Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-23 / 120. szám
helyorseg 15 onvv 7 ELSIETETT HAZASSAG Navarrai Mészáros Márton Paolo Giordano olasz író könyve, a Járvány idején az első kötet a világon, amely a koronavírus-járvánnyal foglalkozik, mégsem több egy „sokat markol, keveset fog” kísérletnél. A Torinóban született, jelenleg Rómában éló' Paolo Giordano első kötete, A prímszámok magánya 2008-ban jelent meg a jó nevű olasz kiadónál, a Mondadorinál. Huszonhat évesen, a fizika doktoranduszaként és debütáns íróként megkapta a Strega-díjat, hazája rangos irodalmi kitüntetését, miközben a könyvet 1,3 millió példányban értékesítették, harminc nyelvre lefordították és megfilmesítették. Ilyen parádés indulással nem lehet kérdéses az írói pálya első öt-tíz évének alakulása, azonban három ugyancsak sikeres regény (Az emberi test, 2012; Ezüst és fekete, 2014; Ide nekünk a csillagokat is!, 2018) után egy esszékötettel megőrzött renomé mégiscsak döbbenetes. Ez a bizonyos munka először március végén Nel contagio címen jelent meg Olaszországban, azóta huszonynyolc országban adták vagy adják ki, a francia, a japán, a holland vagy éppen a litván változat több százezer olvasót ért el. Magyar nyelven Járvány idején címmel az Európa Könyvkiadó publikálta, félhónappal az ősmegjelenést követően. Paolo Giordano esszégyűjteményének legkétségbeejtőbb és legfontosabb állítását a kötet elején találni. „A koronavírus-járvány talán korunk legjelentősebb egészségügyi vészhelyzete. Nem az első járvány, nem az utolsó és talán nem is a legrémisztőbb” - írja a harminchét éves szerző. Az idézett Földön maradni című szöveghely ténylegesen reflektál keletkezésének február 29-i dátumára, azonban a könyv A fertőzés matematikája címmel, a Corriere della Sera olasz napilapban február 26-án közreadott cikk nyomán született. Giordano ebben a levegővételnyi teijedelmű publicisztikában foglalja össze mindazt, amelyre könyve huszonhat további „egypercesét” építi. Amit állít, az átgondolt, logikus és érthető (már-már túl didaktikus, pedig jobbára tudományos hangvételű): a fertőzés matematikai modellezésével bizonyíthatóvá válik, hogy a járvány terjedése az információáramlással kialakított emberi viszonyainkkal mutat összefüggést. Tulajdonképpen a SARS-Cov-2-t semmi nem érdekli belőlünk, számára az emberiség csupán a veszélyeztetett, a megfertőzött és az immunis lencséjén keresztül látszik. A részecskefizikából doktori címet szerzett Giordano azt javasolja, a vírus láncreakció elvén nyugvó terjedése miatt csak a tudatos emberi cselekvés - erő, áldozathozatal, türelem - képes a fertőzés kockázatának csökkentésére. A világjárvány kapcsán felmerülő kérdések egyike' azonban éppen az, hogy milyen felelősség terheli az egyéneket a vírus kialakulásában, a fertőzés elterjedésében és megfékezésében. Márpedig Giordano úgy látja, a globalizáció és az urbanizáció a tragédia méregfoga, mert azok felerősítették az éghajlatváltozást, az intenzív gazdálkodást, és eddig nem látott kórokozóknak engedtek szabad utat. Értelmezésében csak a közös gondolkodás mentén építhető fel a jövő. Olyasmiről ír, hogy ha elutasítjuk a szolidaritást a világ többi népével, akkor kártyavárként omolhat össze a nyugati civilizáció, de lehet, hogy begyöpösödött szokásaink meg nem változtatása hozhatja el a poklok poklát. A szóban forgó kilencven oldal könnyed, elegáns stílusban íródott, de alig állít többet annál, amit időközben már számtalan publicisztika elmondott. A Járvány idején sorai között cikázva kirajzolódik Giordano saját kéznyoma (regényeiből kitűnik, hogy a zárt közösségek foglalkoztatják), de sem a hang és a módszer, sem az álláspont nem igazolja a hatalmas érdeklődést, ami A hazánkban Is népszerű olasz Ifó és elismert fizikuc a koronavírus utáni világunkról Járvány idején Nem attól félek, hogy megbetegszem. Akkor mitől félek? A járvány következményeitől. Hogy a civilizációnk csupán kártyavár. Félek a lenullázódástól, de az ellenkezőjétől is: hogy hiábavaló lesz a félelem, elmúlik, és utána nem változik semmi. © ezt a kísérleti szöveget övezi. Elég nagy baj ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az író eddigi életművében nem lelhető fel olyan alkotás, amely megfelelően kidolgozott lenne. KORTÁRS KLASSZIKUSOK Három éve, egy családi nyaralásra vittem magammal Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regényét. Emlékszem, hogy nem csak a kalandos cselekményszövés és az idősíkok gyakori váltakozása miatt ragadta meg és tartotta ébren a figyelmem, hanem azért is, mert őszintén megdöbbentő volt, menynyire ismerős minden hangulat, probléma, történelmi helyzet, amiről az írónő mesél. Az SS-be felvételét kérő lelkiismeretlen főszereplő, aki később főkomcsiként igyekszik eltüntetni korábbi ténykedésének nyomait, intelligensebb, ravaszabb változata azoknak a nyilas verőlegényeknek, akik aztán az ÁVO soraiban végezték a legmocskosabb feladatokat. Jól ismeijük ezeket a politikai nyerészkedőket a magyar történelemből is, Faludy György vagy egy tucatot részletesen is bemutat belőlük a Pokolbéli víg napjaimban. Oksanen műve a negyvenes-hatvanas évek Észtországában játszódik, aminek a történelméről, bevallom, nem sokat tudtam, de a fejemben a regény elolvasásáig inkább egy «álunk jobb módú északi állam képe élt, semmint a posztszovjet örökség feldolgozásával hozzánk, kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan még mindig küszködő, kis nemzeté. Pedig a huszadik században Észtországnak is bőségesen kijutott a nehézségekből, ha csak a sűrű bolsevik, náci, szovjet impériumváltásokat vesszük sorra. Ennyi előismerettel vettem kezembe pár hete a Magyar Napló gondozásában megjelent karcsú kis válogatáskötetet, amely 11 kortárs észt rövidprózát tartalmaz hat különböző szerző tollából és a Sztálin Tallinban címet viseli. Már a borító is figyelemfelkeltő, a hófehér háttéren egy férfiarc sziluettje bontakozik ki, dús hajkorona, sűrű szemöldök és kétoldalt lelógó, busa bajusz. A sematikus képmásban vidám, piros cseréptetők. Európában ennyiből is rögtön felismerjük ezt a jellegzetes portrét, mert a másik, eszelős tekintetű, hernyóbajszú fickóéval együtt kitörölhetetlenül beleégett kollektív emlékezetünk-SZTÁLIN TALLINN BAN be. Természetesen róla is szól egy nagyon erős novella a kötetben, bár csak az írások fele kifejezetten történelmi tematikájú és a csalóka cím ellenére is mindössze öt foglalkozik a második világháború időszakával. Eeva Park színes, szagos történetében Krisztus születéséig kalauzol vissza bennünket, Mats Traat pedig 1918 novemberébe, amikor II. Vilmos német-római császár lemondott a trónról és ezzel mindörökre megpecsételődött az észtországi németek által is dédelgetett Egyesült Balti Hercegség terve. Emiatt is először kicsit sikertelenül próbáltam felfedezni a kötet kohéziós elvét, ezért arra jutottam, meglehet, hogy a válogatás pusztán a fordító, Jávorszky Béla irodalmi preferenciáját tükrözi és láthatóan az idősebb, befutott írónemzedékre támaszkodik. A legidősebb közülük a már említett Mats Traat (1936), de a legfiatalabb, Ilmar Taska (1953) is közel van már a hetvenhez, tehát mondhatjuk, hogy a fordító jóvoltából kezünkbe adtak egy ízelítőt az észt irodalom krémjéből, már bizonyított szerzőket, igazi kortárs klaszszikusokat olvashatunk. Hogy ez mennyire így van, arra épp Ilmar Taska a jó példa, akinek A Pobjeda című elbeszélése zárja a kötetet. A szerző regénnyé bővítette ezt az írást, amely 2016-ban jelent meg Pobjeda, 1946-ként, és hazájában rögtön valódi bestseller lett, amely hónapokon át vezette az eladási listákat. Mára tizenkét nyelvre lefordították, köztük magyarra is és annyira drámai és izgalmas szövetű, hogy csak egy jó forgatókönyvért kiált, szóval valószínűleg fogunk még hallani róla. A címadó novellát, no meg a Hitlerről szólót is Maimu Berg írta. Összesen három rendkívül szellemes, fantáziadús prózát olvashatunk a könyvben az írónőtől, aki nagyon erős átmoszférateremtő képességgel megáldott szerző, de történelemábrázolása mégis valósághű marad. Sztálin szürreális, spontán vonatútja Tallinba épp olyan fojtogatóan bizarr, amilyen csakugyan lehetett volna. Hasonlóan ahhoz a sokak által elképzelt eseményhez, miszerint Hitler nem is lett öngyilkos, hanem elmenekült. Berg történetében a sem oroszul, sem észtül nem beszélő, megtört férfi a kis Isten háta mögötti észt halászfaluban, Mustjalában tűnik fel, s csak a falu bolondja, meg egy gyönyörű, művelt szépasszony ismeri fel benne iszonyodva az egykori diktátort. Harmadik novellája, a Séta anyámmal szintén a kötet csúcsdarabja, lírai érzékenységgel ír benne az édesanyja sóvárgásáról egy már nem létező, múltbéli világ iránt, melyet az elmúlás felett érzett csalódás és a keserű beletörődés hat át. Látjuk magunk előtt a sudár fenyősort, érezzük a kéklő tenger és a fűzfák friss illatát, és a veszteség is a miénk, ahogy az idilli partszakaszból évről évre több teret vesznek el a magasba törő panelházak és egyéb betonszörnyetegek. Ha nem is nosztalgia, de mindenképp a múltba nézés, a visszaemlékezés egy már nem létező korra; igen, talán ez köti össze leginkább a kötetben összegyűjtött írásokat. Szilágyi Diána Olyan hangulatok, kimerevített pillanatok gyűjteménye, amik egy bizonyos kor fölött mindenkinek ismerősek. A bezárkózás, a függöny mögül lopva kipillantás, a hideg félelem a gyomorban, amikor megáll a ház előtt egy sötét autó. A nyomtalanul eltűnt ismerősök, akikről senki sem kérdez többet. A rémült suttogás, miközben szorítod a gyerek karját, hogy amit most látott, arról nem beszélhet senkinek. A tudat, hogy ha ők azt mondják valamire, hogy nem történt meg, arról soha senki sem fog tudni... Nos, ha hozzám hasonlóan ön is úgy gondolja, nem sokat tud Észtországról és az észt irodalomról, akkor ideje ezt felülbírálni. Vegye kezébe ezt a könyvet és győződjön meg róla, hogy már most is éppen eleget, fájdalmasan sokat tud róla. Minden sora ismerős lesz. 2020. május Kapuk kertje (olaj, vászon, 80 » 90 cm, 2011) Fotó: Farkas Dávid
