Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-29 / 202. szám
4 novella PAKU, A FEHÉR KECSKE- Na, ezt ide be nem hozod! Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetőén az ütött-kopott kapu keresztvasán. Az állástalan hajóskapitány, aki pedig az előbb még biztos volt benne, hogy most aztán pontot tesz a dolgok végére és ki nem nyitja azt a kaput, azon kapta magát, hogy kétségbeesetten üget a jószágot vezető asszonyka mögött, kiabálva, hogy legalább oda ne vigye be. De a kis, törékeny asszony már valahol a feljáró közepén kaptatott az öklelőző, ugrándozó bakkal. Egy pillanatra visszafordult, és megmondta a kapitánynak, hogy ez Paku, a kecske. Mici, a nőstény kecske bizonyára nagyon fog neki örülni. A méretes uszály, melyben a család lakott, egy kiszáradófélben levő folyami mellékágban pihent vagy harminc esztendeje, amikor még volt erre víz bőven, s az akkor még csöppet sem állástalan hajóskapitány kikötött itt egy vontatóhajóval s a szállítmánnyal. Büszke volt még, s magányos. De hát a sors forgandó, a hajó elúszott, az áru elkelt, s egy mosolygós, törékeny lányka egy nap besétált azon a vasajtón, a kapitány ideiglenesnek gondolt szálláshelyén, melyen most is, a fehér kecskével belépett, s a vasajtót maga mögött becsukta. Ekkor dördült meg először az ég. Mintha atomtámadás kezdődött volna, akkorát szólt. Az első dörrenést fenyegető morgások, durrogások kísérték, miközben váratlan erővel felsüvített a szél. Innen, a folyópartról egész jól rá lehetett látni a hegyecskére merészen felkapaszkodó, a folyóparti síkságnak csak a hátát vető városra, melynek tornyai és a hegy tetején húzódó erőd ódon falai éles liláskék színben ragyogtak a közelgő viharban. Cincogás volt az égzengéshez képest, de az állástalan hajóskapitány zsebében megcirrent a telefon. Sürgősen kibányászta a szerkezetet, s miközben a nyitva hagyott kertkapu felé igyekezett, hogy visszazárja, nagy lendülettel folytatta az imént félbehagyott beszélgetést.- Micsoda? Hogy nálunk esik-e? Nem, itt még egy szem sem esett. Szóval nézd, értem én, hogy te egyedül vagy, és örülnél akár egyetlen társnak, de ez így egy kicsit sok nekem. Az asszony s a hét gyerek jól van, köszönöm, tudod, jobbrészt felnőttek már, de hát itt lakik még mindig a Rozika meg a Pannika, meg még ketten. Nem tudom, milyen nap ez, mindig jön valaki, a nagyobb gyerekek is ma jöttek át, az összes, családostól. Na és akik itt laknak még nálunk, azoknak mindegyiküknek megvan a kedvenc állata. Ezeket a jószágokat fúrt’ megmentik valahonnan. Itt menedéket talál a kutya, akit magára hagytak, a macska, akit a folyóba dobtak. És párja is kell legyen az összesnek. Érted? Párja! Zemlyének, a kutyának, Ilonkának, a disznónak és... várj, le kell tennem, megint jön valaki. Soha nem fogom bezárni ezt a kaput. i- Szia, apa, bemutatom neked Darát, a tyúkot. A kapuban egyik lábáról a másikra álló kislány a hóna alatt szorongatott kendermagosra mutatott. Az állástalan hajóskapitány egy karmester fáradt eleganciájával, széles kézmozdulatokkal tessékelte beljebb a copfost, ám amikor már Dálnoki Zoltán végre bezárhatta volna a kaput, ott állt teljes valójában a Folyami Ellenőr. Ő sem jött üres kézzel: egy határozatot hozott magával, miszerint a város tanácsa a területet kisajátítja, a folyóágat leaszfaltozzák és korszerű bevásárlóközpontot húznak fel a helyére. A főmérnök úr, fuvolázta a Folyami Ellenőr, miközben próbált a kapitány háta mögé lesni, úgy gondolja, mindenki számára könnyebbség lenne, ha ezt a roncsot, persze még csak nem is a tisztelt matróz... vagy kormányos?, izé, úr költségére, elszállíttatnánk.- Uram, parancsoljon! - az állástalan hajóskapitány előzékenyen mutatott az irdatlan uszályra. - Minek vesztegetni az időt? Már viheti is! A Folyami Ellenőr végre benézhetett, kedvére, a titokzatos palánkrendszer mögé. Az uszályt félkörívben ölelő kerítés takaros konyhakertet rejtegetett. Az utcányi vasszörny körül, a tocsogóvá apadt folyóágban elhízott vadkacsák totyogtak, pézsmapockok futkároztak.- Asszonyom most gyarapította háztartásunkat egy szemrevaló madzaggal! Ha óhajtja, kihozom, és már kötheti is rá a vonóhorogra. Aztán csak jól előre kell dőlni, és... - és a Folyami Ellenőr érezte, hogy valami előredönti. Aztán hogy felemelkedik, és repül.- Buksi, teszed le azonnal! Fiam, nem hallod?! Az óriás hallotta, de hát igazán csak a városból kivezető, erre kanyargó országút mellett parkoló hivatali autóig vitte, feje fölé tartva, a kapálózó ellenőrt, és ott is majdhogynem gyengéden hajította a kocsi motorházára. Aztán visszaballagott a kapuhoz, ahová az előbb érkeztek meg egy leánnyal, akit a hajóskapitány már ismert ugyan, de most a formaságokra nem volt idő, mert ekkor dördült meg másodszor az ég. A hangrobbanástól a városban, idáig lehetett hallani, ezrével repedtek be az ablakok. A hegy gerincén ekkor lépett át az eső, és égből legördülő, fekete bársonyfüggönyként tüntette el a várost maga mögött, ahogy előrébb nyomult. A szél első hulláma is ekkor ért ide. A légnyomás olyan erővel változott meg, hogy alig lehetett levegőt venni. A három ember összefogózva rohant neki a feljárónak, melyet, ahogy becsukták maguk mögött a vasajtót, papírlapként fújt odébb a beérkező orkán. És nem eső jött, hanem az óceán maga. Víztömege felfoghatatlan mennyiségben dörgött alá, elmosta a tornyokat és a falakat, letarolta az ágakat és a gátakat megrepesztette. A harmadik dördülést már csak kevesen hallották. Nem lehetett tudni, az ég kondult-e meg vagy a vasból, betonból felhúzott gát szakadt-e be a megnövekedett víznyomás alatt, hogy a szökőár a semmiből megjelenve, ahogy az meg van írva, először megmozdítsa, majd meghimbálja és végül megemelje a rettentő, öntött vasuszályt, hogy úszni kezdjen az áradaton a bárka, gyomrában a hajóskapitánnyal és háza népével, s a temérdek állattal s mindnek a párjával, és Darával, a tyúkkal és Pakuval, a fehér kecskével. onvv MARADHAT Farkas Wellmann Endre A hétköznapi csodák élhető és szerethető, olykor pedig gyűlölhető világa ez a debütkötet (Péter Beáta: Ez több lett. Maradhat?, Vaíjúvár kiadó, Nagyvárad, 2020), amely néhol kicsit mágikusan, máshol humorosan, máshol meg szórakoztatóan szólítja meg olvasóját. Bátor vállalkozás ugyanakkor százhatvan oldal tárcanovella, ami azt jelenti, hogy szerzőjük mondani is akar valamit, nem csak egyszerűen megmutatkozni vágyik a közönség előtt, ahhoz jóval kevesebb szöveg is elég lenne. Az első rövid tárcanovellában mindjárt tisztázza is szerzőnk a nagy szent irodalomhoz való viszonyát, hőse, Sztanyiszláv révén, aki a szövegből kilépve is életre kel, és túllépve a szöveg-adta kereteken az írószerep funkcionalitására enged rálátni. Arra, ahogyan az íróból, még ha sikeres is, hogyan válik - nem csak a műve okán - használati tárgy: mindez a kortárs befogadási gyakorlat természetéből eredően. A következő szövegek olvastán hamar rájövünk: egy erdélyi szerző művével van dolgunk, elárulja a nyelvhasználat, a némiképp ismerős tematika, a bemutatott élethelyzetek. Nem ezekben a dolgokban hoz nóvumot a könyv, a székelyföldi élet zsánerképei ismerősek, a nyelvi megformálás viszont sajátos fénybe állítja az amúgy hétköznapi vagy sokszor jelentéktelen történéseket. A novellacselekmények impreszsziók, és ezt a hatást erősíti fel a szerzői szempont: e kicsiny történetekben mintha vissza lehetne olvasni az erdélyi valóság elmúlt néhány évtizedét is, pillanatokat a hagyományok béklyói közt élő ember furcsa találkozásairól a hagyományokat nélkülöző és semmibe vevő modern világgal. Minden történet mögött ott van egy ember, aki a lehetőségek mentén sodródik, nem tudjuk soha, hogy ez jó vagy rossz éppen, csak annyit érzékelünk többnyire, hogy nagyon személyesen nekünk akar valamit elmondani. Mindenik szerepelő. A szerző óvatosan a háttérben marad, kevés az értelmezés, a szerzői kotnyeleskedés a szövegekben: hagyja önmagukban működni a sztorikat, nem fogalmaz meg értékítéleteket. Ez a visszaolvasott, zsánerképeiben leírt Erdély a realitásukban tetten ért változások, az elveszett Tündérkert elugarosodása, amely szellemiekben, lelkiekben és történelmi tényezőkben is megnyilvánul. A szerzői kritika pedig magában a felmutatásban van benne: a témaválasztásban, a kiragadott pillanatok önmagukban vett jelentéseiben. E szempont szerint a szövegek egyfajta tükörként működnek - ugye, a pillanatnyiság -, ahányszor és ahányat elolvasunk belőlük, pont annyi valóságdarabbal szembesülünk, a tükörre jellemző kegyetlen egyenességgel, a látvány pedig gondolkodni késztet. Péter Beáta szereplői egyébként a hagyományok polipkaijai közül akarnak kiszabadulni, keresik a szabadságot, a mást, a változást, belátják azt, hogy sok mindent le kellene vetkőzni a régi és szorongató göncökből, hogy helye legyen az újnak, de a történetek többnyire magukba hullóan arra intenek, hogy a tradíciók mögötti tartalom ugyan változik, a forma mégis megmarad. A szerző nem ítélkezik, felmutat, megmutat, néhol derűsen vagy máshol szomorúan, és érezhetően ő maga áll a történések partján, festőként az ecsettel, vagy olykor fotográfusként a kamerával, vagy íróként tollal a kezében, és megörökíteni próbálja mindazt, amiben él és élünk. Izgalmas debüt, várjuk a következő könyvet! ■* LAPSZÁMUNK SZERZŐI Becz Dorottya (1982) író Csikár Norbert Adrián (1991) író Dálnoki Zoltán (1964) író, újságíró, kritikus, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Hodászi Ádám (1987) rendezőasszisztens, drámatanár Kákonyi Lucia (1957) tanár Kántor Mihály (1974) szakíró Kolev András (1967) költő Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Dr. Nagy Sándor István (1986) jogász Nagy Zsuka (1977) költő, író Dr. Pollmann Teréz (1959) tanár, nyelvész Szilágyi Diána (1982) író, újságíró IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET __________________________________________________________________________________________________________________________2020. augusztus Derkovits Gyula: Hajókovács Forrás: Mek.oszk.hu (1934, Magyar Nemzeti Galéria, fotó: Szelényi Károly]