Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-01 / 179. szám
7 helyorseg Válogatós a Karantének pályázat díjazott müveibö HA ITT VAKNAK A BELGÁK Fábián Tibor Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják, és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú, és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra. És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egéfz hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót. Ha itt vannak a belgák, felbolydul a falu. Éles szemű öregasszonyok pásztázzák minden léptüket, kölyökhad leselkedik utánuk. Üzenetek mennek, telefonok szólnak, hol látták őket és milyen irányba indultak. Ezért bárhová mennek a belgák, az utca mindig tele van önfeledten hfellózó emberekkel. A helybeliek melle önbizalomtól duzzad. Úgy tartják, nem is olyan rossz hely az ő kicsiny falujuk, ha ide jönnek a belgák. Azok az igazán tehetetlen népség, akikhez nem mennek a belgák, mert ott sehol egy helló és egy háuáijú. Mert ha itt vannak a belgák, azt a városban is elújságolhatjuk és a szomszéd faluban is, és ilyenkor kihúzza magát még a kétrét görnyedő öregasszony is, mert az ő falujában itt vannak a belgák. Aztán odahaza részletesen elmondhatja, hogy a szomszéd faluba bezzeg nem járnak a belgák, mert a belgák sem hülyék, hogy akárhová jáijanak. Ide, hozzánk azért járnak, mert mindenki örömmel és rokonszenwel hellózik rájuk. Atiszteletes úr eteti, itatja őket, ők pedig járják az utcát, felkeresik a régi ismerősöket. Nyelvtudás híján beérik kávéval, evéssel és ivással is. Ha itt vannak a belgák, a boltosok is legalább annyira boldogok, mint mindenki más, de még kicsit jobban is, mert ők a számolatlan helló mellé még némi eurót is besöpörnek. Ilyenkor ugyanis egy hétig minden dobozos sört felvásárolnak a faluban a belgák. Az már rosszat jelent, ha a flakonos sört is veszik, mert ez azt jelenti, hogy minden rendes sör elfogyott, és már csak a legalja maradt. Mert ezek a belgák, ha nagyon belejönnek, mindent megisznak. A szegény ember flakonos sörét is. Ilyenkor a falu csak bort iszik, egyrészt megszokásból, másrészt mert amikor itt vannak a belgák, mindenki kifogy a sörből. Ha itt vannak a belgák, olyankor mindenki arról álmodik, hogy egy kedves mosolyért, egy stampedli pálinkáért és jó sok hozzáadott hellóért hátha meghívják őt és kedves családját Belgiumba ezek a jóságos belgák. Persze megy a szóbeszéd, hogy milyen takarékos a belga vendéglátás, nincs repeta, és ki hány kilót fogyott egy ötnapos belga kiránduláson. De azért a potya az mégiscsak potya, pláne, ha belga az a potya. A minap is addig töltötte valaki az egyik belgába a sört, hogy a szegény belga végül szentül fogadta, pontosabban kézzel-lábbal elmutogatta, hogy az illetőt családjával egyetemben saját maga fuvarozza el Belgiumba. Ilyenek ezek a belgák. Egy kis kedvességért és még több sörért mindenre képesek. Ha végül elmentek a belgák, a falu visszasüllyed a belgák előtti apátiába. Már nem vagyunk különbek másoknál, már nem példálózhatunk azzal, hogy itt vannak a belgák. Nincs kinek hellózni az utcán, a boltokban nem fogy már a sör. A vájt fülű öregasszonyok visszatérnek a délutáni sorozatokhoz. A kocsmában egy darabig még megy erőtlenül, vontatottan a szóbeszéd, hogy vajon kit hívtak meg magukhoz nyárra a belgák? Aztán orálisan megtépkedik, aki pofátlanul meghívatta magát. Vajon mivel csavarhatta az ujja köré ezeket a derék belga népeket? Aztán valahogy megnyugszanak a kedélyek, és már csak a gyermekek kérdezgetik heti rendszerességgel a tiszteletes urat, hogy vajon mit írnak, mikor jönnek legközelebb a belgák? díjat, 2010-ben római ösztöndíjas volt, idén pedig elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia három éves alkotói ösztöndíját. Grafikai munkásságának java része a K0- GART Kortárs Művészeti Gyűjtemény tulajdonában van. * Budapest, hommage ä Piranesi VI. - Vásárcsarnok (rézkarc, 25 * 50 cm, 20051 Budapest, hommage á Piranesi IX. - Nyugati pályaudvar (rézkarc, 25 « 50 cm, 2006) másképp tálán nem jutna eszünkbe az az évekkel korábbi nap. Az egyik legbizarabb lehetőség a „történet" - amikor egy kép egyetlen napig látható, majd eltűnik. Ezek a furcsaságok jártak a fejemben, amikor Takáts Márton honlapjára keveredtem és végignéztem az ott közzétett munkáit. Tűnő időm nyomában - ő így nevezi ezt a sorozatot, melybe az összes műve beleillik. A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világfok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot? Ismerős jelenetek, ismerős helyszínek, ismerős alakok- Takáts Márton elköteleződött a figurális ábrázolás mellett, mert kell a közös nyelv, kell a közös látás, az újrahasznosított panelekből épülő magánmitológiák korában ő a valóságérzékelésre alapozza a világértelmezést. Olykor olyan múltat látunk, amely majd lesz - gondoljunk csak a Piranesivel feleselő Budapest-képekre, melyeken a főváros ma még forgalmas helyszínei már romokként láthatók. Olykor úti élményeket ragad meg, egy város arcát az emlékezés ellenfényében - elmosódott vonásokkal, mégis olyan közelségből láttatott portrék ezek, mint ahogy azoknak az arcát tudjuk felidézni, akikkel a lelkünk valóban találkozott. Van ebben valami ösztönös, szenvedélyes kitárulkozás, és van valamiféle alig titkolt, mindenen átszüremlő sebezhetőség. Játék a lehetőségekkel, a keresés öröme, a megtalálás rezignáltsága, Casanova magányossága - Életem története (a 18. századi kalandor ezt a címet adta az emlékiratainak]. De most az alvilágban látjuk őt viszont, úgy lépdel a sínek mellett, hogy a villamosról leszállva o napi rohanásban akár egymásba is botolhatunk. Az idő köztünk jár, tőlünk múlik - állapítja meg bölcs bólintással Takáts Márton. Fotó: Kelemen Richard Lapszámunkat TAKÁTS MÁRTON grafikus- és festőművész képeivel illusztráltuk. Takáts Márton 1971-ben született Budapesten. 1995-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafikai szakán; 1995-96 között végezte a mesterképzőt. Mestere mindvégig König Róbert volt. Elnyerte a Lánchíd-pályázat fődíját; a párizsi „Salon 1999" Espace Eiffel Branlyn bronzérmet nyert, a 2001-es „Orbis Pictus" országos tárlaton Veszprém város díját, a 2006-os Vásárhelyi Tárlaton Galyasi Miklós-díjat, 2017-ben a Csongrád Megye Önkormányzataiért Alapítvány díját kapta, 2008-ban Koller A különféle közösségi oldalak nyújtotta lehetőségek befolyásolják a kommunikációnkat - nemcsak a pár szavas közlések vagy a hangulatjelekkel kiváltott reakciók lettek gyakoriak, de ez a fajta nyilvánosság a vizualitás térfelére tolja át mindazt a közlendőt, melyet korábban legtöbben szavak segítségével próbáltak megragadni. Persze ez igen összetett jelenség, a kamerákkal felszerelt mobiltelefonok elterjedése és az emberi hiúság éppúgy tényező ebben, mint a közösségi oldalak által kínált önreprezentációs lehetőségek. Ez utóbbiak lehetnek egész sekélyesek: a legelőnyösebb szögből készített szelfiktől kezdve a tárgyakkal vagy élményekkel való hencegés különféle szintjeiig, olykor pedig úti beszámolók, családi események, sikerek krónikája jelenik meg az idővonalakon. Egyfajta idillekből építkező képes naplóvá fejlődik egy-egy profil. Amolyan kvázi-emlékek gyűlnek így össze a virtualitásban, gondoljunk csak arra, hányszor emlékeztetnek, hogy ez történt x éve, holott 2020. augusztus IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
