Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-01 / 152. szám

2020. JÚLIUS 1., SZERDA SPORT 15 Kisvárdára portugál edző jöhet, Márton Gábor és a ZTE még kivár Bódog Tamás: irány Svájc? Bódog Tamás munkáját nagyra értékelik a végül a nyolcadik helyen végzett Kisvárdánál Fotó: Török Attila Nincs abban semmi rendkí­vüli, hogy még szinte le sem fújták szombaton az NB I utolsó fordulójának mér­kőzéseit, máris beindult az edzőkeringő. Az már hétfőn eldőlt, hogy Bódog Tamás és a Kisvárda útjai elválnak. Márton Gábor, a ZTE szak­vezetője már kapott aján­latot Végh Gábortól, a zalai klub tulajdonosától, de vá­laszt még nem adott. Ch. Gáli András szerkesztoseg@mediaworks.hu- Még fogalmam sincs, ki lesz az edző - mondta megkeresé­sünkre Révész Attila, a Kis­várda sportigazgatója. - Na­gyon friss Bódog Tamás távo­zása, bár már három hete tud­juk, hogy megkeresték Svájc­ból, azt is tudom, hogy konk­rétan honnan, de megkért, hogy tartsam titokban. Szó­val tudtuk, hogy komoly aján­lata van, ezért is mondtam ne­ki, hogy nem állok az útjá­ba, békében, barátságban vál­tunk el. Szíve szerint maradt volna, de közben izgatta az új kihívás, láttam rajta, hogy őr­lődik, ezért is beszéltük meg, hogy inkább menjen. Révész nagyra értékeli Bó­dognak a klubnál kifejtett mun­káját, azt meg külön csodálat­tal figyelte, hogy a szakember- akinek Mainzban lakik a csa­ládja - milyen hősiesen tűrte a távoliét hónapjait, hiszen a jár­vány idején nem állt módjában meglátogatni szeretteit.- Láttam, hogy mennyire szenved, de ez nem látszott meg a munkáján, mindenki­nek ilyen felkészült trénert kívánok, mint amilyen Ta­más. A helyezésünkkel tulaj­donképpen elégedett vagyok, a nyolcadik hely nem rossz, bár megítélésem szerint a játé­kosállomány ereje az első hat közé predesztinálta a Kisvár­­dát. A keret nagyjából megma­radt az augusztus 15-én kez­dődő új bajnokságra is, felho­zunk néhány fiatalt az aka­démiánkról, ennyi a változás - körvonalazta a terveket a sportigazgató, majd még szót ejtett arról is, ki lehet Bódog utódja a vezetőedzői poszton.- Két portugál edzővel tár­gyalok a napokban, az egyi­kük Joao de Oliveira Janeiro, aki az elmúlt idényben az NB II-ben a 12. helyen végző Sze­ged trénere volt. Magyar edző­ben nem tudok gondolkod­ni, annyit csalódtam az utóbbi években, mert magasra tettem a mércét... Nem kell olyan edző, nem akarom mondani, mint ki­csoda, aki alighogy elkezdődött a meccs, beparkolta a csapat­buszt a tizenhatosunkra, aztán végigvédekezte a mérkőzést. Márton Gábor nem ilyen edző, de ő egyelőre a ZTE al­kalmazásában áll; persze még nem biztos, hogy ott is marad. A küldetését mindenesetre teljesítette, simán bent tartot­ta a kék-fehéreket.- Még nem hosszabbítot­tuk meg a szerződésemet, egy ajánlatot kaptam már Végh Gábor tulajdonostól, amit nyil­ván finomítani kell, én még nem reagáltam rá, mert amíg ment a bajnokság, csak arra akartam figyelni. Nem olyan egyszerű ez, hogy gyere, buci, hamm, bekaplak. Azt minden­képpen szeretném tudni, hogy kik maradnak meg az idei csa­patból, benne van a pakliban, ha valaki jól teljesít, akkor az másnak is szemet szúr. Ez a ri­zikó a rövid távú szerződések­ben - fogalmazott az edző. Akinek, és ezt nem is ta­gadja, vannak máshonnan is ajánlatai - „tapogatózások”, ahogy megfogalmazta - , de a ZTE mindenképpen elsőbbsé­get élvez.- Szeretem tudni, hogy mik az elvárások, és hogy milyen „hadsereggel” vágok neki a hadjáratnak. Egyelőre a ke­retünk meglehetősen képlé­keny állapotban van. Amikor idekerültem, minden világos volt, ráadásul a tulajdonos úr az erszényébe nyúlt, és idehoz­ta Bőle Lukácsot és Katanecet, akik sokat segítettek. Most vi­szont sok játékosnak lejárt a szerződése, és bizonytalan a jövő - mondta a szakember. Szima Gábor: Muszáj talpra állnunk a kiesés után, mert az élet nem áll meg Ötszázmillió forintos veszteség A Debrecen elnöke önmagát is felelősnek tartja Fotó: Szabó Miklós LABDARÚGÁS Az NB I-ből ki­esett Debreceni VSC elnöke, Szima Gábor a fájdalmas bú­csúról, a pályára rohanó szur­kolókról, a játékoskeretről, a változó költségvetésről és sa­ját felelősségéről is beszélt a Nemzeti Sportnak.- Mire gondolt a lefújás pilla­natában?- Senkinek sem kívánom azt az érzést. Borzasztóan le­sújtott, hogy nem sikerült megtartanunk élvonalbeli tagságunkat. Ráadásul a Paks elleni meccs utolsó perceiben előbb a kapufáról pattant ki a labda, majd a lécet is elta­láltuk. Ferenczi János lövése után a labda félig talán át is haladt a gólvonalon, de teljes terjedelmével sajnos nem.- Valóban néhány centiméte­ren múlt a kiesés?- Ennél jóval összetettebb az összkép, elvégre harminc­­három bajnoki állt rendelke­zésre, hogy biztosítsuk benn­maradásunkat, esetleg megis­mételjük az előző idényben el­ért harmadik helyezésünket. Csak egyetlen példát említek: a Kaposvár ellen nyolc pontot hullajtottunk el. Ha az utol­só helyezett elleni két hazai meccsünket megnyerjük, ak­kor az ötödik helyen végzünk. Említhetném azt is, hogy ha Bódi Ádámot nem állítják ki a bajnoki hajrában a fehérvá­riak ellen, és az utolsó három fordulóban számíthatunk rá, talán másként alakul a befeje­zés. Ezeket az apró részleteket a végtelenségig sorolhatnám.- Haragszik Bódira?- Sohasem haragudtam sen­kire, most sincs olyan ember, akire kifejezetten neheztel­nék. Bódi Adám hibázott, ám ezt ő is tudja, remélem, most úgy érzi, még többel tartozik a Debrecennek.- Mi a véleménye arról, hogy a lefújás után a szurkolók egy csoportja berohant a pályára, és levetette a mezt a játéko­sokkal?- Száz-kétszáz szurkoló va­lóban befutott a játéktérre, ez nem szerencsés, de egyet­len ujjal sem nyúltak a játé­kosainkhoz. Volt olyan por­tál, amely próbálta úgy beál­lítani a történteket, mintha fi­zikailag is bántalmazták vol­na a labdarúgóinkat, ám ez nem fedi a valóságot, ilyes­mi nem történt. A rendőrség több embert őrizetbe vett, fo­lyik az eljárás, de ennél mé­lyebben egyelőre nem foglal­koztunk a történtekkel, mert vasárnap óta gőzerővel azon dolgozunk, hogy olyan csapa­tot alakítsunk ki, amely a kö­vetkező idényben kivívja a fel­jutást. Muszáj talpra állnunk, mert az élet nem áll meg, nem segít, ha a kardunkba dőlünk.- A keret alkalmas volt arra, hogy kivívja a bennmaradást?- Amikor az előző idényben bronzérmet nyertünk, Szécsi Márk mellett Takács Tamás és Zsóri Dániel volt a két csatár, utóbbi kettő egymást váltva kapott lehetőséget. A nyáron mindketten távoztak, a he­lyükre Babatunde Adeniji, Niko­la Trujic, Haruna Garba, valamint Kundrák Norbert érkezett, utóbbi egy idénnyel ko­rábban tizennégy gólt szer­zett az NB II-ben, bíztunk benne, hogy nálunk is ered­ményesen futballozik. Ezek után a szakmai stáb, a szur­kolók és a média egyaránt egyetértett abban, hogy erő­södött a keretünk, s ez vél­hetően valóban így volt, ám túl sok apró tényező siklott félre. Az egyik ilyen részlet, hogy talán rosszul választot­tunk vezetőedzőt januárban. Ehhez a játékosállományhoz talán más típusú szakvezető illett volna, bár megjegyez­ném, hogy Vitelki Zoltánt ki­váló szakembernek tartom, aki mindent tud a szakmáról, ami tanulható.- A saját felelősségét hol látja a kiesésben?- A sor nálam kezdődik. Az elnök ugyanúgy felelős az eredményért, mint a klubnál dolgozó edzők és játékosok, nem akarom mentegetni ma­gam. A kudarc és a siker egy­aránt apróságokon múlik, de említek konkrét példát is. Ta­valy nyáron szerettük volna átigazolni Sajbán Mátét a Bu­daörstől, ám néhány nappal lemaradtunk, a támadó a Me­zőkövesdhez szerződött. Télen felvetődött a kölcsönszerződés lehetősége, ám az akkori veze­tőedző úgy vélte, a keretünkben jobb támadók szerepel­nek nála. Ha hoz­zánk kerül, biz­tosan nem szerez fontos gólokat a Paksban a bajnokság hajrájá­ban, és talán kevesebb pontot gyűjt a Tolna megyei együttes. Mekkora változást hoz a költ­ségvetésben a már másodosz­tályú szereplés?- A Magyar Labdarúgó-szö­vetségtől kapott juttatások te­rén hatalmas a különbség a két osztály között, csaknem ötszázmillió forinttal kapunk kevesebbet. Emiatt a költség­­vetésünk csökken, ám jelen­tősen nem nyirbálhatjuk meg, mert akkor nem lennénk ver­senyben a feljutásért.- Ki lesz a vezetőedző a követ­kező idényben?- Jelen állás szerint kilenc­venkilenc százalék, hogy Kon­dás Elemér. Babják Bence/NS Kondás Elemér maradhat a vezetőedző JEGYZET Lappangó titok Ökrös Csaba jegyzet@med iaworks. hu A sivatagi növénytermesz­tésben, a kocsmaasztalnál és a sportágak jelentős részé­ben a folyadékpótlás megfe­lelő ütemezése fontos mér­földkő a siker felé vezető úton. Köztudott, hogy a kitik­­kadás minden tervet keresz­tülhúzhat. Harminc fok körü­li vagy afeletti hőségben, tű­ző napon körbefutni a Tisza­­tavat olyan ötlet, hogy an­nak már a hallatára is iszik az ember egy pohár vizet. Komoly szomj oltási straté­giával kell hát rajthoz állnia annak, aki szombaton neki­rugaszkodik, hogy Tiszafü­redről indulva 18 órán belül megtegye a tókerülő kört. A 126 kilométeres élmény­gyűjtés meglehetősen em­berpróbáló lehet, jó néhány csepp izzadság lefolyik az ultramaratonisták arcán, mire megteszik a távot. Aki esetleg a vártnál nagyobb szomjazási problémákkal kénytelen megküzdeni egy ilyen versenyen, azzal vi­gasztalhatja magát, hogy jó sok ideje van rágódni ezen. Két kérdést mindig feltesz­nek a hosszú távokkal meg­hitt kapcsolatot ápoló sport­embereknek. Az egyik azt feszegeti, vajon mi a jó ab­ban, amit csinálnak. A má­sik meg arra keresi a vá­laszt, hogy mire gondolnak verseny közben. A jó válasz, mármint ami valóban meg­érteti a kívülállókkal a na­gyon hosszú távok leküz­désének értelmét, szépsé­gét, még nem született meg. Amíg bele nem fogunk lát­ni mások gondolataiba, ad­dig valószínűleg csak töre­dékes képet alkothatunk ar­ról, mi az ördög kényszeríti embertársaink egy részét ar­ra, hogy szenvedéssel (is) ki­kövezett útjukat róják. Pláne hobbiból. Azt még csak-csak érteni véli mindenki, hogy a célba érkezés öröm. Ahogy bizonyára a rajthelyen ural­kodó jó hangulatot is tekint­hetjük versenyzésre ösztön­ző tényezőnek. Igen ám, de a start és a cél közötti idő­szakról nehéz olyan képet alkotni kívülállóként, ami alapján az ember a baráta­it hosszútávfutásra akarná rábeszélni. Még az ellensé­geit se. Görcs, hasmars, ki­száradás, eléhezés, vízhó­lyag, vérhólyag, győzedel­meskedő hányinger - csupa jó barátja a futóknak. Az em­ber rögtön kedvet kap, ami­kor ezekről mesélnek. Már­pedig akik részesei az Ult­ra Tisza-tóhoz hasonló erő­próbáknak, olyan örömmel számolnak be élményeik­ről, mintha a világ legtermé­szetesebb dolga volna, amit tesznek. Le a kalappal előt­tük, de jobb nem bedőlni ne­kik. Ki tudja, milyen titok rejtezik mosolyuk mögött... Valószínűleg azt nem akar­ják elárulni, hogy szerencsé­re az ember a jó emlékeit ké­pes úgy felidézni, hogy újra átjárja az akkor tapasztalt ér­zés. A fájdalomra pedig csak emlékszik. Azt csak a követ­kező versenyen fogja megta­pasztalni újra.

Next

/
Thumbnails
Contents