Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-11 / 161. szám

7 ym -helyőrség novella EGY BANÁNHÉJ SZAKSZERŰ BEFOGÁSA Dálnoki Zoltán Nagy András montázsa Nagy László Szárny és piramis című versével és grafikáival- Denevér? Hogyne, értem. A fű­ben... hát nem hiszen, hogy éppen ott pihenne, nem szoktak... Tessék mondani a címet! Igen, ismerem, ott vannak azok az új társasházak, arra tetszenek lakni, ugye? Az utcá­nak melyik felére esik ez a házszám?- Maja jegyzetelt a kis noteszbe, ru­tinosan hárítva a kocsi zökkenéseit.- Mondd, hogy vegyen neki hur­kát! - bökte oldalba Zombi, a szo­kásos, padlóféket idéző blokkolás­sal a piros lámpánál.- Tudom, de ne véreset... Hogy? Nem, nem a hölgynek mondtam... Igen, már úton vagyunk. Igen, de ne tessék hozzányúlni. Igen, höl­gyem, lehet, hogy mégis csak pihen. Nagyon kedves, hogy tetszik rá vi­gyázni. Maja hullafáradtan dőlt hátra. A kiscsallói járásba hívták ki őket, a Szeged alatti körzetek legtávolabbi zugába. Mire hazaérnek onnan... És akkor még ketten, kétfelé, ha a ko­csit leadták. A csóró Zombi valahol Szőregen lakik. Jól tette, hogy hátradőlt: a friss, padlógázas indítás gerincműtétet jelentett volna a vigyázatlan elő­re hajlónak, különösen, aki nem szerzett kellő rutint olyan élethely­zetekhez, mint Zombor Miksa, a pilóta az Állati Gyors Járőrszolgá­lat önkénteseinek 2745. számú te­repjáróján. De Maja már szerzett. Rutint, élettapasztalatot és ma egy erőteljes macskaharapást is, ami­kor szédületes magasságban, egy erkélyrács szélén egyensúlyozva nyújtotta át a hivatásának a ve­szélyt érző, az ötödik emelet eresz­­csatornáján másodnapja egyen­súlyozó és segítségért nyávogó kedvencet Zombinak, aki egy lét­rából és egy vasrúdból rögtönzött mentőalkalmatossággal tartotta őt, miközben arról értekezett, hogy ezzel mekkora gázsiért léphetnének fel a Fővárosi Nagycirkuszban. A cica közben ügyesen megtalálta a felkar azon pontját, melyet nem fe­dett a jó erős kesztyű. Az utolsó kör adta megnyugvás­sal Zombi kidüllesztette Piedo­­ne-filmbe illő hasát, és - miközben egyetlen szórakozott kormánymoz­dulattal került meg egy büntető-, fékezéssel szívózni próbáló sport­kocsis aranyifjoncot, úgy, hogy az majdnem félrerántotta a kormányt, amikor a tonnányi, acélozott jármű­test alig fél méterre elsüvöltött a feje mellett - arról álmodozott, hogy az asszony frissen elkészített, jól behű­­tött sztrapacskát varázsol majd elő a hűtőből vacsorára. Ez a kellemes szappanbuborékkép, melyet Zom­bi most nem akart szétpukkasztani egy kis kedélyes, napszállati közúti pofozkodással, őrizte meg a gyanút­lan fiatalember állkapcsát töretle­nül az utókornak.- Tehát ez az? Már hogy... hol tet­szik látni azt a denevért? Hogy... ez, itt? Maja hirtelen érezni kezdte kar­ján a macskamarást. Aznap először. A hölgy... mikor is látta utoljára mozogni az állatot?- Jövünk, jövünk már, kérem, tartson ki, hölgyem! - a háttérből hatalmas dörrenés. Maja föl sem nézett. Mivel Zombival volt szolgá­latban, tudta, amiben egyébként ké­telkedett volna, hogy nem a szom­széd ház dőlt össze, csak a mázsás férfi tette ki valamiféle bátorságpró­bának a szerencsétlen járművet. Ezt ő úgy hívta: a csomagtér bezárása. - Jövünk, hölgyem, van nálunk al­tató légcsöves fúvócső, chipleolvasó és még egy felolvasó is, tetszik tud­ni, ez pedig a kedves kollegina, mert én nem látok, csak a kresztáblákig, azért én vezetek! Zombi, lassíts már. Halkan szólalt meg a kis szikár asszonyka, civilben tanárnő, a kellő ütemérzékkel állít­va meg a gyerekcsoportnyi tömegű, szertelen óriást. A civilben is fuvaros Zombinak feltűnt, hogy Maja nem nyitotta ki orvosi táskára emlékez­tető kistáskáját, s egyáltalán, hogy nem csinál semmit, szinte mozdu­latlan. Most már mindketten az idő­södő asszonyra figyeltek, ahogy tü­­* relmes mosollyal állt az elvadult kis park pázsitján. Negyed öt óta.- Tehát itt pihen a denevér... - Maja gyöngéden leguggolt. - Azóta őrizni tetszik? Hangyák által diszkréten bele­pett, eldobott hulladékot már régen figyeltek ennyien. Maga a banánhéj is csodálkozhatott hirtelen jött nép­szerűségén. Maja törte meg a csendet. Meg­érintette a lottyadt, barnásfekete héjakat és elmagyarázta, hogy ez egy szürke hosszúfülű denevér (Ple­­cotus austriacus), aki nagyon le­gyengülhetett, de majd adnak neki infúziót. Zombi kérdő tekintetére egy alig észrevehető bólintással vá­laszolt. A férfi ekkor csendben elsie­tett, de most olyan halkan nyitotta ki az autót, hogy csak akkor vették észre, amikor visszatért a kis hor­dozóval.- Tetszik tudni... - halk nyögéssel behajlítva térdeit maga is leguggolt a banánhéjhoz - ...jó, hogy minket hívott. Mások nem tudják, mit kell ilyenkor tenni. Látja, a jó kis védő­kesztyűmmel most beemelem ebbe a speciális boxba, és... Hogyne, höl­gyem, kap majd infúziót, hogy meg­erősödjön. Milyet is? Maja elmagyarázta, hogy egy sima só-cukor oldat lesz, attól az állat valószínűleg gyorsan magához tér. Az idős asszonyság még egy­szer megköszönte kedvességüket, s elindult volna vissza, a házak felé. Ám Zombi a kezdődő sötétedés­re hivatkozva ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy darabig elkísér­hesse. Maja, kezében a hordozóval, figyelte őket, ahogy távolodnak: a hústorony olyan finoman, szin­te észrevétlenül támasztotta meg roppant ujjaival a néni könyökét, mintha a védett fecskefarkú lepke (Papilio machaon) egy példányát próbálná az ághegyről leemelni. Soha nem utaztak vissza a telep­helyre még ekkora csöndben. Köz­ben hirtelen, mint nedves szárnyú, lomha kormorán, szállt alá a teljes sötétség. Kiszedték a legszüksége­sebbeket a terepjáróból, előkerült a hordozó is. Ja, ez! Bent ne hagyjuk a banán­héjat, a Józsi veszi át holnap a ko­csit, seggbe rúg, ha ott marad meg­­szagosodva az a... Maja a sötétben is látta Zombi döbbent arcát. A férfi még egyszer megrázta a nyitott hordozót, aj­tajával lefelé fordítva. Most már mindketten hallották a motoszká­­lást. Maja mondani akart valamit, de ekkor a banánhéj végre kibucs­­kázott a dobozból. Csakhogy nem ért földet: a levegőben megpördült és fülsértő cirregéssel mintegy fej­­magasságig emelkedett. Verdesni kezdte denevérszárnyait, fénylő szemével az asszonyra bámult, majd egyetlen, szélsebes lendü­lettel eltűnt az éjszakában. A te­lephely melletti, utcai lámpák a következő pillanatban már nagy magasságban rajzolták ki ide-oda cikázó alakját. Dermedt másodpercekig álltak egymás mellett. A nő csak ezután hallotta meg a behemót zokogását. Zombi állt és folytak a könnyei. Maja odafordult és gyengéden has­ba bokszolta.- Na jól van, nyugi. Te lüké, jól van már. NAGY VERSBEN LÁSZLÓ BUJDOSÓ világszövetségi kiadvány készí­tése fűződik nevéhez. A Bethlen Gábor Alapítvány arculatát az ál­tala készített BGA-kiadványok, az első honlap, az embléma határoz­za meg. 2012-től a Hitel folyóirat képszerkesztője volt. A folyóirat akkori, megújult arculata is neki köszönhető. Számos elismert könyv, szépirodalmi mű, köztük a szülei, Nagy László és Szécsi Mar­git könyveinek is tervezője -1973- ban készült el az első: Nagy László Versben bujdosó című kötete. Magyarságszolgálatát Teleki Pál Érdeméremmel [2009], grafikus- és könyvművész munkásságát Magyar Érdemrend Lovagkereszt­je [2015] kitüntetéssel ismerték el. A tartalom és a forma egysége foglalkoztatta minden munkájá­ban, missziójának tekintette a vizuális anyanyelv felmutatását és érvényre juttatását - a Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcellel és Szemadám Györggyel közösen összeállított Jelképtár című könyv alapmű mindazoknak, akik kultú­rával foglalkoznak. írói tehetséggel is megáldotta a sors: a Hitel folyóiratban megjelent művészeti írásait Ember tervez.., címmel tavaly önálló kötetben is közreadták fekete-fehér rajzaival, anagrammáival, marokverseivel, illetve 16 színes oldalon könyvter­veivel, illusztrációival kiegészítve. „Visszanézve immár nem télutóm­ból, azt látom, hogy tarthattam magam az ifjúi ábrándhoz: tartósat és hasznosat alkotni. [...] Amikor már tervező grafikusművészként a könyvművészethez szegődtem, elég önző módon arra gondoltam, a szép és jó könyv száz év múl­va is megmutatja, ha nem akárki dolgozott vele. A könyvszakma csodálatos. Egyfelől megértő fe­gyelmet követel, mert sok művelet végeredménye a szép könyv, ezért előre kell látni a célt, mint a mű­építészetben. Bizony sok nyegle, csiricsáré putri szomorítja a mai szemlélőt" - olvashatjuk a kötet címadó írásában. Lapszámunkat NAGY ANDRÁS azon munkáival illusztráltuk, melyekhez Nagy László-grafikákat, - toll - és -tusrajzokat, fotókat használt fel. Nagy András 1976-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola Tipográfia Tanszékén, 1994-ig a Helikon Kiadó műszaki szerkesz­tője, tipográfusa volt. Szabad­­foglakozású könyvtervezőként, illusztrátorként folytatta pályáját, számos kiadónak dolgozott siker­rel. 1996-tól 1999-ig a Magyarok Világszövetsége hivatali mun­katársa, titkárságvezetője volt. Számos program szervezése és Nagy András Forrás: Kultura.hu 2020. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents