Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-11 / 161. szám
IRODALMI-KULTURAUS MELLEKLET A Nagy László és ! Dalnoki Zoltán Szécsi Margit versei / novellája Vibók Ildi meséje írjál engem az égre, írjál korhadt kapukfölé FF Nagy András montázsa szülei fotójával és Nagy László tusrajzával Miguel Hernández Nászi halál című fordításához „A költők - azt hiszem -valamennyien jót akarnak" Farkas Wellmann Endre Nagy László életművéből ezt a mondatot érzem e pillanatban a legerősebb üzenetnek, a költő, aki most lenne 95 éves, épp 45 évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a gondolatot. Azt mindannyian tudjuk, hogy mennyit változott a világ azóta, és hányszor, hányféle irányban kereste önnön boldogulását a kortárs irodalom is, viszont érdekfeszítő kérdés, hogy Nagy László költői hagyatéka miért kerül újra fókuszba, mitől lett különösen izgalmas ismét. Nap mint nap egyre gyakrabban találkozunk a nevével és a verseivel folyóiratokban, közösségi oldalakon, különböző versgyűjteményekben: szövegei egyféle szent szövegek, ahogy őt magát is szent emberként emlegetik egyes kritikusai. Emlékezetét visszafogott kultusz övezi, e kultusznak pedig egyik éltetője Nagy Borbála Réka, aki az azóta művészdinasztiává nőtt család legfiatalabb irodalmára, Nagy László és Szécsi Margit unokája, Nagy András lánya, Ágh István unokahúga.- Ha most élne Nagy László, szerinted melyik irodalmi szerkesztőségben dolgozna vagy hol közölné a verseit?- Nem tudom, hol dolgozna, olyan sokat változott az irodalmi élet és a közízlés is. Talán szabadúszó lenne és sokféle művészeti meg irodalmi lap közölné. Az is lehet, hogy színházban lenne író és dramaturg, hiszen élete vége felé írta is a naplójában, hogy a drámaírás egyre inkább foglalkoztatja. Az biztos, hogy karácsonykor a Magyar Naplónál jelennének meg Szécsi Margit és Nagy László egymáshoz írott versei.- Áldás vagy teher egy ekkora művészdinasztiába beleszületni? Különösen, ha azt nézzük, hogy 2020-at írunk.- Mindkettő. Mindig azt mondom, hogy ezzel meg kell tanulni együtt élni. Az a szerencsém, hogy szeretem az irodalmat, sohasem esett nehezemre olvasni és magam is érdeklődöm a művészetek iránt. Áldás, hogy apám irányítgatásával egy művészileg letisztult értékszemléletű világgal találkozhattam, és amikor a könyvszerkesztői szakmát kezdtem, mesterem is volt egyben. Beleszülettem a táncházmozgalomba, izgalmas, érdekes és szép dolgokat láthattam, hallhattam, ami nagyszüleim utóéletét illeti. Amit kaptam tőlük (például a természet vagy a mesterségek megbecsülése, szabadságszeretet, tisztesség), sokat segít akkor, ha már-már menekülőre fognám. Apám a halála előtt pár hónappal azt mondta, szeretne jobban belevonni a hagyatékkal járó dolgokba, és rendezni szerette volna a saját rajzait is. Aztán elment, nem volt ideje elmondani ezeket, de próbálok a megkezdett úton továbbmenni. De teher mondjuk abból a szempontból, hogy nem vagyok eléggé menedzseralkat, és már gondolni kell a 2025-ös Nagy László-centenáriumra is.- Mik az első emlékeid a nagyszüleiddel kapcsolatosan? Gondolom, a nagymamádról lényegesen több van.- Nagyapám halála után fél évvel születtem. Tehát nincsenek emlékeim róla. Nagymamámat gyerekszemmel csak tizenkét éves koromig figyelhettem. Igazi természetbúvárok voltak, a virágok és fák, állatok szerelmesei; apám is két lábon járó lexikon volt, tudta minden növény, állat nevét. folytatás a 3. oldalon | vezervers Nagy László Versben bujdosó Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező, levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag - belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bujdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét - mert az áldás is zagyva ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, vissza a fölgyujtott holdak alatt - versben bujdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bujdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér. k « L
