Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-22 / 196. szám
válogatás a Karanténé iiazott muveibo Fecske Csaba Míg bele nem halnak hol van az Éden amit Isten ígért és hol van az Isten aki ígérte elhull a virág eliramlik a szarvas előled hol van a lomb méltatlankodik a rigó reszket a kertben a rózsa hiszen az ősz már itt araszolgat a kertek alatt leveti szirmait mint lány a ruháját s elveszett szüzességét - hajnali harmat - könnyezi meg bezzeg ilyenkor hol van a tavalyi hó dobban a szív az a dolga otthon-e házad és a hazád ahol élni lehet az nem lehet hogy nincs hova hazamenned messze az ég elkápráztatnak csillagai távoli fénye az időnek és melegedsz az éjszaka parazsánál a szépség lassú tüze ez ébred a Bükk idekéklik amint lehull pára-ruhája és rázendítenek éhes kismadarai s mint akiket a hit megigézett miséznek míg bele nem halnak Csongor Andrea Ritkítás Az ebédlőasztalra került a kisszék, hónom alá nyúlva beemelt. Mindig feltartottam a karom. Fehér lepedőt kerített körém, hideg szakszerűséggel betűrte, körüljárt.- „Adok neki egy kis tartást” - így mondta mindig, és hozta a nyesőt. Olcsó kis műanyag darab volt, megrágott nyél végén borotvapenge. Éber antennáim a világ, az ég felé fordulva, akkor rezegni kezdtek, majd minden szál fejtövemhez lapult. Húzódtak, no. Valami koszmóról beszélt, meg hogy „egyhossz”, de láttam közben az arcát. Lélegzet-visszafojtásnyi időre minden összeköttetésem megszakadt. Kihagyott jel. Semmi „tartás”. Később persze Sámson, meg a kopasz rabszolgák, meg tárgyi tudásként a haj védőpikkelyeinek szerepe. Mindegy. Úgyis tudtam. Ma lófarokban viselem, tincseim oldalt kiszabadulnak, és homlokomnál a rakoncátlan babahajak újra szállingóznak. Égnek állnak. ° f r* - ' Kovács Gergő Rákóczi tér Látom rajtad, hogy a második feleségem leszel, a szemed is úgy áll. Abból, ahogy fölemelsz egy narancsot a sarki szupermarketben, ahova elkísértelek, meg lehet jósolni az ilyesmit. Abból is, hogy a rimelős verseket szereted. Aztán ott a hajad és a szemed, a szád, a vállad és a combjaid. Minden kiderült, pedig még nem vagyok negyven, eszem ágában sincs elpatkolni, de mégis: készen áll a világ, a tavaszi eső fölszárad az első széllel, a Rákóczi téren vágunk át és a türkizkék hegyi patak tőlünk balra és tőlünk jobbra almafa, cseresznyefa illata, közben azért eszemnél vagyok, tudom, hogy merre hány méter, és akkor te magad szakítasz le egy almát a fáról, a legpirosabbat, biztosan meg tudom állapítani, átnyújtod a Rákóczi tér közepén, a metró bejárata előtt, és már hátat fordítasz, amikor beleharapok. LAPSZAMUMK SZERZŐI Abafáy-Deák Csillag (1949) író, művészeti író Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Csongor Andrea (1968) drámapedagógus-távsegítő operátor Dávid Ádám (1985) író, költő, műfordító, szerkesztő Eszteré István (1941) költő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Fecske Csaba (1948) költő, író Juhász Kristóf (1982) író, újságíró, előadóművész Kántor Mihály (1974) szakíró Karácsonyi Zsolt (1977) József Attila-díjas költő, műfordító, szerkesztő, színház- és irodalomkritikus, a Helikon folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Magyar írók Ligájának elnöke Kovács Gergő (1981) író, költő Kubiszyn Viktor (1979) író, újságíró Leczo Bence (1996) író, újságíró Lőrincz P. Gabriella (1982) költő, író Ü ÓLOMKATONÁK Nagyapja kedvenc mondata jutott eszébe: kelj fel és feküdj le. Gyakran mondogatta. Háborús sérülése volt, egy gránátszilánk lapult az agyában, műteni nem lehetett. Sokszor összekeverte a szavakat, közmondásokat. Gyerekkorában kérdezte az öreget, akkor most felkeljek vagy inkább feküdjek le? Nagyapja értetlen tekintettel nézett rá, és csak annyit mondott, fiacskám, belőled se lesz katona soha. Ebben igaza lett, pedig akkor nem úgy nézett ki a dolog, a fiú szerette a háborúhoz kapcsolódó játékokat. Nagy kincs volt akkoriban egy ólomkatona, és neki több is volt. Szeretett velük játszani, csatasorba állítani, de nagyapja sose kapcsolódott be a játékba, hiába kérte. Csak egyszer jegyezte meg: hol vannak a lövészárkok? Az tényleg nem volt. A fiú bicskával próbált javítani a helyzeten, az asztal falapján kis lyukakat, majd ezekből folyosót vájt ki, de mielőtt megmutathatta volna nagyapjának, hogy most már kész az igazi csatatér, nagyanyja valóságos háborút robbantott ki, amikor meglátta a tönkretett ebédlőasztalt. Nemcsak szidást, de pofonokat és verést is kapott, ami korábban sose fordult elő. A könnyein keresztül csak azt hajtogatta, nagyapának csináltam, nagyapának! Mit csináltál te nagyapádnak? L-l-lövészárkot. Nagyanyja keze megállt a levegőben, majd lerogyott az ágyra, és most már ő sírt, de hamar öszszeszedte magát, letörölte a könnyeit, és már megint az a kemény asszony volt, akinek senki se tud ártani. Gyere ki a konyhába, szólt a fiúhoz, aki tudta, most sarokba kell állnia, de már nem sírt, azt is tudta, nagy hibát követett el. Tönkretette a bútort, méghozzá a családi asztalt, ahol már egyre kevesebben ülnek. Nagyapa is ritkán eszik velük, talál ürügyet arra, hogy ne legyen ideje a lakásban lenni, jönmegy, fúr-farag kint a csűrben, szó nélkül. Most is kint mászkál, nem látta a fiú művét, amit neki készített. Lesöpörte az asztalról az eddig nagy becsben tartott ólomkatonákat, majd öszszeszedte a földről, egyiknek a feje, másiknak a karja tört le, vagy csak a puskája. Bedobta mindet egy dobozba és elsüllyesztette az ágy alá. Nagyanyja hangját hallotta újból, amint szólítja a konyhából. Lassan ment a konyha felé, szégyellte tettét, azt se bánta volna, ha kap még egy-két pofont. Az asztalon, ahol mindig ülni szokott, egy bögre forró kakaó gőzölgött, ami akkor hiánycikk volt, az ő kedvence. Nem mert leülni, azt csak bánatában tehette oda nagyanyja, ez nem jár most neki. Állt az ajtóban és nem szólt. Nagyanyja se, csak intett, hogy üljön le. Igyad, szólt pár pillanat múlva. Nagyon forró volt az ital, a kezét is égette a csésze, s ahogy lassan kortyolta a tűzforró kakaót, folytak a könnyei. Nagyanyja leült vele szemben. Az asztalra egy zacskóból tarkababot szórt és elkezdte kiválogatni a rossz szemeket, közben beszélt, de úgy, mintha nem is hozzá szólna. Lövészárok. Ezt hallgattam évekig, évtizedekig. Nagyapád még mindig ott van. Abban a lövészárokban. Nem bír onnan kibújni. Mintha még mindig háború lenne. Csak fújja a magáét. Kelj fel és feküdj le. A Bibliát se olvassa, nem is akar hallani róla, amit régen szívesen forgatott. Kelj fel és járj, a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj, ezt neked is felolvastam. Kivágódott a konyhaajtó, nagyapa állt ott vörös fejjel. Nem szokott kérdezni, de most mégis megszólalt, visszafojtott dühvei: ki tette tönkre ilyen barbár módon az asztalt? Nincs semmi tönkretéve, szólt nagymama fojtott hangon, megcsinálta aZ unokád a lövészárkot, a te lövészárkodat. Lehet tovább háborúzni. Nagyapa becsapta maga mögött az ajtót. Nagymama folytatta: nagyapád összetévesztette a feküdj és kelj fel szavakat, hol rohamra kellett kimászni, felkelni az árokból, hol lefeküdni, de ő rossz parancsot adott, és legkedvesebb gyerekkori barátját ott lőtték szét mellette, mert nem feküdt le a lövészárokba, míg nagyapádnak csak egy gránátszilánk fúródott a fejébe, megmenekült. Azóta ilyen. A fiú letette a kakaós bögrét. Nagyapa ugye nem akart rosszat csinálni, csak véletlenül mondott rosszat? Én ma rosszat csináltam. Senki se akart rosszat, még te se, szólt nagymama, közben a tarkababszemek az asztalon, a jók a rosszakkal megint összekeveredtek, ahogy hadonászva beszélt. Újból válogatni kezdte. A fiú is segített, csendben ültek, míg be nem végezték a munkát. Gyere, nézzük meg, hol van az öreg, a végén még feldarabolja az asztalt, amilyen hirtelen természetű. A szobában nem volt senki. Az asztal sem volt ott, csak a négy faragott lába. Hol fogunk ebédelni? Nagymama újból lerogyott az ágyra, de most nem sírt. A fiú átölelte a lábát. Kimehetek nagyapához? Nem, nem lehet tudni, mit forgat a fejében, talán már fel is vágta tüzelőnek. A lövészárkot is. Akkor honnan lesz asztalunk? Sehonnan. Eszünk a konyhában. Most feküdjünk le. Mondasz mesét? Ma este nem. Nehezen aludt el, mintha enyhén rázkódott volna a nagymama ágya, de nem mert kérdezni tőle semmit. Figyelte, és kicsit félt attól, mi lesz, ha bejön a nagyapja, de félálomban csak a vastag, sötét asztallábakat látta közeledni, döngő léptekkel. Kelj fel és feküdj le, csengett a fülében az ismert szöveg. Bebújt a takaró alá és úgy aludt el. Mikor reggel kinyitotta a szemét, az asztallábak ugyanott álltak. Nagyanyja szöszmötölését hallotta a konyhából. Mezítláb szaladt ki hozzá, és hadarta: vigyem ki az asztallábakat, hátha megjavítja nagyapa az asztalt, éjjel kopácsolást hallottam, biztos dolgozott a csűrben. Nem volt kopácsolás, hallottam volna, az ablak meg volt nyitva. Vegyél papucsot és ülj le reggelizni. A bögrében tej volt, amit egyáltalán nem szeret. Félrelökte. Kár sztrájkolni, a kakaó elfogyott, majd jövő héten lesz. Edd meg a zsíros kenyeret, ott a zöldpaprika, és hozz a kertből néhány paradicsomot. Nagyanyja nem nézett a fiúra, a sparheltnél forgolódott, a bableveshez készítette a rántást. A fiú kiszaladt az udvarra, de nem a veteményeskert, hanem a csűr felé vette az útját. Hallgatózott, majd egy téglára felállva benézett a homályos ablakon. Nem volt ott senki, a rozoga, kiszuperált heverő, ahol nagyapa gyakran pihent, üresen tátongott, a földön gyalu és sok fűrészpor. Futott tovább a paradicsomért. Letette a konyhaasztalra a szép, érett darabokat. Ügyes vagy, beszéltél nagyapáddal? Nem. Ekkor nagyanyja a szemébe nézett, és nem kérdett semmit. Nem beszéltem, mert nincs itthon. Ilyen korán sose megy a kocsmába, ki tudja, miben sántikál, na egyél szépen, aztán mehetsz az udvarra játszani, ímmel-ámmal reggelizett, nem volt kedve .kimenni az udvarra se, az ólomkatonáira gondolt, a sok sebesültre, azzal játszott volna. Meg lehet ragasztani az eltört ólomkatonákat? Nagyanyja csak mozgatta a fejét, de úgy, hogy nem lehetett érteni, ez igent vagy nemet jelentett. Egy dobozban, a kemence mellett naposcsibék voltak, végül azokkal játszott, míg megfőtt az ebéd. Most gyere, segíts, hozzuk ki együtt a szobából az asztallábakat, át kell rendeznünk a szobát, egy kis asztalt lehozunk a padlásról, nem olyan nagy, de egyelőre elég lesz az is. A szobában fura szag, talán ragasztó és lakk szaga érződött. Nagymama gyanakodva nézett körül, szaglászott. Nagyapa az asztalnál állt háttal, csak annyi látszott, nagy munkában van, az asztal körül fűrészpor, smirglidarabok. A fiú odaszaladt az asztalhoz. A lövészároknak már.csak a nyoma látszott, fűrészporos masszával töltötte meg az öreg, ecsettel lakkal vonta be. A fiú a nagymamához fordult, nincs többé lövészárok! Az sose múlik el, hallotta. Megfogta nagyanyja kezét, és odahúzta az asztalhoz. Mindhárman percekig álltak ott, szótlanul. Nagymama szokásos szarkasztikus hangján csak annyit mondott, úgy néz ki, mint egy modern intarzia. Várni kell egy órácskát, míg jól megszárad, aztán hozhatod a katonáidat, hallotta a fiú a nagyapja hangját. 2020. augusztus IRODALMI-KJLTURALIS MELLÉKLET Abafáy-Deák Csillag Elvágyódás
