Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-27 / 149. szám
2 helyőrség szerkesztoseai terepasztal BATORAKADEMIA Nagyszerű elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet (Dsida Jenő: Kóborló délután kedves kutyámmal) Megkutyásodtunk. És mintha azóta az újév összes fogadalma teljesülni látszana - többet sétálunk, többet vagyunk együtt, jobban beosztjuk a napjainkat, többet mosolygunk, nevetünk, kacagunk, vigyorodunk el már csak attól is, hogy lehetetlen pózokba kondorodva lábunknál alszik egy kutya. Igazi arckifejezéseink lettek, már nemcsak a mérgesránc mélyül, hogy lássák, mennyi komoly dolgon gondolkodunk, hanem - kiderült - számtalan másik vonal és szarkaláb lakik az arcunkon. Megtanultunk vigyorogva és önfeledten sétálni az esőben, sárban, fagyban, napsütésben, erdőn, mezőn, ázott kutyával ázottkutya-szagúan megérkezni, órákat eltölteni húgyszagú kutyafuttatókban a kerület legnormálisabb embereivel. Mert amióta ő van, idegenekkel állunk szóba. Kiderült, hogy sok remek ember lakik a környéken, és mind gazdi. A nevük is ez: Rozi-gazdi, Szellem-gazdi, Pufi-gazdi stb. Mi meg Bátor-gazdik vagyunk akkor is, ha már tudjuk egymás igazi nevét is. Hasonló nagy világváltás akkor volt az életemben, amikor a fiaim születtek, de akkor nem új attribútumot kaptam a nevem mellé, csak sima anonimitást. Anyuka lettem minden ember színe előtt. Anyuka - szólt utánam az óvónő. Anyuka - kezdett magyarázni az orvos olyan hangon, mintha szellemileg visszafejlődtem volna a szüléstől. Anyuka - cöccentett rám a boltban a pénztáros. A játszótereken, melyeken szintén órákat töltöttem, pedig nem volt húgyszagú, ott volt az összes többi anyuka. És ez volt a legijesztőbb. Ahogy bármikor nekem szegezhették a „Nektek milyen a kakitok?” - kérdést, mert őket ez • tényleg érdekelte. A kutyafuttatóban mindenki láthatja az aranyszarók végtermékét, talán ezért sem akar senki beszélni róla. Nagyjátékok vannak, kisebb harcok, és pont. Figyeljük egymást, tanulunk egymástól. Gazdi a gazditól. Kutya a kutyától. Gazdi a kutyától. Mi, gazdik, nem gyötörjük egymást azzal, hogy tönkreteszed a kutyád életét, ha nem ezt eszi, nem tanul meg azonnal mindent is, és hogy bezzeg az én kutyám enynyi idősen már tudta ezt meg azt. Mondunk olyanokat, hogy ez a fajtára jellemző, a kutya személyisége, vagy ebben a korban ilyen, esetleg: gyakoroljátok, és menni fog. (A gyerekjátszótéren bezzeg teljesen más a retorika.) A kutyafuttatóban a legkeményebb mondat az volt, amikor Szellem-gazdi a sokadik sikertelen behívási kísérletemnél megjegyezte: „A gyerekeiddel beszélsz úgy, mint ahogy a kutyával kellene.” Vannak anya-frusztrációim, de ennyire durvát még a legbelelovallósabb öngyötrés közepette sem állítottam magamról. Aztán az elképedésemet látva Szellem-gazdi kifejtette, Bonczidai Éva hogy ezt a hangomra érti. Hogy a kutyával szemben is váltsak hangszínt, mint amikor a fiaimra szólok rá: legyen hangszínbeli különbség aközött, hogy ezt nem kellene, ezt ne csináld vagy azonnal hagyd abba. Ebből a megjegyzésből tanultam a legtöbbet. A gyerekekkel szemben magabiztosabb vagyok, ösztönösen tudom a sárkányságomat felszabadítani a világ megmentéséért. Újabban szoktatom Bátort is ehhez a szörnyhöz. (Úgy tűnik, tetszik neki.) Persze iskolák is vannak - kutyaiskolák, ahol a gazdikat tanítják meg parancsolni. Valójában csak megértetik az emberrel, hogy mindennap úgy kell élni, lenni, viselkedni, hogy a kutya szemében tekintélyed legyen. Szép program: az embernevelésben is lehetne ismét ez az alap. Igazi reformpedagógia. tarca MIÉRT NEM JÓN ÖSSZE GÉZA A HELGÁVAL? Gézát egy idő óta ritkán látom. Ettől nem esem kétségbe. Az ember szerfölött ritkán panaszkodik, hogy rég került már dugóba, idejét sem tudja, mikor ücsörgött a társasház lakógyűlésén, és hej, egy kis csőtörés, az milyen jó lenne pedig. Ám amikor a dolgok jól haladnak, gond és bú távol, minden a kerékvágásban, az ember lelkét átjárja egy kis tespedtség, mint vasárnapi ebéd után a lakást a kelkáposztaszag, elkezd hiányozni valami. Ilyenkor még az is lehetséges, hogy így dörmög magában: - Ej, mi lehet azzal a Gézával? Rég láttam. Beszélni kéne vele. A vágyak olykor hamarabb teljesülnek, mint azt az ember szeretné. Az élet már csak ilyen.- Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ? Felkaptam fejem az újságból, s lám, a Géza állt mellettem. A kezdésen mondjuk kissé csodálkoztam. De nem jobban, mint amikor gimnazista korunkban - ezelőtt sok évvel - átjött hozzám megvitatni az emberi önzés kérdéskörét, kezében egy üveg borral és két Public Image Limited-kazettával. Délután négy körül érkezett a Géza, én tíz körül mondtam, hogy most már aludnék, majd a mondat elhangzása után még két teljes órán át beszélt, mire éjfélkor felugrottam, lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót kitártam. Géza nem lépett ki az ajtón, maradt, s beszélt tovább a sötétben.- Milyen emotikont? - tértem a lényegre, s hagytam magam mögött az ámuldozás meg a tettetett öröm fölös köreit, mint vonat után szaladó ember a felöklelteknek járó bocsánatkérést. Az a hajdani ajtókitárás túl jól az emlékezetembe vésődött. A piac melletti buszmegállóban álltunk, ott csapott le rám a Géza. Ott állt előttem, sapkát nem hordott, pedig süvített a szél, ebből levontam, hogy még mindig a világ rendje ellen harcol.- Ezt a nevetős fejet, itt - mondta Géza, majd fagyott kezeivel zsebébe nyúlt, kivette telefonját, s orrom elé tartva mutatta. - Amikor nagyon széles a vigyor, s a könnye is repked mindkét oldalról. Meg ezt itt, amikor nevet, és vágott lesz a szeme.- Hát... hajói áll rajta a tanga... - toltam távolabb nyirkos kezeit, s megrántottam a vállam. - Esetleg bevállalhatná.- Maga nem válogat - így a Géza, s csalódottan szemlélt. Mióta az eszemet tudom magázódtunk. Igazság szerint fogalmam sincs, miért. Ezután sokáig hallgattunk. Géza közben szuszogott, s a Messengerében turkált.- Van ez a lány - törte meg végül a csendet. - A neve Helga. Hetek óta írogat, naponta levelezünk, igazából tetszik, de rettentő sok emojit használ. Össze meijek jönni vele? Ezt itt a nagy kérdés! Éreztem, hogy most már valamit mondanom kell.- Hát... mindenképp gyanús előjel a vele éléssel kapcsolatban. Mi van, ha minden mondat végén élőben is felnevet?- Ugye? - lelkesült fel Géza. - Az emotikon sokat elárul valakinek a személyiségéről. Van egy exem, aki folyton azt alkalmazta, amelyiken vigyorog a fej s a száját nyalogatja. Ezt itt, látja? Amikor összevesztünk, és nem beszéltünk egy ideig, majd felbukkant, és elkezdte ezt a szájnyalogatós emotikont tolni ezerrel, tudtam, hogy hancúrozni akar.- Magát ez a világ elnyomja - fogtam meg a vállát. - De legyen erős!- Engem ezek a fejek idegesítenek! - kiáltott fel Géza. - De nem lehet kikerülni. Ha nem használja az emojikat, félreértik. Akkor azt hiszik, hogy hűvös hangon beszél vagy hogy udvariatlan. Esetleg haragszik. És ha a másik minden mondat után odatol hármat, akkor te hiába alkuszol meg és adsz egy-egy darabot, az kevés. Mert ő ez alatt az idő alatt tizenötöt tol. Borzalom!- Szívecskézzen sűrűn - javasoltam neki. - Ne akarja a világot megváltani. Ez itt a nevetős és könnycsorgatós emojik kora. Amúgy nem lehetséges, hogy a Helga alapból egy normálisan emojizó lány lenne, csak rossz társaságba keveredett? Mint a drogosok vagy az alkoholisták.- Lehet...- És magára vár, hogy kiemelje ebből a közegből. Legyen erre büszke!- Minden volt csajom normálisan emojizik! - háborgott tovább Géza. - Tudom, elég szürreális, hogy azért nem fogok valakivel összejönni, mert túl sok nevetős emojit tesz ki. De ez van.- Jó a hátsója?- Jó csaj. De funkyklubba sem akarok menni.- Cipelje ágyba, és közben sugdossa a fülébe, hogy „nix nevetős fej, nix könnyes vigyor.” Mit szól hozzá?- Nem.- Miért?- Maga menne funkyklubba?- Semmiképp.- Na látja... Láttam, még van két perc, amíg megjön a 133-as busz.- Nem akar indítani esetleg egy tanfolyamot „Hogyan emojizzunk, hogy sikerüljön a randi?” címmel? Maga már nagyon profi ebben a témakörben. Trükkök és praktikák. Százezer forint két alkalom. Tele lenne pénzzel. A busz már feltűnt a sarkon.- Jön velem? - kérdeztem tőle. Pozsonyi Ádám- Á, inkább elmegyek ide a kávéházba - nyújtotta a kezét Géza. - Hátha szembejön velem életem szerelme.- Üdvözlöm a kávés kislányt!- Az sosem mosolyog. Szerintem utál ott lenni.- Na látja. Arra hajtson rá!- Van pasija - legyintett a Géza.- Tartson ki! - veregettem meg a vállát. - Az igazság magánál van. Azzal felszálltam a buszra. Remélem, egy darabig nem találkozunk. Majd bőven elég lesz akkor, ha a gyerekneveléssel kapcsolatban kéri ki a tanácsaimat. Addig nyugalmat szeretnék. A lány - illusztráció Boldizsár Ildikó Holle anyó birodalma című könyvéhez (Cerkabella Kiadó, 2017) m helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nódai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: helyorseg.szerkesztosegiagmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. június i « J
