Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-08 / 185. szám

7 Tf^TTTT-helyőrség Valoaatas a Karantenek Dálvázat díjazott müveibö A VARSÓI SZERZŐDÉS ÉS AZ ÜLEPEM Nos, ez érdekes - mormolta az urológus, miközben pirosló hátsó­mat nézte. Ahhoz, hogy megértse, hogyan forráztam le egyidejűleg teával és gulyáslevessel, és ezt kö­vetően miért hozzá utalt be a kato­naorvos, nos ahhoz egy kicsit hosz­­szabb magyarázat kellett. Az egészről a Varsói Szerződés tehetett. A laktanyánk közelében ugyanis szupertitkos repülőteret létesítettek, amelyet jó vastagon betakartak termőfölddel, füve­sítették, és hogy teljes legyen az idill, dukált oda egy báránycsorda is, nagybajszú pásztorral. Ez utób­bi minden bizonnyal titkos ügynök lehetett, ahogy talán a bárányok is, azonban a nyájat őrző kutyákról ezt senki nem feltételezte, ahhoz túl fegyelmezetlennek tűntek. A seggem és a Varsói Szerződés közötti kapcsolat egyszerre volt bonyolult és triviálisan egysze­rű. A hivatalosan nem létező re­pülőtérhez ugyanis üzemanyagot kellett biztosítani, és persze ezt is álcázni kellett. Építettek tehát va­­dászházszerű kúriát a közelben, és ennek az udvarában süllyesztették el a tartályt. Ezt a romantikus há­zikót hat honvéd őrizte éjjel-nap­pal, huszonnégy órás váltásban. Az épületet bázisnak nevezték, ami roppant katonásan hangzott, és egy olyan, gondosan őrzött titok kapcsolódott hozzá, amelyről még a katonai parancsnokság se tudott. Valamiféle tévedés folytán a kony­haszolgálat adataiban az szerepelt, hogy tizennyolcán őrzik a házat, így háromszor több reggeli, ebéd és vacsora dukált az őrszolgálat­nak. Emiatt aztán lelkesen tüleke­dett mindenki az ottani beosztá­sért. Ezt persze nem az ellátmány minősége indokolta, hanem a kö­zelben élő tanyasi néni, aki az élel­miszer kiszállítása után, napjában háromszor, óramű pontossággal bukkant fel a bázis előtt, koszos, megviselt rafiaszatyrát szorongat­va. Ebben pár sörösüveg csöröm­pölt, ami gyorsan és olajozottan cserélt helyet az üres üvegekkel és a fölös élelem kalóriadúsabb elemeivel, a szíjas ipari szalonná­val, zsírban tocsogó kolbásszal, és hasonló tételekkel. A tranzakció néma csöndben zajlott, elvégre egy titkos bázison nem fecsegnek az emberek, a megbízhatatlannak tekintett birkák pedig amúgy is túl közel legelésztek. Szótlansága ellenére tudni vél­tük, hogy a mamóka a kutyáinak viszi az ételt, amit az is alátámasz­tott, hogy a tea nem kellett neki. Mivel köztudomású, hogy az ebek nem teáznak, az angol titkosügy­nökök ellenben igen, így az idős hölgy sikerrel igazolta megbízha­tóságát. A lényeg persze a sör volt, ame­lyet a bázisőrség nem egymagában hörpölt fel, hiszen az ételt gyalogo­SZENT GYÖRGY NAPJA ELŐTT Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztat­­ni jönne a hucul1 pravoszláv1 2 ro­konság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok va­gyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával3, de a sír körüli teendőket elvégezzük. Először dédszüleim sírját takarí­tottuk meg. Az ő házukban élünk, megérdemlik, hogy a földi poraik felett szép rend legyen. Egyedül azzal nem voltam megbékélve, hogy anyámék kivágatták felőlük a meggyfát. Dédapám utolsó kíván­sága volt az, hogy nagy fa árnyé­kában nyugodjanak maradványai, ami felett a madarak dicsőítsék a teremtőt. Dédanyámat nem ismer­tem, ő a születésem előtt tíz évvel költözött ide, mostani helyére. Dédapámat, papót, nagyon szeret­tem. Kicsi koromban ő ügyelt rám, míg bírt. Hároméves voltam, ami­kor szenteste elalvás előtt elkezdte a Miatyánkot, de már nem ezen a földön fejezte be. Viszonylag hamar megvoltunk a gyomlálással és a zöld virágok elültetésével. Egyedül az olvadt gyertyák lekaparásával gyűlt meg a bajom. Bosszankodva vakartam a márványról az odaolvadt viaszt és műanyagot.- Erre bezzeg van eszük - duru­zsoltam -, egy szál füvet meg nem képesek leszedni a sírokról. Kár, hogy azt nem prédikálja a bátyus­ka nekik, hogy nem csak gyertyával kell tömni a sirt, néha meg kell ka­pálni is. Miután végeztem a gyertyaeltá­volítással, a nagyszüleim sírjához mentem. Nem szerettem őket any­nyira, mint a papómat. Gyidu4 iszá­kos volt, csak halála előtt szokott le, amikor megtudta, hogy rákos. A hirtelen leállás sem mentette meg a kétméteres gödörtől. Bábkával5 sem volt valami túl jó viszonyom. Az utolsó éveiben elkerült minket, ha meglátogattuk, nem szívesen fo­gadott. Meg is átkozott minket, ami aztán visszaszállt rá. Utolsó hónap­jaiban magatehetetlenül feküdt, a külvilágról semmit sem tudva. Magamban kezdtem gyomlálni a duplasírt.- Na mi van, bábka, hol a me­nyecske? A református unokád húzza le rólad a tyúkhúrt - mond­tam inkább magamnak, mint a halottnak. Pár perc múlva anyu is jött, aki apunak mutatta, hogy hol kell majd a virágot meglocsolni.- Jaj, tavaly ilyenkor még pelen­­káztuk - mondta anyu édesanyja sírjánál. Sokáig mérhetetlen haragot érez­tem magamban bábka iránt.- Hogy ő engem átkoz? Átkoz­za magát, vagy a kedves menyét - vágtam a fejéhez életében. Csak azért gyűlölt, mert nem voltam pravoszláv. Mert a menye az volt, és abban bízott, hogy majd pra­voszláv unokát fog világra hozni. A szépasszony viszont egész nap csak vedelt a bábka nyugdíjából és az ujku6 keresetéből. Aztán, ami­kor mamám nem adott neki pénzt, vasdoronggal ment neki az öregnek. Bábka leesett a lábáról. Agyvérzést kapott. Tavasszal már rettenetesen szenvedett. Én nem akartam látni, azt hajtogattam, majd a temetésén viszek rá koszorút, és örüljön neki. Mégis, pravoszláv húsvét vasárnap­ján meglátogattam. A derék asszony san kiszállító két honvéd is ezért a juttatásért vállalta a missziót. Az ételt katonai éthordóban szállítottuk, ezek egymás mel­lé szerelt nagyméretű termoszok voltak, amiket a hátunkon cipel­tünk. A laktanyától a bázisig veze­tő elhagyott, fákkal és bokrokkal szegélyezett földút a birkalegelő mellett vezetett, és a pásztor ku­tyái időnként arra kószáltak, talán a kötelező marxizmus-leninizmus fejtágító elől menekülve, s megé­­rezve az étel szagát, üldözőbe vet­tek bennünket. Amikor a laktanya parancsnoka megtudta, hogy a bázison szolgá­ló katonák tartanak az ebektől, a további problémák megelőzése érdekében elrendelte, hogy lőszer nélkül teljesítsék ezt a szolgála­tot, nehogy rálőjenek támadóikra, amivel pótolhatatlan veszteséget okoztak volna a keleti tömb fedés­ben működő katonai erejének. Azon a napon, amikor a sérülés történt, én cipeltem azt a hordtás­­kát, amelynek egyik rosszul záró­dó, tízliteres termoszában tea, a másikban gulyásleves lötyögött. Már félúton jártunk, amikor fel­bukkantak az acsargó jószágok. Előre hajolva futottunk, mert te­herrel így volt könnyebb, ég nya­kunkban lógó AMD-géppisztoly is kevésbé kalapálta a gyomrunkat. A fizika törvényszerűségei szerint a nyakamba kellett volna zúdulnia összeaszva feküdt rongyai között, és üveges szemmel szemlélte a külvilá­got. Nem ismert meg engem. Abban a pillanatban egyszerre szánalmat éreztem iránta, majd sajnálatot. Az összes földi bűnéért meglakolt. Szív­ből reméltem, hogy felépül, de hús­vét után egy nappal örökre elment. Nem sírtam a temetésén. Csak saj­nálat volt bennem, hogy nem hall­gatott ránk időben, nem kergette el a részeges menyét, aki majdnem halálra verte, aki miatt agyvérzést kapott, és aki miatt teljesen leépült. „Tudd meg, hogy az asszonyod ölte meg anyánkat” - cseng a fülemben anyám mondata, amit nagybátyám­hoz vágott a temetésen. Unokaöcsém kérdése zökkentett vissza a valóságba, hogy hova tegye a virágokat, amit már fél órája szo­rongatott. Elvettem tőle az egyik felét, majd bábka és gyidu sírjára tettem, középre. Az utolsó, ikersírhoz értünk. Anyám könnyes szemmel fordult öccsei fekhelye felé. A mákvirág le­velei üdén zöldelltek az ágyásban. Unokaöcsém anyámhoz sietett a maradék virággal. Anyu síró han­gon kezdett gyomlálni.- Látod, kisunokám, itt fekszik a két öcsém, fiatalon mentek el, Iste­nem, Istenem... Szegény gyerek nemigen értette a helyzetet. Segélykérőén nézett rám. Magamhoz hívtam.- Anyu, elmegyünk a régi teme­tőbe, megcsinálom a kicsi sírt. Jön velem a gyerek is. Anyám bólintott. Úgy éreztem, most magára kell hagynunk öcs­­cseivel, akiknek kevesebbet adott a mindenható. Egyik testvére a he­patitis vitte el tizennégy évesen, a Győry Domonkos a forró folyadéknak, de a katonai holmik mán csak olyanok, hogy szívesen megcáfolják a természet­­tudományos várakozásokat. így történt most is: a puttony külső felén csordult ki az érdekes koktél, jó kilométeres szakaszon áztatva a szebbik felemet. Persze rá se rántottam a dolog­ra, megittam a sörből a magamét, kicsit be is csiccsentettem, hiszen hónapok óta nem fogyasztottam alkoholt. Mivel este, a zuhany­zósnál még mindig vörösödött a pecsenye, feltámadt bennem a re­mény, hogy ebből még betegsza­badság is lehet. A gyengélkedő más időkben a pokol tornáca volt, mivel a disznó­­hizlalda mellé húzták fel az épüle­tet, így gyakran megesett minden halandó legsötétebb álma: patká­nyok bújtak elő a vécékagylóból. Ennél fogva korábban eszembe se jutott volna, hogy a gyengusz közelébe merészkedjek, azonban akkortájt úgy alakult a helyzet, hogy aki odament, annak jó esélye támadt a civil szakorvosi ellátás­ra, ami alapesetben egy laktanyán kívüli délutánt, bizonyos szeren­csével pedig betegszabadságot is jelenthetett. Mert nagy változás idejét élte a laktanya egészségügye, annak köszönhetően, hogy a gépesített lövészek, akiktől bármilyen sötét disznóság kitellett, pár nappal ko­rábban tömött sorokban keresték a fiatal, szemrevaló, pályakezdő doktornőt, azzal a panasszal, hogy csomót éreznek a nemi szervük­ben. A csinos, fekete hajú, húszas évei közepén járó orvosnő először járványra gyanakodott, aztán az egyik vehemensebb honvéd reak­ciója láttán vöröslő arccal ébredt rá, hogy ezekben az esetekben nem szerencsés manuális vizsgálathoz folyamodnia. Ettől kezdve, ha vala­ki ilyen panasszal jelentkezett, már a küszöbről az urológiára küldte. Ennél fogva elég volt annyit mon­danom, hogy derékon aluliak a pa­naszaim, és pár órával később már egy khaki színű Barkas üléséről csodáltam a civil világot. A forrá­zás történetét csak szűkszavúan összegeztem a szakorvosi rendelő­ben, hiszen a Magyar Néphadsereg titkát illett megőriznem, azonban a doktornő döntéseinek előzményé­ről nem mulasztottam el beszámol­ni, így a röhögéstől fulladozó uro­lógus a szórakoztató társaságért cserébe örömmel írta meg a beteg­­állományra vonatkozó javaslatot. Ekként történt, hogy a Varsói Szerződés és a gépesített lövé­szek mesterkedéseinek sajátos kölcsönhatása eredményeképpen csaknem két hétig anyám kosztján pihenhettem, ami katonaidőm leg­szebb időszaka volt. A gulyásleves és forró tea keverékét azonban az­óta se szeretem. Sz. Kárpáthy Kata Nagy István: Temető Forrás: Wikimedia Commons (23 * 31 cm, 1919, magángyűjtemény) másik huszonhárom évesen aváriá­­zott7 a baktai letérőnél. Indákkal benőtt út vezetett ma­mám húgocskájának sírjához. Egyszer ilyen tájban maga bábka mutatta meg, és mesélte el ugyan­azt, amit most én meséltem uno­kaöcsémnek.- Emlékszel bábkára, tudod, ta­valy temettük el. Neki volt egy pici testvére, egy kislány. Nagyon beteg volt, félévesen tüdőgyulladást ka­pott, és tudod, régen nem volt or­vosság. Unokaöcsém nagy, kék szemeivel csodálkozva nézett rám.- És meghalt?- Igen - feleltem. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni az információval. Bábkára is alig emlékszik, a halott a rokonát pe­dig egyáltalán nem ismerte. Én sem értettem még, amikor először voltam ennél a sírnál, hogy mi keresniva­lónk itt. Miközben a sírt rendeztem, csiripelő hangján arról beszélt, hogy unja a karantént, hiányoznak a bará­tai, és szeretne újra néptáncra járni. Eső készülődött. A falu felé sötét­szürke felhők kúsztak a beregszászi dombok felől.- Menjünk - fogtam meg uno­kaöcsém kezét. Hatalmas vihar volt aznap dél­után. Egy nagy fát kidöntött a régi temető mellett. Úton-útfélen a sí­rokról lerepült, szétzilált koszorúk feküdtek. De a virágok nyugodtan, méltóságteljesen eresztették szét szirmaikat a sírokon. Az égen sár­kány alakú felhők úsztak tovább, a huculság irányába. 1 ruszin népcsoport 2 ortodox 3 pap 4 nagyapa becézve 5 nagymama becézve 6 nagybácsi 7 balesetet szenvedett 2020. augusztus IRODALMI -KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents