Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-08 / 185. szám
7 Tf^TTTT-helyőrség Valoaatas a Karantenek Dálvázat díjazott müveibö A VARSÓI SZERZŐDÉS ÉS AZ ÜLEPEM Nos, ez érdekes - mormolta az urológus, miközben pirosló hátsómat nézte. Ahhoz, hogy megértse, hogyan forráztam le egyidejűleg teával és gulyáslevessel, és ezt követően miért hozzá utalt be a katonaorvos, nos ahhoz egy kicsit hoszszabb magyarázat kellett. Az egészről a Varsói Szerződés tehetett. A laktanyánk közelében ugyanis szupertitkos repülőteret létesítettek, amelyet jó vastagon betakartak termőfölddel, füvesítették, és hogy teljes legyen az idill, dukált oda egy báránycsorda is, nagybajszú pásztorral. Ez utóbbi minden bizonnyal titkos ügynök lehetett, ahogy talán a bárányok is, azonban a nyájat őrző kutyákról ezt senki nem feltételezte, ahhoz túl fegyelmezetlennek tűntek. A seggem és a Varsói Szerződés közötti kapcsolat egyszerre volt bonyolult és triviálisan egyszerű. A hivatalosan nem létező repülőtérhez ugyanis üzemanyagot kellett biztosítani, és persze ezt is álcázni kellett. Építettek tehát vadászházszerű kúriát a közelben, és ennek az udvarában süllyesztették el a tartályt. Ezt a romantikus házikót hat honvéd őrizte éjjel-nappal, huszonnégy órás váltásban. Az épületet bázisnak nevezték, ami roppant katonásan hangzott, és egy olyan, gondosan őrzött titok kapcsolódott hozzá, amelyről még a katonai parancsnokság se tudott. Valamiféle tévedés folytán a konyhaszolgálat adataiban az szerepelt, hogy tizennyolcán őrzik a házat, így háromszor több reggeli, ebéd és vacsora dukált az őrszolgálatnak. Emiatt aztán lelkesen tülekedett mindenki az ottani beosztásért. Ezt persze nem az ellátmány minősége indokolta, hanem a közelben élő tanyasi néni, aki az élelmiszer kiszállítása után, napjában háromszor, óramű pontossággal bukkant fel a bázis előtt, koszos, megviselt rafiaszatyrát szorongatva. Ebben pár sörösüveg csörömpölt, ami gyorsan és olajozottan cserélt helyet az üres üvegekkel és a fölös élelem kalóriadúsabb elemeivel, a szíjas ipari szalonnával, zsírban tocsogó kolbásszal, és hasonló tételekkel. A tranzakció néma csöndben zajlott, elvégre egy titkos bázison nem fecsegnek az emberek, a megbízhatatlannak tekintett birkák pedig amúgy is túl közel legelésztek. Szótlansága ellenére tudni véltük, hogy a mamóka a kutyáinak viszi az ételt, amit az is alátámasztott, hogy a tea nem kellett neki. Mivel köztudomású, hogy az ebek nem teáznak, az angol titkosügynökök ellenben igen, így az idős hölgy sikerrel igazolta megbízhatóságát. A lényeg persze a sör volt, amelyet a bázisőrség nem egymagában hörpölt fel, hiszen az ételt gyalogoSZENT GYÖRGY NAPJA ELŐTT Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul1 pravoszláv1 2 rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával3, de a sír körüli teendőket elvégezzük. Először dédszüleim sírját takarítottuk meg. Az ő házukban élünk, megérdemlik, hogy a földi poraik felett szép rend legyen. Egyedül azzal nem voltam megbékélve, hogy anyámék kivágatták felőlük a meggyfát. Dédapám utolsó kívánsága volt az, hogy nagy fa árnyékában nyugodjanak maradványai, ami felett a madarak dicsőítsék a teremtőt. Dédanyámat nem ismertem, ő a születésem előtt tíz évvel költözött ide, mostani helyére. Dédapámat, papót, nagyon szerettem. Kicsi koromban ő ügyelt rám, míg bírt. Hároméves voltam, amikor szenteste elalvás előtt elkezdte a Miatyánkot, de már nem ezen a földön fejezte be. Viszonylag hamar megvoltunk a gyomlálással és a zöld virágok elültetésével. Egyedül az olvadt gyertyák lekaparásával gyűlt meg a bajom. Bosszankodva vakartam a márványról az odaolvadt viaszt és műanyagot.- Erre bezzeg van eszük - duruzsoltam -, egy szál füvet meg nem képesek leszedni a sírokról. Kár, hogy azt nem prédikálja a bátyuska nekik, hogy nem csak gyertyával kell tömni a sirt, néha meg kell kapálni is. Miután végeztem a gyertyaeltávolítással, a nagyszüleim sírjához mentem. Nem szerettem őket anynyira, mint a papómat. Gyidu4 iszákos volt, csak halála előtt szokott le, amikor megtudta, hogy rákos. A hirtelen leállás sem mentette meg a kétméteres gödörtől. Bábkával5 sem volt valami túl jó viszonyom. Az utolsó éveiben elkerült minket, ha meglátogattuk, nem szívesen fogadott. Meg is átkozott minket, ami aztán visszaszállt rá. Utolsó hónapjaiban magatehetetlenül feküdt, a külvilágról semmit sem tudva. Magamban kezdtem gyomlálni a duplasírt.- Na mi van, bábka, hol a menyecske? A református unokád húzza le rólad a tyúkhúrt - mondtam inkább magamnak, mint a halottnak. Pár perc múlva anyu is jött, aki apunak mutatta, hogy hol kell majd a virágot meglocsolni.- Jaj, tavaly ilyenkor még pelenkáztuk - mondta anyu édesanyja sírjánál. Sokáig mérhetetlen haragot éreztem magamban bábka iránt.- Hogy ő engem átkoz? Átkozza magát, vagy a kedves menyét - vágtam a fejéhez életében. Csak azért gyűlölt, mert nem voltam pravoszláv. Mert a menye az volt, és abban bízott, hogy majd pravoszláv unokát fog világra hozni. A szépasszony viszont egész nap csak vedelt a bábka nyugdíjából és az ujku6 keresetéből. Aztán, amikor mamám nem adott neki pénzt, vasdoronggal ment neki az öregnek. Bábka leesett a lábáról. Agyvérzést kapott. Tavasszal már rettenetesen szenvedett. Én nem akartam látni, azt hajtogattam, majd a temetésén viszek rá koszorút, és örüljön neki. Mégis, pravoszláv húsvét vasárnapján meglátogattam. A derék asszony san kiszállító két honvéd is ezért a juttatásért vállalta a missziót. Az ételt katonai éthordóban szállítottuk, ezek egymás mellé szerelt nagyméretű termoszok voltak, amiket a hátunkon cipeltünk. A laktanyától a bázisig vezető elhagyott, fákkal és bokrokkal szegélyezett földút a birkalegelő mellett vezetett, és a pásztor kutyái időnként arra kószáltak, talán a kötelező marxizmus-leninizmus fejtágító elől menekülve, s megérezve az étel szagát, üldözőbe vettek bennünket. Amikor a laktanya parancsnoka megtudta, hogy a bázison szolgáló katonák tartanak az ebektől, a további problémák megelőzése érdekében elrendelte, hogy lőszer nélkül teljesítsék ezt a szolgálatot, nehogy rálőjenek támadóikra, amivel pótolhatatlan veszteséget okoztak volna a keleti tömb fedésben működő katonai erejének. Azon a napon, amikor a sérülés történt, én cipeltem azt a hordtáskát, amelynek egyik rosszul záródó, tízliteres termoszában tea, a másikban gulyásleves lötyögött. Már félúton jártunk, amikor felbukkantak az acsargó jószágok. Előre hajolva futottunk, mert teherrel így volt könnyebb, ég nyakunkban lógó AMD-géppisztoly is kevésbé kalapálta a gyomrunkat. A fizika törvényszerűségei szerint a nyakamba kellett volna zúdulnia összeaszva feküdt rongyai között, és üveges szemmel szemlélte a külvilágot. Nem ismert meg engem. Abban a pillanatban egyszerre szánalmat éreztem iránta, majd sajnálatot. Az összes földi bűnéért meglakolt. Szívből reméltem, hogy felépül, de húsvét után egy nappal örökre elment. Nem sírtam a temetésén. Csak sajnálat volt bennem, hogy nem hallgatott ránk időben, nem kergette el a részeges menyét, aki majdnem halálra verte, aki miatt agyvérzést kapott, és aki miatt teljesen leépült. „Tudd meg, hogy az asszonyod ölte meg anyánkat” - cseng a fülemben anyám mondata, amit nagybátyámhoz vágott a temetésen. Unokaöcsém kérdése zökkentett vissza a valóságba, hogy hova tegye a virágokat, amit már fél órája szorongatott. Elvettem tőle az egyik felét, majd bábka és gyidu sírjára tettem, középre. Az utolsó, ikersírhoz értünk. Anyám könnyes szemmel fordult öccsei fekhelye felé. A mákvirág levelei üdén zöldelltek az ágyásban. Unokaöcsém anyámhoz sietett a maradék virággal. Anyu síró hangon kezdett gyomlálni.- Látod, kisunokám, itt fekszik a két öcsém, fiatalon mentek el, Istenem, Istenem... Szegény gyerek nemigen értette a helyzetet. Segélykérőén nézett rám. Magamhoz hívtam.- Anyu, elmegyünk a régi temetőbe, megcsinálom a kicsi sírt. Jön velem a gyerek is. Anyám bólintott. Úgy éreztem, most magára kell hagynunk öcscseivel, akiknek kevesebbet adott a mindenható. Egyik testvére a hepatitis vitte el tizennégy évesen, a Győry Domonkos a forró folyadéknak, de a katonai holmik mán csak olyanok, hogy szívesen megcáfolják a természettudományos várakozásokat. így történt most is: a puttony külső felén csordult ki az érdekes koktél, jó kilométeres szakaszon áztatva a szebbik felemet. Persze rá se rántottam a dologra, megittam a sörből a magamét, kicsit be is csiccsentettem, hiszen hónapok óta nem fogyasztottam alkoholt. Mivel este, a zuhanyzósnál még mindig vörösödött a pecsenye, feltámadt bennem a remény, hogy ebből még betegszabadság is lehet. A gyengélkedő más időkben a pokol tornáca volt, mivel a disznóhizlalda mellé húzták fel az épületet, így gyakran megesett minden halandó legsötétebb álma: patkányok bújtak elő a vécékagylóból. Ennél fogva korábban eszembe se jutott volna, hogy a gyengusz közelébe merészkedjek, azonban akkortájt úgy alakult a helyzet, hogy aki odament, annak jó esélye támadt a civil szakorvosi ellátásra, ami alapesetben egy laktanyán kívüli délutánt, bizonyos szerencsével pedig betegszabadságot is jelenthetett. Mert nagy változás idejét élte a laktanya egészségügye, annak köszönhetően, hogy a gépesített lövészek, akiktől bármilyen sötét disznóság kitellett, pár nappal korábban tömött sorokban keresték a fiatal, szemrevaló, pályakezdő doktornőt, azzal a panasszal, hogy csomót éreznek a nemi szervükben. A csinos, fekete hajú, húszas évei közepén járó orvosnő először járványra gyanakodott, aztán az egyik vehemensebb honvéd reakciója láttán vöröslő arccal ébredt rá, hogy ezekben az esetekben nem szerencsés manuális vizsgálathoz folyamodnia. Ettől kezdve, ha valaki ilyen panasszal jelentkezett, már a küszöbről az urológiára küldte. Ennél fogva elég volt annyit mondanom, hogy derékon aluliak a panaszaim, és pár órával később már egy khaki színű Barkas üléséről csodáltam a civil világot. A forrázás történetét csak szűkszavúan összegeztem a szakorvosi rendelőben, hiszen a Magyar Néphadsereg titkát illett megőriznem, azonban a doktornő döntéseinek előzményéről nem mulasztottam el beszámolni, így a röhögéstől fulladozó urológus a szórakoztató társaságért cserébe örömmel írta meg a betegállományra vonatkozó javaslatot. Ekként történt, hogy a Varsói Szerződés és a gépesített lövészek mesterkedéseinek sajátos kölcsönhatása eredményeképpen csaknem két hétig anyám kosztján pihenhettem, ami katonaidőm legszebb időszaka volt. A gulyásleves és forró tea keverékét azonban azóta se szeretem. Sz. Kárpáthy Kata Nagy István: Temető Forrás: Wikimedia Commons (23 * 31 cm, 1919, magángyűjtemény) másik huszonhárom évesen aváriázott7 a baktai letérőnél. Indákkal benőtt út vezetett mamám húgocskájának sírjához. Egyszer ilyen tájban maga bábka mutatta meg, és mesélte el ugyanazt, amit most én meséltem unokaöcsémnek.- Emlékszel bábkára, tudod, tavaly temettük el. Neki volt egy pici testvére, egy kislány. Nagyon beteg volt, félévesen tüdőgyulladást kapott, és tudod, régen nem volt orvosság. Unokaöcsém nagy, kék szemeivel csodálkozva nézett rám.- És meghalt?- Igen - feleltem. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni az információval. Bábkára is alig emlékszik, a halott a rokonát pedig egyáltalán nem ismerte. Én sem értettem még, amikor először voltam ennél a sírnál, hogy mi keresnivalónk itt. Miközben a sírt rendeztem, csiripelő hangján arról beszélt, hogy unja a karantént, hiányoznak a barátai, és szeretne újra néptáncra járni. Eső készülődött. A falu felé sötétszürke felhők kúsztak a beregszászi dombok felől.- Menjünk - fogtam meg unokaöcsém kezét. Hatalmas vihar volt aznap délután. Egy nagy fát kidöntött a régi temető mellett. Úton-útfélen a sírokról lerepült, szétzilált koszorúk feküdtek. De a virágok nyugodtan, méltóságteljesen eresztették szét szirmaikat a sírokon. Az égen sárkány alakú felhők úsztak tovább, a huculság irányába. 1 ruszin népcsoport 2 ortodox 3 pap 4 nagyapa becézve 5 nagymama becézve 6 nagybácsi 7 balesetet szenvedett 2020. augusztus IRODALMI -KULTURÁLIS MELLÉKLET
