Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-29 / 202. szám
helyorseg 7 váloaatós a KaranténeKaíiazott müveibö KI VAGY? Pollmann Teréz Vera kissé előregörnyedt háttal lavírozott a kerekesszékek között az otthon földszinti folyosóján. Mindig jó hangosan előre köszönt, annak, akinek egyetlen lába sem volt, még udvariasabban, és jobban lehorgasztotta a fejét. Anyja gyerekkorában gyakran rászólt, hogy húzza ki magát. De ő nem érezte helyénvalónak. Sőt! Ki nem állhatta a felszegett fejű, peckesen lépkedőket. Tán nem nyomaszt mindannyiunkat szégyenérzet valamiért, amit egykor tettünk vagy éppen nem tettünk meg? Gyalog ment fel a lépcsőn a második emeletre. A nővér kinyitotta neki, majd bezárta mögötte a demensosztály üvegajtaját. Vera rögtön megpillantotta az anyját, a folyosó ablakánál állva kifelé bámult.- Szia, anyukám! - mosolygott rá. Igyekezett tisztázni a viszonyokat, hogy ne kelljen azt hallania: ki vagy?- Hát te honnan tudtad, hogy itt vagyok? - csodálkozott az idős asszony.- Már fél éve itt vagy.- Dehogyis! Csak tegnap jöttem.- Na jó - hagyta rá -, hoztam enni, gyere, üljünk le! Az asszony mohón nekifogott a borsólevesnek.- Mi volt a reggeli? - próbált Vera beszélgetni.- Nem volt.- Teát vagy kakaót ittál?- Teát.- Kekszet kérsz? Az asszony bólintott, és elkezdte kapirgálni a viaszos vászon abrosz kerek mintáit, próbálta felvenni a karikát. Vera döbbenten nézte. Majd a kör alakú mintára ráhelyezett egy kekszet. Anyja szótlanul elvette.- Meglátogatott valaki?- Igen, a nővérem.- Az nem lehet, ő már meghalt.- Meghalt? - Kikerekedett a szeme. - Mikor?- Három éve. - Szomorúan nézték egymást.- Apád is itt volt.- De hát ő is... - Elharapta a mondat végét, maga se tudta, hogy miért. - És mit mondott? Berde Árnál (1886-19761 festménye- Semmit. A folyosón ment. Biztos nem talált meg.- Aha, értem... Mit hozzak holnap, mit szeretnél? Vera hamarosan összepakolt, és elköszönt a másnapi viszontlátásig. Reggel SMS-t kapott az otthonból, anyját beszállították a kórházba, mert elesett. Azonnal odasietett. A sürgősségi folyosóján várakozott, pont ott, ahol apját utoljára látta öt évvel korábban. Hirtelen melege lett. Elővette a vizespalackját, kortyolt belőle, majd hátradőlt, behunyt szemmel a falnak támasztotta a fejét. Ködös agyában elsuhant egy emlék. „Az első feleségét szeretné látni.” Ezt mondta az orvos akkor, amikor kijött a vizsgálóból? Hallotta-e az első szót, vagy csak képzelte? Apja második felesége rögtön felpattant és beviharzott az orvossal. Vera meg bénultan hagyta, hogy a dolgok folyjanak tovább úgy, mintha ő ott se lenne. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy sztetoszkópos férfi hozzálépett.- Bemehet az édesanyjához. Hamarosan meglesznek az eredmények, akkor eldöntjük, hogy itt kell-e maradnia a kórházban. A vizsgálószobában egyedül feküdt az anyja, csak egy nővér pakolászott, aztán kiment. Az asszonyba infúzió volt bekötve, és olyan mélységes szomorúsággal nézett, hogy Vera beleborzongott.- Hát mit történt veled, anyukám?- Nem tudom - válaszolta bocsánatkérőn.- Hoztam finom multivitamint, iszol? - Segített neki feltámaszkodni. - ízlik?- Igen. Ceruzaíze van.- Mi... Micsoda? Nem jó?- De jó. Finom. - Visszaereszkedett a párnára. - Rég láttalak.- Tegnap, anyukám.- Apád is itt van? Vera meglepődve hallotta saját szájából:- Igen. Az öregasszony arca felderült. Vera hirtelen kattogást érzett a bal fülében. Ájulás környékezte. Megszorította anyja apróra fonnyadt kezét.- Mindjárt visszajövök, jó? A folyosón lerogyott a padra, ivott a vízből, és végignézett a folyosón várakozó embereken. Ki fel-alá járkált, más a kezeit tördelte, volt, aki megadóan bámult maga elé. Egy kisebb csoportban megpillantott egy férfit, aki ráérősnek tűnt. Vera tenyerébe temette az arcát, homlokán végighúzta párszor az ujjait. Nem szűnt a szívdobogásérzése. Felállt, menetirányba fordította a testét, megvárta, amíg biztosan nem szédül, és elindult a férfi felé. Hoszszan beszéltek.- Anyu - nyitott be újra a vizsgálóba. - Nézd, ki van itt.- Ki vagy? - Összehúzott szemmel fürkészte a férfit.- Hát nem ismered meg? Apu... - megbicsaklott a hangja.- Te vagy az?- Én vagyok. Tóni, a férjed.- Férjem?- Na jó, elváltunk húsz éve. De azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nagyon megbántam, hogy elhagytalak. Az asszony erőlködött, hogy megértse, mit mondanak neki. Lassan megenyhültek a vonásai.- Tóni! - nyújtotta a kezét a férfi felé. Verának összeszorult a torka, kisietett a teremből. A folyosón néma zokogásban tört ki, patakokban folytak a könnyei. Nem tudta, hány perc telhetett el, mire nyílt az ajtó. Akkor megtörölte az arcát, mosolyogni próbált. A férfi bátorítón nézett rá, fejével az ajtó felé biccentett. Vera kissé előre görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel indult a vizsgáló irányába. Nyúlt a kilincs felé, de megállt a keze. Belépés előtt kihúzta magát. A PÁNIK HATÉKONYSÁGA Hodászi Ádám Holesch Dénes: Kínai templombelso 2020. augusztus nak mondhatta magát az intonáció tudományában, úgy fogalmazott volna, hogy tizenkettedik századi taoista szerzetesek intonálták így a „Gyere már reggelizni, Loe-Te, kihűl a rántotta” mondatot, aminek sajnos a kelleténél gyakrabban kellett elhangozni, mert Loe-Te igenigen sok reggel kapott hidegrázást, ha arra gondolt, hogy szerzetestársai szeme láttára kell elfogyasztania a reggelijét, aztán később az ebédjét és a nap végén a vacsoráját. Persze erre a tizenkettedik századi taoista nyelvtan ismerői valószínűleg közbevetették volna, hogy noha pontosan értik, miről van szó, kétlik, hogy ezzel a szórenddel noszogatták volna szerzetestársai a hirtelenszőke, vékony testalkatú, mosolygós, ám gyakran hidegrázásra hajlamos Loe- Tet. Nyugalom volt a mondatban és határozottság, valamiféle metafizikai bizonyosság, amely egyszerre volt igaz a rántottára, a munkaidő végére és a közlés szükségességére. Egy óriási gépsárkány hörög a halánték mögött, monoton mozgások le és fel, jobbra és balra. Érkezik a következő tojás, a következő tojás, a következő tojás. Kikelni nem lehet. Minden egyre forróbb és sötétebb. A vágy van a fényre, a zuhanásra, hogy legyen vége az álomnak vagy a műszaknak vagy bármi legyen is ez. Izzadságcseppek a kőpadlón, kulcs csörren, fapapucs koppan. Minden mozaikban, részecskében ott a sárkány, és ködök vannak és gőzök, és a monoton zaj, a nem szűnő hörgés. Dehogy végeztél, Péter, baszomanyádat, takarodjál vissza a sor mellé, hangzott el a mondat délután kettő óra egy perckor, amire joggal nem kapta fel senki a fejét, hiszen a munkaidő este nyolcig tartott. Mindenki furcsállta volna, ha a műszakvezető a most felmerült problémára nem a szokott stílusban reagál. Mivel a gyárban időről időre felmerültek problémák, továbbá helyzetek és szituációk, a dolgozók már pontosan feltérképezték a műszakvezető intonációját és szókészletét. Élet és halál ura volt a műszakvezető, a kisvárosban ez volt az egyetlen hiszen a munkaidő este nyolcig tartott. Az intonáció nem volt haragos vagy tréfás. Ha valaki nagyon jártasgyár, aki nem itt dolgozott, az nem dolgozott sehol. A gépsárkány felágaskodik, fémhengereiből sivító hang kíséretében forró gőz távozik. Izzó anyacsavarok spriccelnek szét mindenfelé, átütik a kőfalat, a tetőgerendákat. Kilyuggatják az emberek testét. Monotonná válik a sikoly, az ordítás. Alvás nincs, csak jön a következő tojás, a következő tojás, a következő tojás. A pupilla tágul, kulcsot keres a tudat, tekintet a padlón, ott a tócsa, benne a kőpadló, a kulcs, a tekintet. Péter szeme kinyílt és egy puritán szobát látott, madárcsicsergést hallott. Tojásrántotta illatát hozta felé a szél, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a tizenkettedik századi építészet szigetelési hiányosságaiból adódó huzat. Valami végtelen nyugalom szállta meg, mert arra gondolt, hogy végleg megmenekült. Loe-Te élettelen testét a gyártósor mellől a negyven perccel a hívás után kiérkező mentősök hullazsákba tették és elszállították boncolásra. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 4 Mára végeztem, főnök, hangzott el a mondat délután kettőkor, amire joggal kapta fel mindenki a fejét,
