Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-20 / 143. szám
2 imW' helyőrség szerkesztoseai tereoasztal KIUGRÓ HIBÁK Nagy Koppány Zsolt Egy olyan jelenségről szeretnék beszámolni, amelyik mindenki számára ismerős lehet, aki látta viszont már saját szövegét „nyomtatásban” - az idézőjelet az internetes publikációk elszaporodása okozza, lehet, nem is nyomtatásnak kellene immár hívni, hanem - „olyan állapotban, amilyen állapotban már nem lehet hozzányúlni és javítani”. Egyszerűen nem tudom, hogy történik, de szinte sosem lehet az ember elégedett azzal, ami végül megjelenik. Pedig írás közben anynyira egyértelmű minden: nyílnak a szóvirágok, lélegeznek a mondatok, jó helyen van végük (és a kellő pillanatban kezdődnek el), a legjobb szavak kerülnek kiválasztásra (ezért a zsurnalizmusért golyó jár, tudom, bocsánat, de ez afféle demonstráció is), egyszóval minden a helyén van. Ismerem, ismerjük az összes idevágó parancsolatot: a „három napig pihentesd, mielőtt elküldöd, majd olvasd újra” talán a legfontosabb közülük (mégis döbbenetesen kevesen fogadják meg, ez már az első helyesírási hibáknál meglátszik, amikor szerkesztőként olvasok bármit - ékesen kitűnik, hogy tulajdonképpen egyetlenegyszer sem olvasta újra az illető a szöveget, mielőtt elküldte, mert ugye a Word aláhúzná a hibákat - nemhogy három napig pihentette volna), és sikerül is betartani, abban az esetben persze, ha nem félóra múlva kell a cikk; mert akkor a három napot valamilyen elmetréninggel össze kell sűríteni, a figyelmet elterelni, majd újra nagy erőkkel egy nyalábba fókuszálva a szövegre irányítani... szóval ismerem, ismerjük az összes szabályt, hogy mint kell leadni a szöveget... de mi történik mégis? Abban a pillanatban, ahogy viszszaolvassuk valamelyik fórumon, lapban vagy esetleg a kötetünkben, amit írtunk, mint megannyi piros lármafa (hogy ne mondjak valami sokkal csúnyábbat) magaslik ki minden hiba belőle. Nem helyesírási, mert azt jó eséllyel kiszűrtük, hanem inkább stilisztikai. Látjuk, milyen béna a jelzőnk, ezer másik szó jut eszünkbe, ez a mondat túl hosszú lett, nem lehet egy levegővel végigolvasni, az meg túl rövid, keresetten drámai, tehát giccses. Egy ideje - becsületszavamra - már félve nyitom meg vagy nyitom ki, amit írtam... kezdem is megérteni azokat a művészeket, akiknek én valami csodálatos, a szabadsággal, a művészléttel kapcsolatos hitvallást tulajdonítottam, amikor megtudtam, hogy a régi műveiket nem olvassák, hallgatják, nézik vissza... de rá kell jönnöm, hogy ez csupán önvédelmi reflex: meg akarják kímélni magukat attól, amitől nekem nem sikerül, mert végül mazochista lendülettel csak kinyitom, csak megnyitom és végigolvasom a szöveget... és égő arccal látom, hogy lehetett volna jobb, hol rontottam el nagyon. (Persze minden bizonnyal senki más nem veszi észre ezeket - de mi van, ha igen?!) Valahogy így kellene tenni minden szövegünkkel: jó volna egy felület, ahol megszemlélhetnénk a művet úgy, hogy már nem lehet rajta változtatni (tehát legyen meg ez az egészséges stressz), de aztán mégis javíthassunk rajta, és úgy közreadni a végleges verziót... mert ennél jobban a hibák soha senkinek nem képesek megmutatni magukat. (Ajánlom mindenkinek a módszert, aki az örökkévalóságnak dolgozik.) Én pedig már most rettegek, mi lesz, amikor ezt a szöveget visszaolvasom: hol találok benne gyalázatos hibákat, mulasztásokat, tévedéseket, az intellektuális restség megannyi nyomát. tarca GENEZIS Pathmos Fehér ruhában, mezítláb érkezik a partra, bőréből az óceánok igéző illata párolog, sápadt alakjára bársonyosan esik a holdfény. Egyszerre nappal van és éjszaka, a horizont narancsból vált kékre, majd vissza, csillagzáporos, napperzselte színátmenet. Harsányvörös fellegek úsznak, megpihennek a fjord tövében, hogy lomhán, füstölögve bukjanak alá a hegyek mögött. Balzsamos tücsökciripelés üt lyukat a csenden, gyermekhangon sír fel egy partra vetett hal a csipkebokor tövében. Az ölébe veszi, mézes csókot lehel rá, dajkálja, csitítgatja, mielőtt megfojtja és elássa a lángoló gyökerek között. A homokba gázol, árnyéka felette füstpalást, könnyed és sima, bármelyik pillanatban megszökhet. Lába nyomán pókokat könnyez a föld, a vízbe szaladnak, kagylókat másznak meg, hogy titkukat kilessék és gyöngyüket bekebelezzék, de mire a kagylók nyílnak, a pókok csukódnak a só magányában. A fehér ruha lebben, a tenger tündérmorajlása a csípős levegőhöz idomul, jéghideg lehelete a lábujját nyalogatja. Sárkány emelkedik ki a habokból, szárnya csintalan szellőt kavar, ami beférkőzik a ruha redőibe, eljátszadozik az arany tincsekkel, majd hagyja magát belélegezni és kifújni, hogy megtisztulva szülessen újra. A sárkány bolygót köp, zöldeskéket, és visszazuhan az öreg hullámokba. Pillanatokká szétesett évezredek, az időnkívüliség kápráztató valósággá válik, elveszik az értelem, sosem volt igazán, világok izzanak, dimenzióugrásokkal tarkított jelen, a múlt és a jövő szoborrá merevedik. Hajnalporos álmokat akasztanak, visszafojtott teremtéskényszer jár sámántáncot kétarcú vadorzókkal, a kínzókamrákra gyászfátyol borul, érzékek útvesztője, nem tudni, kihez tartozik a korbács. Posztmodern szivárvány, minden mesét elmondtak, minden festményt megfestettek, az élet rossz lelkek völgyévé kicsinyül, halott kertet gondoz egy rég feláldozott kertész. A zöldeskék bolygó zuhan, hullócsillag, éji kívánság, egynek lenni az örök tengerrel, átlényegülni a sötét víztömegen, hullámokon lovagolni, a király lába elé térdelni, lényeggé tömörülni és teljesen elenyészni. Lélekjáték, borzongástól hangos delfinkacaj, félrehúzódó víz, keskeny ösvény. Felemeli a fehér ruhát, óvatosan indul. Útját villámok övezik, felragyognak, csupasz fényükkel világítják meg az elrejtett csodát, a mélyben megbújó, karctalan gyémántokból kirakott univerzumot. Feledett csillag-Mészáros Dorka képek kacérkodnak az ösvény felett, biológiai fantasztikum kincsét ígérik. Egyre beljebb ér, a zöldeskék bolygó maradványai csupán virágok, melyekre forró hó esett, olvadnak és megfagynak, mintha nem is léteztek volna. Előtte egy hegy, tigriseket szelídítő, a fjordból sétált idáig. Felkaptat rá, sziklák gördülnek mellette, egy szárnyas teknős pihen meg a vállán, a fülébe suttog, eleven ősrobbanás. Felzúg a tenger, egy másik világ visszhangját zümmögi a fjord. Eléri a csúcsot, térdre borul, fehér ruháját elemészti a víz, nem menyasszony többé. Lába köze bűvölő átkot vonaglik, pelyhes cseppeket fogad magába, sistereg az élet, szikra pattog, vér serken. A rózsájából kelő sárkány zöldeslila bolygót öklendezik. VOLT, HOL NEM A Maszatcsillag a Halak csillagképben, az egyik hal közepében helyezkedett el. A bolygót türkiz vízesések szabdalták, voltak itt olyan mély hegyek, hogy nem lehetett látni az aljukat, sziklaerdők meg virágtengerek, szöszke ormok és harmatos ködöt könnyező lapulevelek. Az ég hol barnában, hol mustársárgában játszott, szivárványszín felhők szabdalták, a bolygónak öszszességében visszamosolygós arca volt. Élt ott egy hatalmas elefánt, de akkora, hogy ha két lábra állt, látszott a Földről nézve is. Aki elterült a fűben a nagy gyertyán mellett, tekintetével megkereste a Halak tizenegyedik csillagát balra, és erősen koncentrált, az láthatta az ormányát, amint kinyúlik a Föld felé. Ennek az óriási elefántnak volt egy névtelen idomárja, köpcös alak furulyával, az elefánt bolondult a furulyáért, fürge táncot ropott rá. Ez a névtelen idomár vándorlásai során találkozott egy olyan öreg űrhajóssal, mint a Tejút. Fehér szakállából kötelet sodort, csillagködöt hordott köpeny gyanánt, galaxisok között ugrált, a Tavasszal beszélgetett. Tudta, hogyan lehet megrajzolni a végtelent. Titkát egyszer felfedte egy szupernóvának. Legyen három lába és okvetlenül legyen süket. A végtelennek azért kell süketnek lennie, mert különben mindent hallana, az univerzum összes hangját, zörejét, jajszavát, és azt nem lehet kibírni. Két bés grafitceruza és franciakockás füzetlap szükséges hozzá, a sima kockás nem felel meg, mert egyenlő távolságaival kifogástalannak tetszik, és a végtelen irigy rá emiatt. A francia kockák pontosan úgy tökéletlenek, mint a végtelen, így hát szívesen rajzoltatja magát ilyen papírra. A szupernóva megalkotta a saját végtelenjét, szeme feketelyuk, keblén bolygók születtek, és ahogy pörgött, üstökösöket húzott maga után. Csintalan volt és nyughatatlan, minduntalan az univerzumba tágult, áttűnt galaxisokon, időn, téren, mígnem értelmét nem vesztette, és a világ legszélén, ott, ahol nincs semmi, de minden kezdődik vagy befejeződik attól függően, az elejéről vagy a végéről szemlélik, határokat aggattak rá. Végességében fülre talált, eljutott hozzá az univerzum összes hangja, zöreje, jajszava, elmaszatolódott és kiradírozta magát a francia kockás füzetlapról. A szupernóva megpróbálta követni, kierőszakolni magát anyagából, könnyűvé és erőssé lényegülni, hiába. Folyton visszatapadt a létezés falára, míg vágyát és képzetét is elvesztette végtelenjének. Elkeseredett kísérletei nyomán tulipánok sarjadtak, és az űrhajós, aki olyan vén volt, mint a Tejút, csokrot kötött belőlük a Tavasznak. A Tavasz a Földre rebbent, tulipánnal takart be fegyverropogást, hatalmi harcot, elvadult falvakat, zsúfolt táborokat, korcs újszülötteket, szerelmet és halált, egy különösen üde szálat egy száznevű elefántidomár lábtörlőjére tett, aki furulyán kísért egy szteppelő borjút. Puha éjfélt csókolt millió üres franciakockás füzetlapra, majd visszavonult a Halakba, a Maszatcsillag egy, türkiz vízesés ölelte szöszke ormán terült el. Erősen koncentrált, a Földet ■ kereste, ami onnan nézve nem volt több csillagmaszatnál. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Weltmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegw'gmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. június * 5 0
