, most inkább arra lennék kíváncsi, hogy tud-e rajtam a tudomány segíteni. Igen, akibe egy apró tárgy került valamilyen módon, de nem úgy, hogy megette, mert unatkozott. Rákerestem az interneten, mondja a nővérke. Erre most mindenki idefut. „Száz pénzérmét, kilencven szöget és különféle kimerült ceruzaelemeket találtak egy férfi gyomrában. Családi problémák miatt kezdett el fémtárgyakat enni, amiket tejjel vagy gyümölcslével öblített le. Közel ötven beavatkozáson esett át, amióta orvosai rájöttek, hogy valószínűleg az elfogyasztott fémek okozzák borzalmas gyomorfájását.” Na, én veszem is a kalapomat. A kórházi liftben azért kipróbálom, hogy nincsenek-e szuperképességeim. Egy csinos fiatal hölgyet próbálok gondolatátvitellel rávenni arra, hogy leheljen egy csókot az arcomra. Esze ágában sincs. Lebiggyeszti gyönyörű ajkát, és megvetően elfordul. Az utcán ősz van. A régi énem most venne egy újságot, leülne a padra, és kedvére olvasgatna. Az új megáll minden kirakat előtt, mereszti a szemét, és nem lát semmit. No nem mintha nem lenne látnivaló, mert tárgyakból és árcédulákból nincs hiány, de én nem látok semmi izgalmasat, bármerre tekintek. Lehet, hogy az implantátum miatt? Illetve van ott a sarokban egy villanyborotva. Soha nem próbáltam, mindig zsilettpengével kaparásztam az arcomat. Lehet, hogy egyszer az életben érdemes lenne kipróbálni? Mindig utáltam vásárolni, de most valahogy erő költözik elgémberedett tagjaimba, feltépem az ajtót, berohanok, mint egy szukiszemelt ajándékot. Úgy ölelem magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Drága volt, de szépen be van csomagolva, és lehet, hogy néhány órára segít elfelejtenem, hogy valakik akaratom ellenére belém ültettek egy csipet. Talán nem is kellene foglalkozni azzal az izével. A metróban viszont azon gondolkodom, vajon hogyan ette meg a fickó a villanyborotvát. Egyben? Nem tudom elképzelni. Szétszedte, és darabokban nyelte le? Valószínű. És mégis, mi késztette erre a cselekedetre? Családi problémák? Akkor miért nem ivott inkább vodkát, mint minden rendes ember? Vagy sósavat. Valami újonnan szerzett szuperképesség tényleg nem ártana szerény személyem számára. Mondjuk megálmodnám a jövő heti nyertes számokat a lottón. Vagy minden rejtélyt könnyedén meg tudnék fejteni. Lehet, hogy mégsem ette meg a villanyborotvát az illető? Csak elterjesztette magáról? Vagy a röntgenkészülék hibásodott meg? Úgy sietek haza, mint házasságom első éveiben szoktam. Mosolygok, ragyogok, sziporkázom, átölelem az asszonyt, csak úgy ropognak a csontjai. Régen ettől meleg fények gyúltak a szemében, és éreztem, menynyire fontos vagyok a számára. Most, évtizedek múltával zavarba jön, azt hiszi, hogy ittam vagy elment az eszem. Elhanyagolod magad mostanában, mondja síri hangon, amitől menten alábbhagy a lelkesedésem. Hosszú másodpercekbe telik, amire rájövök, talán arra gondol, hogy tíz napja nem borotválkoztam. Szakállat növesztek, mondom. Van ilyen. Főleg férfiaknál gyakran előfordul. Nem kérdezi, mi volt az orvosnál. Már nagyon hosszú ideje nem kérdez semmit. Azt mondta a doki, lehet, hogy már a szombatot sem érem meg. Annyira súlyos a helyzet. Az implantátum olyan fémből készült, amely... Szóval radioaktív. Akkor azért sugárzol annyira, mondja unottan, és bekapcsolja a tévét. Még szerencse, hogy van életbiztosításod, és... Elharapja a szót. Holnaptól, ugye, dolgozol? Visszamegyek a konyhába, előveszem a vülanyborotvát, nézegetem a dobozt, próbá-Egy magára hagyott éjjeliszekrény (színezett ecsetrajz, 45 *32 cm, 1980) gyér a fény és túl aprók a betűk. Meg is szagolom, nagyon jó ülata van a skatulyának. Ha most vissza tudnám pörgetni az idő kerekét legalább harminc évvel, biztosan inkább az asszony haját szagolgatnám. Istenem, azok a régi samponok, meghitt családi esték! Aztán kicsomagolom a készüléket, forgatom, ismerkedem vele. Van benne használati utasítás is. Ha nem túl kicsik a betűk, talán el tudom olvasni. „A szakáll eltávolítása vagy módosítása minden férfi számára mindennapos tevékenységnek számít. Ahhoz, hogy a borotválkozás kellemes, gyors és hatékony legyen, a megfelelő borotvát kell használnod. A rezgőkéses és a körkéses borotvák közötti különbségek gyakorlatilag mára már eltűntek. Vannak olyan modellek is, amelyeket kifejezetten érzékeny bőrre fejlesztettek, és vannak olyanok is, amelyek vízállóak és a nedves borotválkozáshoz használhatóak. További fontos funkció lehet példáid a gyors töltés vagy az öntisztítás...” Eddig jutok, amikor hallom, hogy nagyot kordul a gyomrom. Nézzük csak. Ezt itt le lehet venni, és nem is olyan nagy darab. Ráadásul tompa a széle, nem valószínű, hogy azonnal kilyukasztja percig híres, mint az egykori gimnáziumi perhős, és már meg is vettem magamnak a lom megfejteni, mi van ráírva, de ahhoz túl a gyomromat. SljJETFU' helyőrség 1 Főszerkesztő Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Weltmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztoseg ffgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. szeptember | h y V S V ' t V I
